Vizin Balázs
Véres vízilabdameccs
Beszélgetés Markovits Kálmánnal, az 1956-os melbourne-i olimpia vízipólósával

A Szabadság, szerelem című Andy Vajna-film díszvetítésén mint az ’56-os olimpiai vízilabda-válogatott egyik prominense ön is részt vett tavaly októberben. Milyennek találta a filmet, mennyire sikerült hitelesen visszaadni az alkotóknak a történteket?
- Játékfilm lévén ez Vajnának egy kommersz mozija, amiben nem minden azonos a valósággal, de a lényeget jól adja vissza. A filmet én egyébként élveztem, csak egy kifogásom volt, történetesen: hogy mi, a valódi játékosok, akik ennek a részesei voltunk, nem lettünk megemlítve. Ennek egyébként az is oka, hogy a filmben szereplő vízipólósok nagyvilági nőcsábászként lettek feltűntetve, ami nem tükrözi a valóságot, és többen kérték, hogy ne az eredeti neveket használják a szereplőkre. Az egész film alapja a Szabadság vihara című dokumentumfilm, ami azért jobban tetszett.

Fotó: Németh Tamás

Ön hol volt ’56. október 23-án?
- Edzőtáborban, fenn a Vörös Csillag Szállodában. Az események hallatán sokan elszállingóztak, hazamentek a családjukhoz, de mi fenn vártuk a híreket. Ekkor elég bizonytalanná vált, hogy a magyar olimpiai csapat kiutazik-e egyáltalán Ausztráliába. Szerencsére aztán a sportvezetés úgy döntött, hogy részt veszünk az olimpián, annak ellenére, hogy ezt többen ellenezték.
Az olimpiai csapat épp Csehszlovákiában várta az utazást, amikor az orosz csapatok november negyedikén megostromolták Budapestet. Hogyan értesültek az eseményekről, és milyen fogadtatásban volt részük Ausztráliában?
- Mindent konkrétan tudtunk. Egyrészt a rádióból, másrészt pedig Hegyi Gyulától, a magyar csapat vezetőjétől. Hegyi Gyula - még mai relációban is - szerintem a magyar sport legkiválóbb vezetői közé tartozott. Mindig mindent pontosan elmondott, sőt a saját véleményét is, amely a kiutazás mellett volt. Csehszlovákiában megpróbált mindenki a felkészülésre koncentrálni. Ekkor már nagyon együtt voltunk, és győzelemittasan utaztunk ki Ausztráliába, ahol nagy ovációval fogadtak minket a kinti magyarok. Nagyon összetett társaság volt ez. Számos háborús bűnös magyar is, aki ’45-ben elmenekült itthonról, kijött elénk a repülőtérre.
Az olimpiai játékok alatt a magyar pólósok gyakorlatilag minden meccset megnyertek. A németeket, olaszokat például egyaránt 4-0-ra verték meg, és jött az elődöntő, ahol a szovjetek ellen taktikát váltottak. Az ön javaslatára nem az addig bevált emberfogásos, hanem a zónás védekezést választották. Egy ilyen sikerszéria után nem tűnt kockázatosnak ez az újítás, ráadásul pont az oroszok ellen?
- Nagyon nagy nehézségeket okozott nekünk az oroszok centere, egy bizonyos Msvenieradze. Rendes srác volt, jó barátunk, csak nagyon nehezen tudtuk kikapcsolni a játékból. Erre találtam ki az úgynevezett zónázást, amit a kosárlabdából koppintottam le. A bejátszást akartuk ezzel megakadályozni, és arra kényszeríteni a csatárokat, hogy távolról kelljen rádobniuk. A vízilabdában ez egy újdonság volt akkor, ezt a magyar csapat vonultatta föl, mára viszont már mindenki játssza. Ezt mi az oroszokra találtuk ki.
Milyen volt a kapcsolatuk a szovjet csapat játékosaival?
- Jó barátságban voltunk. Sokat voltunk együtt, edzőtáborban a Szovjetunióban, edzőtáborban nálunk, szórakoztunk, viccelődtünk, segítettünk nekik a csempészésben. Mindent, amit lehetett, megvettek nálunk, és vittek haza. „Tufli, tufli…” - mindenhol ezt keresték, ez magyarul női cipőt jelent. Tucatjával vittek ebből egy-egy magyarországi látogatásuk alkalmával, otthon ezt jól el tudták adni. Igazából nem volt érezhető a szovjet és a magyar játékosok között az az ellentét, amit a forradalom kreált. Annyiban volt más a helyzet, mint korábban, hogy volt egy határozat, miszerint nem szabad hozzájuk közelednünk, nem lehetett velük kezet fogni.
Milyen állapotban voltak a szovjet meccs előtt?
- Borzasztóan izgultunk, a felelősség terhe alatt mindenki falfehéren állt a medence szélén, mindenképpen győzni akartunk. Izgalmas percek voltak. A legizgalmasabb meccsünk volt.
Nyolc-tízezer magyar drukkolt nekünk. Olyan volt, mintha a Margitszigeten lennénk. Az orosz drukkerek, akik kevesen voltak, meg se mertek nyikkanni. Az orosz csapat egyébként korrektül viselkedett, nem voltak provokatívak, vigyáztak mindenre. Valószínűleg be is voltak erre „tanítva”. Propokov, az a gyerek, aki eltalálta a Zádort, később el is tűnt a vízilabdából. ’56 után nem is tudtunk róla semmit, nem láttuk egy meccsen sem, pedig jó játékos volt. Sokan azt feltételezték, hogy a pofon miatt Szibériába vitték. A véres vízilabdameccs. Így vonult be a történelembe.
Mi volt a közvetlen kiváltója a pofonnak?
- Az oroszok meg voltak szorítva, nagy volt a feszültség, meg akarták fordítani az eredményt. Minket nem a revansvágy vezérelt. Nem azért alakult ki a verekedés, mert viszonozni szerettük volna a forradalomban elszenvedett vereséget, hanem a vízilabda jellegéből adódott. Bármelyik mérkőzésen előfordulhatott volna, a vízilabda nem pingpong. Én a vízből láttam az ominózus pofont. A svéd játékvezető pánikba esett, mivel a vér a vízen úgy megy, mint az olaj. Nem merték vállalni, hogy tovább játszunk. Ezzel a könyökléssel be is fejeződött a magyar-szovjet meccs, 4-0-ra jóváírták a mérkőzést.

