Hetek XI. évfolyam, 1. szám, 2007. január 05.

Az Irak jövőjéről készített Baker-Hamilton jelentést a Demokrata Párt, az európai közvélemény jelentős része és az arab világ tárt karokkal fogadta, és azonnal a Szentírás rangjára emelte. (Új illúziók. Hetek, 2006. december 14.) Egy amerikai intézet elemzése azonban felhívja a figyelmet arra, hogy a vereség elfogadása szétzúzná az amerikai fegyveres erők erkölcsi tartását, kiterjesztené a konfliktust az egész közel-keleti régióra, tovább radikalizálná a muszlim világot, ismét menedékhelyet teremtene a terroristáknak, és súlyos kárt okozna az Egyesült Államok nemzetközi tekintélyében.

A Baker-Hamilton jelentés irreális (és korábbi tapasztalatok alapján indokolatlan) reményekre épít. Legbizarrabb része Iránban és Szíriában véli megtalálni egy stabil és békés Irak zálogát. Valójában egyik országnak sem érdeke, hogy létrejöjjön egy erős és egységes Irak - még kevésbé egy olyan új állam, mely az iszlám demokrácia mintaképe lehet. Legsúlyosabb hiányossága, hogy gyakorlatilag átlépi a legfontosabb, legégetőbb feladatot - a felekezetek közötti erőszak elfojtását, a biztonság helyreállítását. Javaslatai (az iraki kormány indítson el egy nemzeti megbékélési programot; be kell vonni a rendezésbe Iránt, Szíriát, az EU-t és az ENSZ-t; legyen az izraeli-palesztin konfliktus is a rendezés része - és így tovább, összesen 79 pontban) nem sokat érnek, ha nem lehet megállítani a vallási alapú vérontást.
Frederick Kagan, az American Enterprise Institute biztonsági szakértője nemcsak kritizálta a jelentést - egy másik tervvel is előállt. A „Válasszuk a győzelmet” („Choosing Victory: A Plan for Success in Iraq”) című tanulmány abból indul ki, hogy az Egyesült Államok csak úgy tudja érvényesíteni alapvető nemzeti érdekeit, ha Irakban meggyőző, minden kétséget kizáró sikert ér el. Bármilyen más eredmény kudarcnak tekinthető - és egy kudarc szétzúzná az amerikai fegyveres erők erkölcsi tartását, kiterjesztené a konfliktust az egész közel-keleti régióra, tovább radikalizálná a muszlim világot, ismét menedékhelyet teremtene a terroristáknak, és súlyos kárt okozna az Egyesült Államok nemzetközi tekintélyében.
Mind a jelenlegi irányvonal folytatása, mind az alternatív javaslatok pontosan ilyen kudarchoz vezetnek, mivel csak politikai folyamatokkal nem sikerült felszámolni a szunnita felkelést. Ha folytatódik az erőszak, az előbb-utóbb mind a politikai folyamatok, mind az iraki kormány, mind a fegyveres erők teljes csődjét eredményezi.
Egy gyors kivonulás az iraki fegyveres erők azonnali összeomlását és a harc intenzitásának látványos növekedését eredményezné, mert az iraki csapatok kiképzése nem tud lépést tartani az erőszak eszkalációjával. Irán és Szíria ugyan támogatják, de megfékezni már nem tudják az iraki felkelőket, ezért bevonásuk a rendezésbe (még ha feltételezzük is, hogy szándékukban áll teljesíteni a vállalt kötelezettségeket) nem vezetne sehova.
A siker záloga Bagdad: Irak csak úgy maradhat egységes állam, ha a főváros vegyesen szunnita-síita-keresztény marad. A felkelők erőfeszítéseiket Bagdadban koncentrálják, és mindent megtesznek, hogy tiszta szunnita és síita közösségeket teremtsenek, melyeket aztán manipulálhatnak, egymás ellen fordíthatnak. Tipikus, úgynevezett negyedik generációs háború ez: nincsenek frontok, nincs felismerhető ellenség fegyveres erőkkel, katonai infrastruktúrával, hátországgal; nem állami hadviselők (etnikai és vallási milíciák) alkalomszerű és állandóan változó szövetségei küzdenek egymással és egy gyenge központi hatalommal. A harc leggyakoribb formája az adminisztratív apparátus és a védekezésre képtelen civilek elleni brutális támadások és a civil infrastruktúra szabotálása. Az idegen támogatás közismert tény, de nehezen bizonyítható, mert rejtve és áttételesen valósul meg. A propaganda fontosabb, mint a fegyveres harc: a kép- és hanganyag ügyes manipulációja sikert csinál a kudarcból, áldozatot az agresszorból, szabadságharcost a gyilkosból. A harc intenzitása alacsony, a veszteségek jelentéktelenek a hagyományos erőkkel és eszközökkel vívott háborúkhoz képest. A vereség következményei mégis ugyanolyan súlyosak lehetnek.
Kagan terve nem tér ki a negyedik generációs hadviselés valamennyi részletére, csak annak legfontosabb elemével, a civil lakosság biztonságának megteremtésével foglalkozik. Ez alapvetően katonai feladat: meg kell szállni a kritikus kerületeket, át kell kutatni minden lakást és épületet, föl kell kutatni a titkos fegyverraktárakat és pokolgépkészítő műhelyeket, el kell fogni
a felkelőket, korlátozni és ellenőrizni kell a lakosság mozgását, meg kell akadályozni minden kapcsolatot a civilek és a felkelők között. Ahogy helyreáll a biztonság, helyre kell állítani a közszolgáltatásokat - a szemétszállítást, víz- és áramszolgáltatást, közvilágítást, és meg kell kezdeni az újjáépítést. Az újjáépítésnek - a korrupció minimalizálása érdekében lehetőleg amerikai ellenőrzéssel - elsősorban iraki tisztviselőkön keresztül kell történnie.

