Hetek XI. évfolyam, 5. szám, 2007. február 02.

Gyurcsány Ferenc újabb lendületet kíván adni a nyáron elkezdett reformkormányzásnak; múlt pénteken fizetett hirdetésként terjedelmes tanulmányt adott közre, majd a héten beköltözött Friderikusz Sándorhoz az ATV-be, hogy mintegy Dr. Agyként megvilágítsa az embereknek az átalakítások lényegét. Bár többen óvták attól, hogy teljesen magára húzza a nem feltétlenül népszerű reformer szerepét, Gyurcsány mégis inkább a totális magyarázkodást vállalta. A kérdés: meg tudja-e nyerni a miniszterelnök a magyarokat az elodázhatatlan reformok támogatására?

„Szemem előtt van, ahogy Gyurcsány a választás éjszakáján a szűk körű fogadáson a sok mosolygó, pezsgőspoharat szorongató ember között egy rövid időre magába roskadva magára maradt. »Jaj, győztünk« - valami ilyen volt az arcára írva. Nem értettem a helyzetet. Másnap reggel egy órával később kezdődött a vezetőségi értekezlet, talán ennyivel több időt adott a józanódásra, de ha valakinek mégsem sikerült volna, annak pár perc elég volt” - ecsetelte az MSZP egyik vezetője, mennyi ideig tartott a mámoros győzelmi érzés. Elmondása szerint már a választási éjszakát követő reggeli értekezleten szóba került, hogy a költségvetés nem túl stabil helyzete miatt ezermilliárdos tételben mérhető megszorítást kell végrehajtani, illetve úgynevezett strukturális reformokba fog a régi-új kormány, és a kettő együtt nem lesz sétagalopp. „Így is lett, azóta tart az erőltetett menet” - tette hozzá az említett politikus, aki egyébként a kormány tagjává is vált.

Tanulmányok az íróasztalnak

A valóság némileg árnyaltabb. Mint azt egy kormányzati szakember kifejtette, nemcsak a Miniszterelnöki Hivatal, hanem a minisztériumok is tucatszám tele voltak és vannak ilyen tervekkel. A kormányzati szférára ugyanis már évtizedek óta jellemző, hogy mindenről és mindenre gyártottak már koncepciót, tanulmányt és egyéb irományt. „Az íróasztalomban legalább három nagy ívű, szerzőik szerint elképesztően progresszív ágazati reform lapul. Nagy a valószínűsége, hogy soha, senki sem fogja megvalósítani ezeket” - mondta egy államtitkár. „Amennyiben nincs politikai konszenzus egy tervről, akkor azt akár üres papírnak tekinthetjük. Ha a politika nem áll egy ügy mögé, akkor szinte megvalósíthatatlan egy koncepció” - egészítette ki lapunknak egy kormányzati szakember az előbbieket.
A folyamatot leginkább a tandíj ügyén lehet jól szemléltetni. A távozó Magyar Bálint vezette oktatási kormányzat, majd a hozzá kötődő liberális szakértői csoport az ún. ausztrál modell mintájára a felsőoktatás költségei utólagos térítésének koncepcióját dolgozta ki, és - írásban is - azt ajánlotta a második Gyurcsány-kormány figyelmébe. E szerint a diákok a munkába állásukat követően (részben hasonlóan a diákhitelhez) a fizetésük magadott százalékában törlesztették volna az oktatásuk költségeit. A kormány azonban végül egészen váratlanul úgy döntött, hogy a Bokros-csomag időszakának emlékezetes diáktüntetései ellenére újra „bevállalja” a tandíj bevezetését. Egyébként erről a törvény benyújtása előtt pár nappal született a politikai döntés.
„Ilyenkor néhány szakértő egy üveg whiskyvel bezárkózik pár éjszakára a minisztériumba és megírja az új törvényt” - vezetett be minket az egészen kis részletekbe is a már idézett kormányzati szakember. (Egy közintézmény igazgatója pedig erre úgy replikázott: „Most már értem, hogy miért kell nekem értelmezési problémák miatt a normális apparátus mellett nemcsak munkajogászt, hanem pénzügyjogászt is alkalmaznom.”)
