Tihanyi Péter
Gyöngyvirágtól lombhullásig
Beszélgetés a 21 éves Máté Bencével, a világ egyik legjobb természetfotósával

2000 óta ötször lett az Év Ifjú Természetfotósa Magyarországon, 2002-ben az Év Ifjú Természetfotósa világcím tulajdonosa, 2005-ben ugyanezen a világversenyen elnyerte a legjobb kollekciónak járó díjat, 2006-ban az Év Természetfotósává választották Magyarországon.
Pusztaszeren, a faluja melletti erdőben sétálunk.

Fotók: Máté Bence

Ki vagy te?
- Egy fiatal fotós srác, aki húszéves korára rájött, hogy mi a feladata az életben; mi az, amit szeret csinálni, ami boldoggá teszi, kitölti az életét, s amivel értéket teremt úgy, hogy másoknak is örömet okoz; aki kitalálta azt is, hogy fog tudni ebből úgy megélni, hogy ne kelljen közben nagy kompromisszumokat kötnie, és mással pénzt keresni. Mindemellett nem lettem szakbarbár. Rengeteg dologba belekóstoltam, hatéves koromtól járom a természetet, és madarászok, aztán nyulakat tenyésztettem, íjjászkodtam, de ejtőernyőztem is. Tizennégy éves korom óta fotózom folyamatosan. Akkor még csak hobbiszinten csináltam, még nem gondoltam, hogy ez lesz a hivatásom.
Hányan laktok ebben a gyönyörű házban, itt a faluszélen?
- Apa, anya, az öcsém és én. A ház nagyrészben apa keze munkáját dicséri.
Apukád asztalos?
- Nem, tanár, anyukám meg tanítónő, de sok minden máshoz is értenek. Kétéves korom óta lakunk itt.
Nem is éltél máshol?
- Tizennyolc éves koromban kimentem egy fél évre Londonba, hogy az angolt - amely nélkül korlátaim lennének a fotózásban - megtanuljam. Nappal tanultam, este mosogattam egy gyorsétteremben. Ma már folyékonyan beszélek, de nem igazán helyesen. Tizenhét éves voltam, mikor 2002-ben megkaptam a Világ Legjobb Természetfotósa díjat ifjúsági kategóriában. Londonban vettem át a díjat, ráadásul az édesapámat is kivihettem, mert a BBC minden költségünket állta. Lenyűgöző, maradandó élmény volt, csak éppen beszélni alig tudtam. Akkor határoztam el, hogy kimegyek, és megtanulom a nyelvet.
Hogy lehet tizenhét évesen a világ legjobbjának lenni?
- Bármibe belekezdtem eddig, mindenbe teljes erővel odatettem magam, de olyan intenzív és folyamatosan erősödő motivációt, késztetést, hogy fotózzak, fotózzak, mert érték születhet a kezem alatt, csak a fényképezésnél éreztem. Ha készítettem egy jó képet, azt éreztem, maradandót alkottam, olyat, hogy ha már nem is leszek, a kép beszélni fog rólam, és arról a nyüzsgő, izgalmas csodáról, amit természetnek nevezünk.
Pár évvel ezelőtt is így gondolkodtál?
- Már tizennégy éves koromban is.

(Már jó mélyen gyalogolunk az erdőben, mikor egy mohával, falevelekkel, gallyakkal fedett, lapos tetejű „bunker” ajtajához érünk, amely előtt egy kis, mesterséges tavacska áll.)
Ez az egyik legszebb madárles a hét közül, amelyet itt és Soltvadkerten építettem.
(Bemegyünk.)
Látod, ez egy olyan vékony, féligáteresztő üveg, amin keresztül fényképezünk. Kívülről a madarak tükröt látnak, mint a vallatószobában. Óriási szabadságot ad, bárhogy mozgatom az objektívemet, a madarak nem vesznek észre, pedig itt vannak az orrom előtt. Öt éve készítek hasonló leseket, már reptében is megismerem a madarakat, de konkrétan ötvenkilenc faj életét, viselkedését, táplálkozását tudtam ilyen módon megfigyelni és fényképezni ezen az egyetlen helyen.
Ezek szerint mindent tudsz erről az ötvenkilenc fajról?
- Sok mindent. Sok olyan megfigyelésem van, ami még nincs lejegyezve semmilyen irodalomban.
Az emberek is izgatnak legalább annyira, mint a madarak?
- Persze. Ha kiérdemlik. De én a madarakat nem úgy szeretem, ahogy a kérdésed sugallja. Ez egy szakma, és a madár a szakmám, karrierem eszköze, ha úgy tetszik. Általában nem fűznek hozzájuk érzelmek, tehát nem úgy vagyok velük, mint egy öregasszony a kutyájával.
A fotóid témája a madáron kívül lehetne más is? Például naplemente, napfelkelte vagy egy hófedte hegycsúcs?