Vissza a tartalomjegyzékhez

Konkolyi Katalin
A nagy éhínség
Sztálin tízmillió ukránt ítélt halálra

2006. november 26-án az ukrán ráda elfogadta azt a törvényjavaslatot, mely az 1932-33-as nagy éhínséget népirtásként definiálja. Hogy a népirtás tudatos volt-e, amivel Ukrajna Oroszországot vádolja, vagy „csak” éhínség, nemzeti tragédia, az jelenleg is vita tárgya - egy biztos: megtörtént.
Az ország a huszadik század során többször is átélt éhínségeket - a legkegyetlenebb, legszörnyűbb 1932 őszén kezdődött, és közel két év alatt gyakorlatilag félig kipusztult Közép- és Kelet-Ukrajna lakossága. Pontos számokat senki sem ismer, különféle becslések szerint öt-tíz millió áldozata volt.

Szovjetunió, a harmincas évek eleje. Sztálinnak nagy szüksége volt gabonára - ezzel fizetett ugyanis az erőltetett menetben fejlesztendő ipar számára nélkülözhetetlen nyugati technológiáért és berendezésekért. Minden évben meghatározott mennyiségű gabonát kellett előállítani és beszolgáltatni az államnak. Teljes gőzzel folyt a parasztság erőszakos kolhozosítása, amelynek megvolt a maga politikai célja is: felszámolni az „ukrán nacionalizmus szociális bázisát”, az egyéni parasztgazdálkodást. A kellő gabonamennyiség azonban nem mindig jött össze, elég volt egy gyengébb termés, és még a rendkívül jó földű Ukrajna sem tudta teljesíteni az előírt tervet.
Odafent azonban ezt másképp látták. Íme, egy részlet az Ukrán Kommunista Párt vezetőjének beszédéből 1930-ban: „A paraszt új taktikához folyamodott. Megtagadja a termény beszolgáltatását. Meg akarja rothasztani a gabonát, hogy az éhség csontos kezével fojtsa meg a szovjet kormányt. De az ellenség elszámította magát. Majd mi megmutatjuk, mi az, hogy éhezés. A ti feladatotok felszámolni a kulákszabotázst. Össze kell szednetek mindent, az utolsó szemig.

A parasztok az előre betakarított gabonára számítanak, amit eldugdostak a vermeikbe. Rá kell kényszerítenünk őket, hogy kinyissák a vermeiket.”
Az ukázt teljesítették. 1932. december 6-án született egy központi párthatározat arról, hogy a tartósan nem produkáló falvak kerüljenek feketelistára - méghozzá nyilvánosra, hogy a többi is megrettenjen. Ezek lakóinak ettől kezdve tilos volt elhagyni a települést, és megszűnt bármiféle élelmiszer beszállítása. Az „adósok” házainál ezenkívül állandósultak a rajtaütések és házkutatások, melyek során elkoboztak mindent, ami ehető, beleértve a következő évre félretett vetőmagot is. Az emberek családostul éhen haltak, sőt teljes falvak is kipusztultak, mint például Gavrilovka a mezsivszki körzetben. Az emberek először a mezőgazdasági hulladékot, gyökereket és az igavonó barmaikat ették meg, azután került sor az elhullott állatokra - akár a dögkútból is -, de voltak esetek, amikor saját gyermekeiket ették meg az éhségtől megzavarodott emberek.
A nagy éhínségről nemigen szólnak a tankönyvek, de még a történészek is kizárólag a túlélők visszaemlékezéseire támaszkodhattak sokáig. A tragédia valódi méreteire és részleteire csak az addig hozzáférhetetlen levéltári archívumok részleges megnyitása után derült fény, a nyolcvanas évek vége felé. Ezekből a dokumentumokból - bizottsági jelentésekből, családtagok leveleiből, melyeket a fronton harcoló fiaiknak, férjeiknek írtak (és amelyeket a katonai cenzúra gondosan elkobzott) - olvasható ki, mi is történt valójában. A következő idézet egy szaratovi aszszony visszaemlékezéseiből való. „Hogy mi volt életemben a legszörnyűbb? Hát amikor éheztünk. Az emberek hullottak, mint a legyek. Történt, hogy apámmal kocsonyát vettünk a piacon, és mikor otthon enni akartunk belőle, kiderült, hogy emberhúsból van: találtunk egy körmöt benne. Nagymamám majdnem az egész éhínséges időt ágyban fekve töltötte, mozdulatlanul fekve. Mindennap számítottunk a halá-lára. Aztán, amikor kaptunk egy kevés búzát, vittünk neki egy kis lepénykét: »Tessék, mama, most aztán helyrejössz.« Ő pedig fogta ezt a lepénykét, ajkaihoz szorította, és elfordult. Először nem is értettük, aztán ahogy megfordítottuk a fejét, hát halott volt. Csak az arcán volt egy könnycsepp. Mégis kivárta hát a kenyérkét.”

Vajon el lehetett volna kerülni a katasztrófát? A kutatók szerint igen. „Igaz, hogy nem volt a legjobb termés abban az évben, de nem ez okozta a tragédiát. Szerintem egyrészt Sztálin sokáig biztos volt benne, hogy a parasztok csak eldugták a kenyeret, és nem olyan vészes a helyzet. Mikor viszont már kiderült, mekkora baj lesz, elejét lehetett volna venni - leállítani néhány nagy építkezést, elismerni, hogy éhínség van az országban, és a Szovjetunió segítséget kapott volna. Ez viszont a vereség elismerését jelentette volna, a kolhozosítás kudarcát, amit Sztálin nem engedhetett meg” - véli Lennart Samuelsson svéd közgazdász.
Népirtás vagy nemzeti tragédia? Jelenleg ez az egyik fő ütközőpont az új ukrán törvényjavaslatot illetően. A ráda és gyakorlatilag az ukránok többsége ragaszkodik a genocídium (népirtás) elnevezéshez, míg az oroszok mereven elzárkóznak ettől, mondván, hogy a sztálini rezsim intézkedései nemcsak Ukrajnában eredményeztek éhínséget, hanem máshol is, például Oroszországban és Kazahsztánban, ami valóban így történt.

Samuelsson is úgy véli, hogy nem érdemes a tragédiát politikai haszonszerzésre fordítani. Az ENSZ az ukrán nép nemzeti tragédiájának nevezte az 1932-
33-as éhínséget, amit az akkori totalitárius diktatúra kegyetlen intézkedései generáltak. Mellesleg maga Ukrajna sem ismeri el hivatalosan az örmény népirtást, amit a törökök végeztek 1915-ben, mivel jól tudja: ellenkező esetben elbúcsúzhat török felségvizeken át vezető hajóútvonalaitól. Ugyanígy Európa, amely jelentős mértékben függ az orosz gázimporttól, most is inkább a diplomatikus hallgatást választja. Éppen úgy, mint 1932-33-ban. Ma már tudjuk, hogy a nagy éhínség idején a nyugati titkosszolgálatok és külképviseletek jórészt tisztában voltak vele, mi történik az ukrajnai falvakban. Azonban Sztálin éppen akkor döntött az Európa felé való közeledés mellett - amit a Nyugat üdvözölt. 1933 őszén pedig az Egyesült Államok is hivatalosan elismerte a Szovjetunió létezését.
Egyedül az újságírók tartották fontosnak, hogy nyilvánosság elé kerüljenek az ukrajnai szörnyűségek: az akkor és azóta megjelent publikációkból, visszaemlékezésekből külföldön könyvek is születtek - ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy bármennyire is szerették volna a szocializmus ideje alatt elhallgatni, mégse merüljön feledésbe az ukrán nép tragédiája.