A helyzetet tovább bonyolította, hogy az új kormányzati ciklusban nagyarányú leépítések történtek a minisztériumokban, illetve megszüntették a közigazgatási államtitkári posztokat. Ez utóbbi átalakításnak (nem minden alap nélkül) az volt a mozgatórugója, miszerint több politikus is úgy vélekedett, hogy korábban a „birtokvédő” logika mentén működő minisztériumi bürokrácia hiúsított meg több „haladó” intézkedést, a minisztériumi egyeztetések bugyrait megjárt jó kezdeményezések a végére sokszor kilúgozódtak. Ennek ellenére a közigazgatási államtitkárok kivétele a rendszerből több minisztériumban végül működési zavarokhoz vezetett, sőt egyes vélemények szerint ez is hozzájárult a reformok részletes kidolgozásának csúszásához, minőségi zavarokhoz.

Vége az áltanácsadók korának?

Több politikussal történt beszélgetésből úgy tűnt, hogy a kormányciklus elején inkább csak a reformszándékok voltak ismertek, többszöri politikai egyezetést és vitát követően a kormányzati bürokrácia szeptember-októberre készült el a reformtervek végleges, már kiérleltnek számító terveivel. „A »politikai termékek« elkészültek, lehet róluk vitatkozni, de komoly, mértéktartó és végrehajtható tervet jelentenek” - idézték többen lapunknak egy befolyásos baloldali politikus szavajárását.
A koalíciós körökben egyébként ez a viták egyik alapja, ami leginkább - jogosan vagy jogtalanul, illetve vérmérséklettől függően - a kormányzati kommunikáció általános ostorozását jelenti. Ugyanis a reformok „csak” őszre készültek el, az MSZP népszerűsége viszont már nyáron, augusztus végére drámai mélységekbe jutott, ráadásul úgy, hogy Orbán Viktor augusztusban meg sem szólalt. A Fidesz nyaralni ment, csak egy helyettes szóvivő tartotta a frontot. A jelenlegi népszerűségi mutatók még az őszödi beszéd, illetve az októberi utcai zavaragások előtt beálltak.
A kormánykörökben a kormányzati kommunikációval szemben általában kritikus „oldal” - mondhatni: a fontolva haladók - által megfogalmazott vélemény szerint nem lett volna szabad a nyáron félig kidolgozott terveket nyilvánosságra hozni, mert azokkal csak borzolták a nehéz anyagi körülmények között élők kedélyét. „A kevesebb, de pontosabb információ többet ér” - mondják. A kormányzati kommunikációért felelős személyek (akik közül már többen távoztak Gyurcsány stábjából) azzal védekeztek, hogy folyamatosan tájékoztatást kellett adniuk a dolgok állásáról, a média is ezt várta tőlük.
Ebben a helyzetben - amikor még félig voltak készek az intézkedések tervei - egyes kormányzati politikusok, bombasztikus reformszövegeket mondtak, amik hasznosságáról eltérnek a vélemények. Fél év után, az októberi „forradalmat” követően többen azt állítják, hogy szerencsésebb lett volna szerényebben nyilatkozgatni. „Kevesebbet beszélni és többet dolgozni” - szól sokak élettapasztalata.
A nyár más tanulsággal is szolgált, amely részben az őszödi beszédből rakható össze, részben a közgazdászok szakmai vitáiból derül ki, nevezetesen, hogy a jelentős számú magyar szakértő tudománya a gyakorlatban nem sokat ér. A miniszterelnök a szocialista képviselőknek tartott beszédében arról kesergett, hogy számtalan nagy tekintélyűnek tartott szakember olyan tanácsokat adott számára, melyek milliárdos nagyságrendű tévedéseket, hibás alapinformációk sokaságát tartalmazták. Úgy tűnik, hogy mind a miniszterelnök környezetében, mind a politikai elit „dolgozó részében” vízválasztót jelentettek az elmúlt hónapok, mivel több értelmiségi műhelyről, illetve a magyar „belterjes” viszonyok között elismertnek tartott szaktekintélyről derült ki, hogy nemzetközi szinten nem rendelkezik versenyképes tudással.