Fotó: Archív

Ekkor már tudták, hogy Zádor Ervin nem tér haza önökkel?
- Ez még nem volt nyilvánvaló. Az Ervin nagyon közénk tartozott, ő volt a Benjámin, a legfiatalabb tagja a csapatnak. Ez a pofon óriási lehetőséget adott neki. A Life magazin és az öszszes nagy amerikai újság címoldalon hozta, ahogy vérző arccal áll a medence partján. Ezt nagyon ügyesen ki is használta, megtalálta a számításait. Az amerikai szervezők járták körbe az olimpiai csapat tagjait, és tették a különböző ajánlatokat.
Nyilván önt is megkeresték, ön mért jött haza?
- Aki ’56-ban úgy döntött, hogy kint marad, az elméletileg azt választotta, az akkori viszonyok között, hogy soha többet Magyarországra be nem teheti a lábát. Ezzel számolni kellett. Én családi okok miatt nem maradtam kint. Nagyon kötődtem a szüleimhez, anyám még ma is él, most százéves.
Milyen Budapest fogadta itthon?
- Értem az egyik barátom jött a Nyugati Pályaudvarra, mert anyámék lakását szétlőtték, oda nem tudtam menni, így átmenetileg ennél a barátomnál laktam. Aztán később kaptam lakást és anyámékét is felújítottuk. Annak ellenére, hogy osztályidegen származásúnak számítottam, engem békén hagyott a rendszer. A sport nagyhatalom volt. A Kádár-időkben, ha valaki jól vízilabdázott, mindene megvolt.
Nem tartja méltatlannak, hogy az önök érdemeiből némelyek politikai tőkét kívánnak most kovácsolni? Kárpáti György például, az ön csapattársa több ízben felszólalt a Fidesz rendezvényein.
- Ezt teljes mértékben elítélem. A sportban amennyire lehet, mellőzni kell a politikát. Azért mondom, hogy amennyire lehet, mert az állam, annak ellenére, hogy kiszállt a sportból, anyagilag mégis támogatja. Nyilván nekem is van politikai álláspontom, de nem járok semmilyen pártrendezvényre.