Hetek XI. évfolyam, 3. szám, 2007. január 19.

Szíria a szó szoros értelmében békeoffenzívát indított Izraellel szemben. Az elmúlt két-három hónapban nincs olyan magas rangú vendég - az ENSZ-főtitkártól kezdve az Európai Unió képviselőin keresztül republikánus amerikai szenátorokig -, aki Damaszkuszból Jeruzsálembe érkezve ne azt a benyomását tolmácsolta volna az izraeli politikusoknak, hogy Basar Asszad elnök valóban békére törekszik Izraellel, és őszintén kívánja a 2000-ben megszakadt béketárgyalások megújítását.

A szír ENSZ-képviselő, majd a külügyminiszter és végül személyesen Asszad elnök ismételten hangsúlyozták, hogy előfeltételek nélküli béketárgyalásokat ajánlanak, és a szír elnök ahhoz sem ragaszkodik, hogy Izrael elfogadja a Golán-fennsík visszaadásának elvét. Természetesen nem mond le a Golánról, de a fennsík sorsáról, mint minden más kérdésről, a tárgyalások folyamán kíván megállapodni.
Mintha fordult volna a kocka: a múltban rendszerint Izrael javasolt „előfeltételek nélküli béketárgyalásokat”, az arab vezetők pedig vagy elutasították e javaslatokat, vagy csak fanyalogva fogadták el őket. Mind közül Szíria volt a legcsökönyösebb. Szíria volt az utolsó szomszédos arab ország, amely 1949-ben fegyverszüneti megállapodást kötött Izraellel; a hetvenes évek elején nem volt részese Egyiptom békepuhatolódzásainak, sőt elmarasztalta őket; 1973-ban Egyiptommal együtt megtámadta Izraelt, de 1977-ben nem csatlakozott Anvar Szadat egyiptomi elnök kezdeményezéséhez, amely végül az izraeli-egyiptomi békeszerződés aláírásához vezetett. Pedig ha akkor Szíria nem mulasztja el az alkalmat, és Szadat példáját követi, visszakaphatta volna a Golánt úgy, ahogyan Egyiptom visszakapta a Sínai-félszigetet.
A szír „békeoffenzíva” súlyos döntés elé állította Izraelt. Az izraeli sajtóban, politikai körökben és a kormányban is hetek óta folyik a vita arról, mit is akar tulajdonképpen Basar Asszad elérni. Valóban békét akar kötni Izraellel? De miért éppen most? Vagy javaslatai csak azt hivatottak szolgálni, hogy kitörjön jelenlegi nemzetközi elszigeteltségéből, rábírja Bush elnököt, hogy Szíriát törölje a „gonosz tengelyéhez” tartozó államok listájáról, esetleg ismét növelhesse befolyását Libanonban?

A szír béketárgyalási javaslatok elfogadása ellen sok nyomós érvet és még több gyatra ürügyet hoznak fel. A legőszintébbek azt mondják, hogy a Szíriával kötendő béke ára a Golánról való lemondás (akár előfeltételként követelik ezt a szíriaiak, akár nem), márpedig Izraelnek nem kell és nem szabad lemondania a Golánról. Vannak, akik arra hivatkoznak, hogy most döntő fontosságú a palesztin probléma megoldása, és miután a közvéleménnyel képtelenség elfogadtatni a palesztinoknak és a szíriaiaknak tett messzemenő engedményeket, a szíriaiak csak a palesztinok után következhetnek.
További érv, hogy Szíria támogatja és fegyverrel látja el a libanoni Hezbollahot és a Hamaszt (valamint az iraki terrorista szervezeteket), és amíg Damaszkusz nem változtatja meg a terrorizmust támogató politikáját, nem szabad béketárgyalásokat kezdeni vele. Talán még fontosabb: mit szólna Washington - Izrael egyetlen igazán hűséges szövetségese és támogatója -, ha az izraeliek tárgyalásokba bocsátkoznának egy olyan állammal, amelyet Bush elnök a „gonosz tengelyéhez” sorol? Izraelnek sem esne jól, ha az amerikaiak Izrael háta mögött tárgyalni kezdenének Ahmadinezsáddal.
És mi történik, ha megkezdődnek a tárgyalások, és kudarccal végződnek? Az újabb háború lehetősége mindig fennáll, a Közel-Keleten különösen, Szíria esetében pedig még inkább. Ezért még a szír kezdeményezések elfogadását javaslók is úgy vélik, hogy a hivatalos tárgyalások előtt titkos találkozókon ki kellene deríteni, milyenek a megegyezés esélyei.
A javaslatok elfogadását támogatók (köztük van Cipi Livni külügyminiszter is) azt hangoztatják, hogy Izrael a tárgyalások elutasításával nagyon sokat veszíthet a nemzetközi közvélemény szemében. Szíria nélkül - mondják - amúgy sem lehet szilárd békét kötni a térségben; a Szíriával kötendő béke megoldaná az izraeli- libanoni kapcsolatok problémáját is.