Bevállalós miniszterelnök

A koalíciós körökben Gyurcsány hibájának és tapasztalatlanságának róják fel, hogy „felvette a nevére” a népszerűtlen megszorításokat, illetve azokat a reformokat, melyek társadalmi ellenérzést váltanak ki. A Horn Gyula és Bokros Lajos közötti munkamegosztást hozzák fel példának, amikor 1995-ben a stabilizációt úgy hajtották végre, hogy az első számú politikai vezetőt kommunikációs szempontból tehermentesítette a pénzügyminisztere. Ezen analógia szerint nyáron nem Gyurcsánynak, hanem valaki másnak, talán a pénzügyminiszternek vagy az illetékes minisztereknek kellett volna bejelenteniük a megszorító intézkedéseket.
„Feri személyiségétől idegen lenne az ilyen taktikázás. Ő nem a régi szocialista pártvezetők módján, a belső klikkek közötti lavírozásban és a kommunikációs terhek másokra való átruházásában erős. Azért a nevéhez köthető minden, mert ő ennek a folyamatnak a generátora. Taktikailag hiába fognánk mindent Veres pénzügyminiszterre, senki sem hinné el” - fogalmazott egy, a miniszterelnököt közelről ismerő kommunikációs szakértő. A kormányfő óvatos kritikusai viszont azt állítják, Gyurcsány maga akarta a reform-miniszterelnök történelmi alakját megformálni, méghozzá mindenáron.
Az elmúlt napokban éppen annak lehetünk szemtanúi, hogy Gyurcsány Ferenc egyfajta Dr. Agyként újra megpróbálja elmagyarázni kormányzása és a reformok logikáját. A Népszabadságban terjedelmes tanulmányt jelentetett meg, míg az ATV-n, Friderikusz Sándor műsorában egy héten keresztül igyekezett a nézőknek magyarázatot adni arra, hogy kormánya mit és miért tett az elmúlt hónapokban, és mit és hogyan akarnak folytatni. Továbbra sem próbálja kihúzni magát az átalakítások kommunikációjából, hanem - ahogy koalíciós körökben mondani szokták - „teljesen beleáll az ügybe”.

Minden nemzetközi összehasonlítás szerint „túl nagy” az állam Magyarországon: 2005-ben a 3,9 millió munkavállaló közül mintegy 800 ezren dolgoztak az állami szférában, ami a magánszektorhoz képest kimagaslóan nagy arány. Tehát a viszonylag kevés „piaci” dolgozóra aránytalanul sok állami alkalmazott eltartása hárul. Bár 2001-től kezdve többször történt kísérlet például a közigazgatásban dolgozók számának csökkentésére - különféle trükköknek köszönhetően -, végül 300 ezerről 2005-re 318 ezerre ment fel a számuk. Az állam azért is bizonyult jó üzletnek, mert 2006-ra az állami szektor bruttó bérei a Central European Management Intelligence (CEMI) adatai szerint 25 százalékkal magasabbak lettek, mint a versenyszféráé. A magas létszám és a magas bérek miatt - az Eurostat intézet szerint - Magyarország 1,7 százalékkal költött többet személyi kiadásokra, mint Európa fejlett államai, az úgynevezett EU-15-ök. Pedig hatékonyság szempontjából például Európa bürokráciája sem tartozik a világ élvonalához. Nem csoda, hogy a választások előtt a magyar CEMI azt javasolta, hogy az állami szektorban két évre fagyasszák be a béreket, 100 ezer állami alkalmazottat (mintegy 50-55 ezret a közigazgatásból) pedig egész egyszerűen bocsássanak el.
