Grüll Tibor
A damaszkuszi út
Zsidók és keresztények az első századi Szíriában

Amióta Pompeius Magnus i. e. 63-ban bekebelezte a Római Birodalomba, provincia Syria az impérium legfontosabb keleti bástyájának számított. A tartomány hatalmas, gazdag és jogilag független városok konglomerátuma volt, ahol a világhódító rómaiak is módfelett jól érezték magukat.

A damaszkuszi Egyenes utca ma

A „szíriai szabadosság”, amely a politikai vezetők mellett már-már a hadsereg erkölcseit is komolyan kikezdte, birodalomszerte közmondásossá vált. A tartományban már a Szeleukidák alatt is erős és gazdag zsidó diaszpóra lakott. Josephus Flavius, az apostolok működésével egy időben élt zsidó-római történetíró mint a legnagyobb külföldön élő zsidó közösséget mutatta be őket. Az itt lakó diaszpóra szempontjából különösen a főváros, Antiokhia bírt jelentőséggel. A zsidó történetíró szerint az őket letelepítő I. Szeleukosz Nikatór (i. e. 312-271) önálló polgárjoggal (politeia) ajándékozta meg a közösséget. A jeruzsálemi Templomot megszentségtelenítő IV. Antiokhosz Epiphanész (i. e. 175-164) utódai a Templomból zsákmányolt rézedényeket az antiokhiai zsinagógának ajándékozták. A városi zsidó közösség vezetőjét arkhónnak hívták, s privilégiumaikat - melyeket bronztáblákba véstek - a pogány lakosság is jól ismerte. Ugyancsak Josephus állítja, hogy az ő korában a prozelitizmus Szíriában érte el a legnagyobb eredményeket, különösen a nők körében mutatkozott rendkívül nagy érdeklődés a zsidó vallás iránt. Így igaz: a tartomány szinte valamennyi jelentősebb városából (Apameia, Damaszkusz, Türosz, Aradosz, Szidón, Beirut, Palmüra) kerültek elő a zsidók jelenlétére utaló régészeti és/vagy epigráfiai leletek, ám ezek zöme a késő római korból származik.
A zsidók szíriai jelenlétével szorosan összefügg a kereszténység itteni térhódítása. Természetesnek vehetjük, hogy az első diaszpórába irányuló térítő utak is ide vezettek, hiszen egyrészt Syria esett a legközelebb Júdeához, másrészt itt nagy létszámú zsinagógaközösségeket találtak. Az első diakónusok között már ott találjuk „Nikolaoszt, az antiokhiai prozelitát” (Csel 6:5), s a hitelesnek látszó egyháztörténeti hagyomány szerint Lukács evangélista maga is innen származó, betért zsidó volt.
Saulus/Paulus is a damaszkuszi zsinagógákhoz szóló ajánlóleveleket kért a jeruzsálemi Főtanácstól, hogy „ha bárkit találna, aki ezt az utat követi, legyen bár férfi vagy nő, megkötözve Jeruzsálembe hozhassa” (Csel 9:2). Csakhogy a Damaszkusz felé vezető úton Saulnak megjelent a feltámadott Jézus, aki egészen más „ajánlólevéllel” látta el! A dicsőség fényétől átmenetileg megvakult Saul bebotorkált Damaszkuszba, ahol az Egyenes utcában bérelt szállást. Itt kereste fel egy Ananiasz nevű tanítvány, aki kézrátétellel meggyógyította (Csel 9:10-11). Saul ezután „bátran szólt Jézus nevében Damaszkuszban” (Csel 9:27), és a zsidók csodálkozva vették tudomásul, hogy aki a keresztények üldözésére érkezett, most maga is hirdeti az evangéliumot.
A szíriai kereszténység központja azonban nem Damaszkuszban (amely ekkor átmeneti időre Arabia tartományhoz tartozott), hanem Syria fővárosában, Antiokhiában volt. Ebben a városban az egész egyház története szempontjából több jelentős esemény is történt. Először is: itt hirdették először nem zsidók tömegeinek az evangéliumot. István (Sztephanosz) diakónus jeruzsálemi megkövezése után üldözés indult az ottani hívők ellen, ezért azok szétszéledtek Föníciába, Ciprusba és Antiokhiába, de egyelőre csak a zsidóknak hirdették az igét. Néhány ciprusi és kürénéi diaszpórazsidó azonban vette magának a bátorságot, hogy Antiokhiába érve a görögöknek is hirdesse Jézust, a Messiást. „Ez a hír a jeruzsálemi gyülekezet fülébe is eljutott, és kiküldték Barnabást Antiokhiába. Mikor megérkezett, és látta az Isten kegyelmét, megörült, és mindenkit arra biztatott, hogy szívének felajánlásával maradjon meg az Úrban, mivel Szent Szellemmel és hittel teli, derék ember volt. És meglehetősen nagy tömeg csatlakozott az Úrhoz.” (Csel 11:19-24)
Másodsorban: itt született meg a kereszténység világszerte elterjedt elnevezése. A tömeges megtérések következtében zsidók és pogányok számára egyaránt itt vált először világossá, hogy a zsidók és „az út követői” - Pál szavaival élve - nem ugyanazok. Ezért „elsőként Antiokhiában nevezték a tanítványokat keresztényeknek” (Csel 11:26). Ez a görög kifejezés nem a kereszttel áll összefüggésben, hanem a héber masíahra (felkent) utal. A khrisztianosz körülbelüli jelentése tehát: „a Felkent követői”, vagy a „felkentek”. Harmadszor: az antiokhiai gyülekezet lett a kereszténység legfontosabb diaszpóraközpontja. Olyan próféták és tanítók működtek itt, mint „Barnabás, a Nigernek nevezett Simeon, a kürénéi Lukiosz és Manaén, aki Heródes negyedes fejedelemmel együtt nőtt fel, valamint Saul”, azaz Pál apostol (Csel 13:1). Az sem véletlen, hogy az „első jeruzsálemi zsinaton” született határozatot is először az antiokhiai keresztény gyülekezetnek címezték: „Az apostol és presbiter testvérek üdvözletüket küldik a nemzetek közül való antiokhiai, szíriai és kilikiai testvéreknek!” (Csel 15:23) A címzésben szereplő „szíriai” megjelölés pedig arra utal, hogy a tartományban több gyülekezet is működött, ám az Apostolok cselekedetei ezeket nem nevezi meg. (A szerző történész)