Vissza a tartalomjegyzékhez

Benke László
Önkéntes apartheid
Andalúziától Amszterdamig: iszlám előretörés Európában

Nyilatkozatháborúba keveredtek a múlt héten a spanyol katolikus püspökök a helyi muszlim közösségek képviselőivel, miután az utóbbiak ambiciózus szervezetei erőfeszítéseket tettek, hogy Córdoba városát - egykor Al-Andalúz királyságának székhelyét - muszlim zarándokhellyé tegyék.
A főként arab országok által támogatott ibériai iszlamista megújulás kapcsán Európa más országaiban is felélénkültek a kontinens muszlim közösségei körüli viták. A londoni olimpiára készül el a kontinens legnagyobb, hetvenezer férőhelyes megamecsetje, azonban a második és harmadik generációs muzulmánok jelentős része a befogadó társadalomtól tudatosan elkülönülve, egy angol politikus szavaival: „önkéntes apartheidben” él.


Muszlim utcai demonstráció Londonban
Fotó: Flickr

A Spanyolországi Iszlám Tanács (CIE) elnöke, Mansur Escudero magyarázatot kért a Spanyol Püspöki Kar
jelenlegi elnökétől, a bilbaói Ricardo Blázquez püspöktől, hogy muszlimok miért nem imádkozhatnak a córdobai katedrálisban, amely a város 1236-os keresztény meghódítása előtt a Mezquita - a kalifátus nagymecsetje - volt. Escuderót felbátorította, hogy a pápa közelmúltbeli törökországi útján az isztambuli Kék Mecsetben imádkozott. Blázquez először azt felelte, hogy csak a csoportos imádság tilos, s nem az egyéni imádkozás, ám miután erre Escudero felhívta a muszlim hívőket, hogy látogassanak el „tiszteletteljes, privát és egyéni imádságra” a székesegyházba, a püspök már visszakozott, mondván: „muszlimoknak nem áll módjukban semmilyen formában a córdobai székesegyházban imádkozni”.


Püspöki vétó ide vagy oda, córdobai muszlim vezetők szerint minden készen áll az egykori nagymecset másolatának megépítésére - hála a projekt bőkezű támogatóinak, az Egyesült Arab Emirátus és Kuvait kormányának, valamint marokkói és egyiptomi szervezeteknek. Córdoba mellett több spanyolországi nagyváros püspöke is kifejezte a látványos ibériai muszlim előretörés - különösen a gombamód szaporodó pompázatos mecsetek - fölötti aggodalmát. Az istentiszteleti célokra alkalmazott több száz egyéb ingatlan mellett ugyanis jelenleg már tucatnyi mecset működik Spanyolországban, Medina Azahara, Sevilla és Granada városokban pedig nagymecsetek épülnek. A katolikus egyház így attól tart, hogy már amúgy is halovány befolyása még tovább gyengülhet a dinamikusan terjeszkedő és áttérőket is vonzó iszlám árnyékában.
Becslések szerint már csaknem 1 millió muszlim él Spanyolországban, és sokan romantikus nosztalgiával - mint egyfajta elveszett paradicsomra - tekintenek az Al-Andalúz Kalifátusra, amely több évszázadon át uralta az Ibériai-félsziget nagy részét. A mór királyságból utolsóként, 1492-ben elfoglalt Granadában 2003 júliusában épült először új nagymecset. Ahogy ünnepélyes megnyitóján elhangzott, a muszlimok ekkor „ősi hazájukba tértek vissza”.
A spanyolországi muszlimok sokáig tiszteletben tartották a polgári és egyházi elöljárókat, de amióta a számarányuk növekedésnek indult, radikálisabb vezetőket választottak maguknak. Maga a CIE, a legnagyobb spanyolországi muszlim szervezet is korábban mérsékeltnek számított, sőt mindmáig az egyedüli nagyobb muszlim szervezetként - 2005 márciusában, a madridi terrormerényletek évfordulóján - fatvában ítélte el Oszama bin Ladent és a terrorizmust. Egy főként szaúd-arábiai, kisebb részben marokkói kötődésű vezetőkből álló szövetség tavaly vette át a szervezet vezetését. A jelenlegi vezetők többsége szaúdi pénzen alapított mecsetek imámja.