Első lépésként a Gyurcsány-kormány csökkentette a minisztériumok számát, a központi költségvetés regionális átszervezésével a létszám 10 százalékos lefaragását ígérte. A tervek szerint a közigazgatási és önkormányzati szférában foglalkoztatottak száma 2007-re 20 százalékkal csökken. Kérdéses persze, hogy miként, az ellenzék ugyanis nem szavazta meg az önkormányzati törvény módosítását, a megyei önkormányzatok megszüntetését és a régiószintű önkormányzatok életre hívását, illetve a helyi képviselők számának csökkentését. A reformok ezzel le is lassultak, a legjobb szó rá, hogy döcögnek.
Egyébként kevesebb költségvetési forrás áll az önkormányzatok rendelkezésére, de lehet, hogy a helyi politikusok nem a rendszerhatékonyságon változtatnak, hanem hitelt vesznek fel vagy ingatlanokat adnak el inkább. Tény az is, hogy vidéken sokhelyütt az önkormányzatok a legnagyobb foglalkoztatók, így a kérdés egyben szociális jellegű is.
Zongor Gábor, a Települési Önkormányzatok Országos Szövetségének (TÖOSZ) elnöke a Heteknek kifejtette: az idei évi költségvetés önkormányzati finanszírozása számszerűleg is kevesebb a tavalyinál, 99,4 százalék. Szerinte bár az önkormányzatok által elvégzendő feladatok elvileg nem csökkenhetnek, de működési zavarok fognak mutatkozni az infláció és az energiaár-emelések miatt.
„Az önkormányzatok tisztában vannak az ország állapotával, tudjuk, hogy a megszorításokra szükség van, de be kell látni, hogy a szolgáltatások minősége bizonyos területeken csökkeni fog. Például nem lesz ingyenes tankönyv, vagy csökkennek a szociális juttatások” - tette hozzá az elnök, aki szerint az uniós pénzeknél problémát jelenthet, hogy sok esetben nincs kellő önrészük a településeknek. A Regionális Operatív Program (ROP) fele az önkormányzatokhoz jut, és az ágazati programokból is részesülnek. Csak a ROP-ban gigantikus összeg, 1600 milliárd jut a hét régióra.
Vigvári András, az Államreform Bizottság önkormányzati munkacsoportjának tagja lapunknak elmondta, hogy az önkormányzati törvény sikertelen módosítása nélkül is lehet reformokat véghezvinni, mégpedig financiális és jogi eszközökkel.
Szerinte ugyanis az utóbbi tizenöt évben kialakult ésszerűtlen szakmai túlszabályozással és finanszírozással olyan rendszereket tartottak fenn, sőt volt, ahol bővítettek, amelyeket már akkor józan keretek között át kellett volna szervezni. Példaként említi a csökkenő gyerekszám ellenére bővülő iskolai kapacitásokat, a kórházi műszerbeszerzéseket. De jelképei ennek azok a százmilliókból épült kistelepülési sportcsarnokok is, amelyek most üresen vagy félig kihasználva állnak.
„Az önkormányzatokkal alapvetően nem az a gond, hogy sok van belőlük” - folytatta a szakértő, aki szerint az önkormányzáshoz való jog és a feladatellátás optimális keretei nem feltétlenül esnek egybe. Ez utóbbi esetben nyilvánvalóan szükséges a centralizáció, de igazán spórolni nem ezzel lehet.
Az egyre gyakoribb deficitfinanszírozó hitelek az önkormányzati rendszer „lázas” állapotát mutatják. Az önkormányzatok valóban egyre rosszabb helyzetben vannak, pénztartalékaik szűkösebbé válnak. Ez abban is megnyilvánul, hogy a törzsvagyont képező ingatlanok állapota egyre romlik, magyarul összedől az iskola - tette hozzá Vigvári. Nagy kihívást jelent, hogy a következő időszakban várt 1600 milliárd forintnyi, önkormányzatoknak jutó EU-s forrásból a szükséges és fenntartható kapacitások jöjjenek létre.