A tervet csak a Bagdadban állomásozó erők létszámának növelésével lehet megvalósítani. Húszezer fős erősítés már elegendő lenne a főváros megszállásához, a biztonság helyreállításához és fenntartásához. A Bahgdadtól nyugatra elterülő al-Anbar tartomány a felkelés „stratégiai mélysége”. Az itt elhelyezett biztonsági erőket (három amerikai és hét iraki dandárt) is meg kell erősíteni, hogy kívülről biztosítsák Bagdadot, és megakadályozzák a felkelők mozgását a város és a külvilág között.
Kagan felhívja a figyelmet: tudomásul kell venni, hogy az Egyesült Államok háborúban áll, és sikert csak az egész nemzet elkötelezettségével lehet elérni: legalább ideiglenesen növelni kell a szárazföldi erők létszámát; amíg a létszámnövelés nem érezteti a hatását, a csapatoknak (a tartalékos és nemzetőr alakulatoknak is) hosszabb ideig kell a hadszíntéren szolgálniuk.
Muszlim (de legalábbis arab) politikusok és katonák számára azonban a „győzelem” és a „siker” egészen mást jelent, mint európai-amerikai-nyugati kollegáiknak. A görög városállamok polgári-katonai hagyományait követő nyugati kultúrák erősen centralizált fegyveres erői keresik a döntő ütközet lehetőségét, nagy tűzerejű fegyvereikkel szörnyű pusztításra képesek, és addig küzdenek, míg egyik oldal föl nem adja. A sivatagi lovas nomád népek harci hagyományait követő közel-keleti kultúrák decentralizált fegyveres erői inkább visszavonulnak, de kerülik a döntő ütközet kockázatát, az ellenség leküzdéséhez a váratlan és rövid, de nagy pusztítást okozó rajtaütéseket, a félrevezetést, színlelést, meglepetést tekintik a legalkalmasabb eljárásoknak - a minden ellenállást lehengerlő erő alkalmazása, a gyors és teljes végső győzelem keresése idegen az iszlám katonai hagyományoktól. Ez a szemléletbeli különbség bizonyulhat a Kagan-terv (és minden győzelemre törekvő más terv) súlyos és talán feloldhatatlan problémájának. (A szerző katonai szakértő, az amerikai hadsereg nyugállományú tiszthelyettese)