A londoni megamecset látványterve

A fundamentalista iszlám Európában

A feltűnő építkezések másutt is az európai iszlámra irányították a figyelmet: Olaszországban vizsgálat indul annak kiderítésére, honnan érkeznek pénzek az ottani mecsetek építésére. Giuliano Amato belügyminiszter annak is utána kíván nézetni, kik tanítanak az olaszországi iszlám iskolákban. A tervezett intézkedéseket azzal indokolta, hogy nem szűnt meg Olaszország terror általi fenyegetettsége - a miniszter tehát kimondatlanul is az iszlám radikalizmus lehetséges fészkeinek tekinti a mecseteket. Amato emellett nemrégiben nyilatkozatot szerkesztett, amelyet alá akar íratni az olaszországi muzulmán közösségek vezetőivel.
A „charta” szövege szerint az aláírók elítélik a terrorizmust és a háborút, síkra szállnak a kisebbségek védelméért és Európa vallási sokszínűségéért, elismerik az olasz családjog alapelveit, köztük a házastársak jogegyenlőségét és a születő utódok jogát a szabad vallásválasztáshoz.
Az olasz kezdeményezés egybeesik más kormányok arra irányuló erőfeszítéseivel, hogy a bevándorlók alkalmazkodjanak az őket befogadó országok értékeihez. Tony Blair kormánya például ma már megköveteli, hogy a leendő állampolgárok tegyék magukévá a „britség” ismérveit. Hasonló módon Hága is megköveteli a „holland értékek” elsajátítását, és ez a szemlélet terjedőben van Berlinben, Brüsszelben és Koppenhágában is.
Az iszlám radikalizmus a közismerten toleráns Nagy-Britanniában is felütötte a fejét. Míg az ország közel negyven éven át a multikulturalizmus jegyében ünnepelte az etnikai diverzitást és annak szimbólumait, a londoni merényletek rá kellett, hogy döbbentsék a briteket: a nyitottságnak ára van.
Amint az egyik konzervatív ellenzéki politikus, David Davis is a közelmúltban megjegyezte: némely brit muzulmán „önkéntes apartheidpolitikát” folytat, vagyis önként választja a társadalom magjától való elkülönülést. A szeparálódás egyik jelének látják sokan a nikab nevű női fátyol viselését is, ami a közelmúltban heves vitákat váltott ki a brit közéletben. A polémia több politikust is állásfoglalásra kényszerített, és magát a muszlim közösséget is megosztotta. Míg a radikális muzulmán közösségek felháborodtak az eseményeken, a mérsékeltek is szabadon hangot adtak véleményüknek.
A yorkshire-i muzulmán munkáspárti képviselő, Shahid Malik szerint az egyéneknek jogukban áll azt viselni, amit jónak látnak, azonban bizonyos munkahelyeken az alkalmazottaknak tiszteletben kell tartaniuk az előírt öltözködési szabályokat. Szerinte teljesen józan elvárás, ha egy tanártól azt kérik: ne fátyollal a szája előtt magyarázzon. A kasmíri bevándorlók gyermekeként brit földön született Shaira Khan pedig a The Times hasábjain fejezte ki abbéli megdöbbenését, hogy egyre több muszlim lány veszi fel a fátylat, holott szüleik még örültek, hogy Angliába érve megszabadulhattak ettől a tradíciótól. Khan szerint ez a fiatalok radikalizálódásának a jele. Arra biztatja muzulmán nőtársait, hogy éljenek a brit szabadság nyújtotta lehetőségekkel, és ne engedjék, hogy a radikális muzulmán férfiak rájuk kényszerítsék a fátylat. Publicisztikájában nem kis bátorságot tanúsítva vonja le a konklúziót: „Kérdésem azon muzulmánok felé, akik csak egy »talibanizált« társadalomban éreznék jól magukat, és akik elutasítják az integrációt, a következő: »Ha nem szerettek itt élni és nem akartok integrálódni, akkor mi a fenét csináltok itt? Miért nem mentek inkább egy iszlám országba?«”