Rosszul fizetett pedagógusok

Az oktatásügy elmúlt közel húsz éve a permanens reform időszakaként írható le. A felsőoktatás területén legszembetűnőbb változás a hallgatói létszám látványos növekedése volt. A bővülésben az egymást váltó kormányzatok valamennyien egyetértettek, így az ezredfordulóra előállt az a helyzet, hogy egy-egy frissen érettségiző évjáratnak már több mint a fele bekerülhet az egyetemekre, főiskolákra. A mennyiségi növekedés tagadhatatlanul kibővítette a tudáshoz és a vele elérhető javakhoz való hozzáférést, ezzel demokratizálta és részben egalizálta a felsőoktatás világát, ugyanakkor nemkívánatos mellékhatásként egyre erőteljesebben jelentkezik a diplomák mögött lévő minőség inflálódása. Egyesek szerint a mai egyetemi diplomák minősége és piaci értéke csak a hetvenes, nyolcvanas évek középiskolai végzettségével ér fel. A minőségprobléma komponensei a következők: alacsony a hallgatók jelentkezéskori felkészültsége, az egyetemeken a gyakorlatra való felkészítés sokszor elsikkad, a diákok túl nagy csoportokban, valódi tanár-diák kapcsolat nélkül személytelenül veszik át a tananyagot. Még mindig nincsenek olyan ösztöndíjrendszerek, melyek a tehetséges, de alacsony sorsú hallgatóknak igazságos elvek alapján tennék lehetővé a valóban teljes idejű hallgatói státuszt. Bár egyes felsőoktatási rangsorokban látszólag jó helyezést érnek el bizonyos magyar intézmények, igazán nincs nemzetközi szinten kiválónak számító magyar egyetem.
A felsőoktatás világszínvonalú szolgáltatássá alakítására csak az elitképzések esetében lát reményt Sió László, a Fidesz oktatáspolitikusa, az Orbán-kormány oktatási államtitkára, mivel ma már a magyar felsőoktatás jelentős része - ahogyan a világon másutt is - a tömegképzés iránti igényt elégíti ki. „A jelenlegi helyzetben azonban az egyetemek könnyen arra kényszerülhetnek, hogy feléljék vagyonukat, leállítsák vagy jelentősen visszavágják fejlesztéseiket, miközben napi működési zavarok alakulhatnak ki, és évekre befagyhat az oktatók bére” - értékeli a helyzetet a szakember a 2010-ig terjedő finanszírozási előrejelzések alapján.
Hiller István szakminiszter szerint a „minőség korszakának kell eljönnie”, de nehéz megmondani, hogy a jelenlegi feltételek között ez hogyan valósítható meg. Többek szerint a minőségproblémához hozzájárul az is, hogy az oktatói gárda egy része némileg kontraszelektált. Ez összefügghet azzal, hogy a hallgatói létszám növekedését nem követte a tanári fizetések emelkedése és az infrastruktúra fejlesztése sem. Sok reformvita mögött valójában a finanszírozhatóság alapkérdése bújik meg: világos, hogy jelenleg a magyar költségvetés nem tudja több, mint négyszázezer egyetemista és főiskolás nyugati színvonalú képzését, valamint az ehhez szükséges magas szakmai kvalitású oktatói kar bérezését megoldani.
Így a „végtermék” a nemzetközi viszonylatban nem kifejezetten kvalifikált, ugyanakkor a munkaerőpiac befogadóképessége miatt részben feleslegesen képzett diáksereg. „Abból a 214 milliárd forintból, amit egy évben a felsőoktatásra elköltünk, a munkaerőpiacon használható munkásokat is lehetne képezni, nem pedig munkanélkülieket” - érvelt lapunknak Szabó Zoltán, az Országgyűlés oktatási bizottságának szocialista elnöke, hozzátéve, hogy a tandíj kiterjesztése elősegítheti az egészséges versenyt a felsőoktatási intézmények között.
Sió László viszont aggasztónak tartja, hogy minden jel arra mutat: egy tisztán tandíjas képzési rendszer kialakítása felé haladunk. „Azokban az országokban, ahol jelentős mértékű a tandíj, olyan kiegészítő elemeket (ösztöndíjrendszer, diákhitel, adókedvezmény stb.), építenek a rendszerbe, amelyek lehetővé teszik, hogy a tehetséges, de nem tehetős diákok nagy számban tanulhassanak ingyen. Nálunk ez nem így történik, ezért joggal tartanak attól sokan, hogy gyermekük anyagi okok miatt nem tanulhat majd tovább” - állította a Fidesz témafelelőse.
Ami a közoktatást illeti, itt sok elemző szerint a pedagógusprobléma az elsődleges gond. A rendszer több, mint százötvenezer tanárt és tanítót foglalkoztat. Mivel fizetésük túlnyomórészt közpénzből történik, az állam teherbíró képessége itt is végesnek bizonyul. Nagy kérdés, hogy kell-e nekünk egyáltalán ennyi tanár és tanító, ugyanis ez a felduzzadt rendszer a hetvenes években közel másfélszer ennyi gyermeket is ellátott. A pedagógusok fő érve a létszámleépítés ellen az, hogy ha a gyerek nem is, de a feladat sokkal több. Az oktatáskutatók szerint azonban 10-20 százalékkal kevesebb pedagógussal is boldogan „elpöfögne” a rendszer. A pedagógusok tanóraszámának közelmúltban meghirdetett emelése kimondva-kimondatlanul azt a célt szolgálja, hogy az iskolák útilaput kössenek némely kolléga lábára, pláne, hogy a többletmunkát nem követi a bérek emelkedése. Kiszámíthatatlan ugyanakkor, hogy vajon a leépítések emelik-e majd a minőséget, vagy még lejjebb süllyesztik azt.

Szabó Zoltán oktatáspolitikus szerint többek között az is a létszámcsökkentés mellett szól, hogy a „kevesebbet jobban” meg tudják majd fizetni. További problémák dióhéjban: a pedagógusképzés tartalmi és módszertani megújítása még nem zajlott le; a tanárok egy része nem tud mit kezdeni a diákok médiafüggősége okozta nevelési kihívásokkal; a pálya végletesen elnőiesedett; a reformok járulékos, adminisztratív feladatai súlyos többletterheket rónak a tanárokra, és ez az oktatás rovására megy; az iskolaigazgatókat botcsinálta bürokratákká teszi a rendszer, ahelyett hogy pedagógiai vezetőkké emelné őket; a pedagógusok bérezése nem minőségérzékeny, vagyis a „jó tanár” csaknem ugyanannyit kap, mint a „rossz tanár”.
A közoktatásban jelenleg az intézménybezárásokról folyik a legzajosabb vita. A tények azt mutatják, hogy igenis indokoltak az intézménybezárások és összevonások, de az intézményrendszer karcsúsítása más problémát vet fel a városokban és mást a kistelepüléseken. A magyar vidéken jelenleg a kis intézmények összevonása, integrálása, egyesek megszüntetése zajlik. Ennek a szerkezetátalakításnak megvan az előzménye a közelmúlt magyar iskolatörténetében: a 70-es években az úgynevezett ”körzetesítés” valami hasonló volt. Az akkor történteknek az volt a keserű tapasztalata, hogy ahol megszűntek az iskolák, ott csökkent a falvak lélekszáma, életképessége. Szabó Zoltán szerint kormányzati szinten nincs szó épületbezárásokról, hiszen a kormány nem tart fent iskolát, arról van csupán szó, hogy az új közoktatási rendszer szembesíteni fogja az önkormányzatokat azzal, hogy mi az a fölösleges, a közoktatási törvény által elő nem írt és ezért nem is finanszírozott feladat, amit ők még pluszban ellátnak.