Khan nézeteit minden kétséget kizáróan Tony Blair is osztja. A miniszterelnök ugyanis december elején valóságos ultimátumot adott a radikális muszlimoknak, mondván: kötelességük integrálódni a brit társadalomba, tiszteletben kell tartaniuk a demokrácia alapértékeit, és tőlük is elvárják a toleranciát és a törvények tiszteletét. „Toleranciánk része annak, amitől Nagy-Britannia Nagy-Britannia lett. Vagy alkalmazkodnak ehhez, vagy ne jöjjenek ide. Nem kellenek a gyűlöletkeltők, akármi is a származásuk vagy a vallásuk.”
Franciaországban az iszlám ma már a protestantizmust (1 millió fő) is megelőzve a második legnagyobb vallássá nőtte ki magát a katolicizmus után. A több mint
5 millió főt számláló muzulmán közösség mintegy 70 százaléka vallja magát gyakorló muzulmánnak. Ugyanakkor mindössze ezerötszáz helyszín - a párizsi nagymecsettől kezdve a legegyszerűbb imateremig - áll a muzulmánok rendelkezésére vallásuk gyakorlására. Ez a szám arányait tekintve négyszer kevesebb, mint amennyivel például a katolikus egyház rendelkezik. Igaz, az iszlám vallás csak a múlt század második felében jelent meg Franciaországban, szemben a katolikus egyházzal, amelynek legtöbb vallási helyszíne még az állam és az egyház szétválasztásáról szóló 1905-ös törvény megszületése előtt épült. Ez a helyzet viszont komoly finanszírozási gondokat vet fel. A törvények értelmében Franciaországban az állam nem finanszírozza az egyházat, viszont az egyházi létesítmények 1905-ös államosítását követően gondoskodnia kell azok állagának megőrzéséről. A muzulmán vallási létesítmények így nagyrészt nem állami finanszírozással, hanem magán - illetve külföldi, elsősorban szaúd-arábiai - pénzekből épülnek. Emellett a Franciaországban működő imámok nagy részét is muzulmán országokban képzik, így alig beszélik a francia nyelvet. Mivel azonban ennek eredményeképpen nagyon erős a szélsőséges iszlám befolyása a francia muzulmán lakosságra, a kormány azon gondolkodik, hogy az 1905-ös törvény figyelmen kívül hagyásával felvállalja a mecsetek építési és az imámok képzési költségeit, ezzel is biztosítva a közvetlenebb felügyeletet a muzulmán vallási tevékenység gyakorlása felett. A mecsetépítéssel szemben ugyanakkor nagyon erős a francia lakosság körében az ellenérzés, míg a muzulmán lakosság szerint pedig pont ez biztosítaná hosszú távú beilleszkedésüket a francia társadalomba, mivel így megszűnne az iszlám „földalatti” jellege.
A német lakosság körében a legújabb tanulmányok szerint egyre több az előítélet a muszlimokkal szemben. A Német viszonyok 2006-ban című tanulmány, amelyet Wilhelm Heitmeyer bielefeldi szociológus készített, a képzett rétegeken belül is „növekvő iszlamofóbiát” állapított meg. A megkérdezett németek jó egynegyede gondolja úgy, hogy nem lenne jó, ha még több muszlim bevándorló érkezne az országba. Az iszlám elutasítása a tanulmány szerint minden néprétegben jellemző. Sok muszlim számára egyre fontosabbá válik a vallás, mivel ez az utolsó horgony az identitásukhoz: a munkaerőpiacról gyakran kizárják őket, és legtöbbször politikai hangjuk sincs - állapítja meg Heitmeyer tanulmánya.
Alig jelent meg a Német viszonyok 2006-ban, amikor az Európai Unió egyik ügynöksége, a Rasszizmus és Idegenellenesség Felügyelet (EUMC) is kibocsátott egy jelentést, amely alátámasztja a tanulmány eredményeit. Az európai muszlimok nem jutnak jól fizetett munkához - ha egyáltalán kapnak munkát -, szegényes és elmaradott körülmények között élnek, és nincs lehetőségük a jó képzésre sem. Mindennap diszkriminációval találják szembe magukat - függetlenül származásuktól vagy a valláshoz való viszonyuktól. Az Eurobarométer azon kérdésére, hogy a bevándorlók az ország számára nagy gazdasági előnyt jelentenek-e, a megkérdezett németek alig 30 százaléka válaszolt igennel. Ez az európai átlaghoz képest alacsony arány.