„A 2007 szeptemberétől belépő csökkentett normatívákkal még a közoktatási törvényben meghatározott átlaglétszámmal működő óvodák, iskolák működése sem biztosítható” - állítja ezzel szemben Sió. Szerinte ez már nem csupán a kistelepülési intézmények problémája, hanem a nagyvárosoké is. Ilyen finanszírozás mellett lényegében csak a maximális létszámra felduzzasztott intézmények maradnának talpon, ami legalább ezer intézmény megszűnését jelentené.
„A magyar közoktatás nem az elitképzés hiányától szenved, hanem attól, hogy nem tud mit kezdeni a leghátrányosabb helyzetű, legszegényebb 20-25 százalékkal” - vallja a szocialista Szabó Zoltán. Szerinte a halmozottan hátrányos helyzetű diákokat reflexszerűen tolják ki az oktatási rendszerből a fogyatékos képzésbe, hogy aztán életük során arra legyenek kényszerítve, hogy rosszul fizetett munkából vagy segélyekből éljenek. Ennek a problémának a kezelését szolgálja a buktatási tilalom az első négy osztályban és a kötelező óvodáztatás négyéves korhoz kötése, valamint a megemelt, magasabb színvonalú óvodai étkeztetés, amely a legszegényebb réteg intézménybe csalogatását teszi majd lehetővé.
„Nem nevezném reformnak, ami ma a közoktatás területén zajlik” - összegez Sió. A források kivonása, illetve a támogatások értékvesztése komoly kihatással lesz az esélyegyenlőségre és az oktatás minőségére. Egy olyan rendszer felé haladunk, ahol egyre többeknek kell majd az oktatási piacról megvásárolniuk olyan szolgáltatásokat, melyeket korábban az iskola biztosított. Mások ezzel szemben a jelenlegi kormányzati közoktatáspolitika legszembetűnőbb irányának éppenséggel a lemaradók, a leggyengébbek felzárkóztatására vonatkozó terveket tartják.
A kormány első számú és kiemelt intézkedés „csúcscsomagja” az egészségügyet érinti, amely a világon mindenütt a legösszetettebb és legbonyolultabb rendszer, ráadásul minden embert érint. (Az egészségügyi reform részleteiről bővebben az Üzlet rovatban olvashatnak.)
A már korábban említett Cemi-tanulmány, amely a választások előtt ajánlott a politikai elitnek reformot, fontos feladatnak tartotta, hogy növekedjen a foglalkoztatottság. Magyarország a kontinens leginaktívabb társadalma, a magyar férfiak és nők mintegy hat évvel kevesebbet töltenek munkával, mint a világ fejlett államaiban. Az egy foglalkoztatottra jutó eltartottak száma drámaian magas, azaz kevesen tartanak el sokakat, ráadásul akik dolgoznak, azok is az átlagosnál kisebb arányban a magánszektorban. Ez csapdahelyzet: a magánszektorban dolgozó közel 30 százaléknyi foglalkoztatottnak kell eltartania a magyar társadalom 70 százalékát.
A CEMI azt ajánlotta, hogy hozzá kell nyúlni a nyugdíjrendszerhez, mert túl sokan mentek el idő előtt nyugdíjba, illetve idővel a jelenlegi „üzemmódban” finanszírozhatatlanná válik a rendszer. A Gyurcsány-kormány ezen a területen tavaly „félreformot” hajtott végre, mellyel óvatosan ugyan, de a hosszabb ideig tartó munkát preferálták. A miniszterelnök Szembenézés című dolgozatában az egyik legfontosabb feladatnak nevezte a nyugdíjrendszer rendbetételét.
(Készítették: Sebestyén István, Vígh Gábor, Szobota Zoltán Közreműködött: Horváth András és H. Balogh Zsolt)