Theo van Gogh

A vallási tolerancia és a szólásszabadság elvére épülő holland társadalom természetes nyitottsággal fogadta a huszadik század második felében egyre nagyobb számban érkező bevándorlókat, azonban Theo van Gogh filmrendező 2004. novemberi meggyilkolása óta egyértelmű, hogy a tolerancia nem kölcsönös. A legnagyobb holland városok, Rotterdam, Hága lakosságának mára mintegy felét bevándorlók alkotják, akiknek nagy része nemcsak írni és olvasni nem tud, de még csak nem is beszéli, de legjobb esetben is csak töri a holland nyelvet.
A bevándorló muzulmán lakosság jelentős részének egyre súlyosabb beilleszkedési gondjai tehát mind komolyabb kérdéseket vetnek fel a holland társadalomban. Olyannyira, hogy mára az értelmiségi elit számos tagja úgy véli: éppen a multikulturális társadalomra jellemző tolerancia jelenti az iszlám radikalizmus számára a fő táptalajt, és síkra száll amellett, hogy egyre szigorúbb szabályokkal korlátozzák a bevándorlást és a családegyesítést, és tegyék kötelezővé a holland nyelv elsajátítását minden menedékjogot kapó számára. Az európai jogrendszer azonban kevés mozgásteret biztosít azoknak az alapvető szabadságjogoknak a megnyirbálására, amelyek éppen ennek a jogrendszernek az alapját képezik.
A beilleszkedés azonban nem csak ott okoz gondot, ahol jelentős a bevándorlók száma. Még Dániában is, ahol pedig a lakosságnak alig 3 százalékát teszik ki a bevándorlók, komoly problémát jelent a muzulmán vallásúak beilleszkedése. A dán szociális modell szinte automatikusan kirekeszti a szakképzettség nélküli munkavállalókat, márpedig a bevándorlók nagy része nem rendelkezik semmilyen képesítéssel. Így nem csoda, hogy a bevándorlók mintegy fele munkanélküli. A másik legfőbb gondot itt is a nők helyzete jelenti.
A muzulmán nők nagy százaléka egyáltalán nem kíván dolgozni, hanem háztartásbeliként - és így valamennyi szociális juttatást kihasználva - inkább otthon marad a gyermekeivel. A bevándorlók gyermekei így nem járnak bölcsődébe, óvodába, ennek eredményeképpen viszont a skandináv nyelvek közül legnehezebbnek tekintett dán nyelvet sem tanulják meg igazán iskolakezdésre, ami csak tovább növeli hátrányukat a dán gyerekekkel szemben, és tovább rontja esélyeiket, hogy valaha is a dán társadalom teljes jogú tagjaivá váljanak. De megnehezíti beilleszkedésüket az is, hogy Dániában nagyon erős a szélsőjobb. A konzervatív kormány csak a szélsőjobb támogatásával tud kormányozni, ami viszont nem teremt kedvező klímát a bevándorlók beilleszkedéséhez. Olyannyira, hogy számos, nem muzulmán vallású bevándorló is az ország elhagyását tervezi. Céljuk Svédország, egy másik skandináv ország, ahol a szélsőjobb erőtlen, annak ellenére, hogy arányait tekintve háromszor annyi külföldi él ott, mint Dániában.


Németországi muzulmánok tüntetnek egy Mozart-opera bemutatása ellen
Fotó: AP

Mivel a második világháború utáni európai gazdasági csoda fenntartására toborzott vendégmunkások leszármazottai között a radikális iszlám nézetek egyre jobban terjednek, a dzsihádista hálózatok egész Európát átfogják (lásd keretes írásunkat). Társadalmi bázisuk pedig olyan méretű, amilyennel a korábbi európai marxista vagy szeparatista terrorszervezetek sohasem büszkélkedhettek. Mivel a nyugati népszámlálások ritkán kérdeznek rá a vallásra, pontos számadatokkal nehéz szolgálni, a becslések azonban az európai muszlimok számát jelenleg 15 és 20 millió közzé teszik, ez pedig a lakosságnak mintegy 5 százaléka. A lakosság arányában a legtöbb muszlim Franciaországban él (az összlakosság 7-10 százaléka), azután Hollandia, Németország, Dánia, Svédország, az Egyesült Királyság és Olaszország következik. A folytatódó bevándorlás és a muszlimok közötti magas születési arány miatt az Egyesült Államok Nemzeti Hírszerzési Tanácsának (NIC) becslése szerint az európai muszlim lakosság 2025-re megduplázódik.
Egyre égetőbb a kérdés: hogyan lehet megbirkózni az öregedő lakosság miatt keletkező problémákkal; hogyan lehet fenntartani a társadalmi kohéziót, miközben a kereszténység visszaszorulóban van, a szekularizmus és az iszlám pedig előretör; vajon az EU képes-e ellenőrizni a határait és az állampolgárait, és mi történik, ha a 70 milliós muszlim Törökország is csatlakozik hozzá?
(Az oldal összállításában közreműködött: Széchey Noémi és Busa Viola)