Kereken két évszázada, 1806. augusztus 6-án szűnt meg a szent Német-római
Birodalom. Az ezer éven át fennállt középkori impérium kincseit bemutató bécsi
kiállítás érdekes adalékokkal szolgál a magyar államalapítás előzményeihez is. A
tárlatot összeállító osztrák történészek a birodalom fénykorának kezdetét I.
(Nagy) Ottó császárnak a magyar honfoglaló vezérek elleni augsburgi győzelmétől
számítják. A Hofburgban látható relikviák között ott található a legendás
Longinus-lándzsa is, amellyel Ottó a magyarok elleni győztes csatába vonult. A
fegyverről Konstantin római császár óta azt tartották, hogy akinek a szent
ereklye a birtokában van, az a világ legyőzhetetlen uralkodója. Tény: a
Német-római Birodalom uralkodói jelvényei közül ezt a relikviát ezer éven
keresztül nagyobb becsben tartották, mint magát a császári koronát.
A vaduzi kastély Liechtensteinben. A birodalom bástyája
„Se nem szent, se nem német, se nem birodalom” - így jellemezte Voltaire a
maga szókimondó stílusában nem sokkal megszűnése előtt a szent Német-római
Birodalmat. Európa hosszú időn át meghatározó politikai-jogi és vallási
intézménye hivatalosan 800 karácsonyán jött létre, amikor III. Leó pápa
megkoronázta Nagy Károly királyt, és az Imperator Augustus (birodalmi császár)
címet ajándékozta neki. A Római Birodalom feltámasztására tett kísérlet
megerősítette ugyan a pápai hatalmat Európa nyugati régiója felett (a császár
mint Róma királya vállalta az egyházfő védelmét ellenségeivel szemben), ám
sokáig úgy tűnt, hogy az intézmények nélküli impérium hangzatos cím marad
csupán.
A fordulatot I. (Nagy) Ottó uralkodása hozta meg. A német uralkodók magukat a
római császárok utódainak tekintették, amint azt a 11. században készített
császári korona felirata is hirdeti (lásd keretes írásunkat). Ottót 936-ban
koronázták német királlyá, de uralkodásának első évtizedét folyamatos
trónviszályok kísérték. Helyzetét tovább nehezítette, hogy úgy tűnt, a keletről
érkező nomád magyarok betörése térdre kényszeríti a nyugat-európai uralkodókat.
A pogány végveszéllyel szemben Ottó egyesítette a német fejedelmeket, de katonai
ereje így is messze alatta maradt a magyar lovascsapatoknak. 955-ben a portyázók
Augsburg alá érkeztek. A túlerővel szemben már csak a csoda segíthetett az
ostromlott városon. Ulrik, Augsburg püspöke, Ottóhoz fordult segítségért, aki
csapatai élén váratlanul fényes győzelmet aratott a közel ötszörös túlerőben
lévő, harcedzett magyar sereg felett. A magyar sereg négyötöde (valószínűleg
több tízezer harcos) odaveszett, a vezéreket - Bulcsút, Lehelt és Súrt - Ottó
kíméletlenül felköttette, holttestüket a krónikák szerint meggyalázta. (A
romantikus legendával ellentétben szó sem lehetett arról, hogy Lehel vezér az
uralkodó vagy hadvezérei közelébe kerüljön.) A regensburgi kivégzéssel Ottó
üzent a kárpát-medencei magyaroknak, hogy nem tekinti őket tárgyalófélnek, hanem
keresztény uralkodóként mindenáron megvédelmezi tőlük a szent Német-római
Birodalmat és az egyházat. Az augsburgi csata Ottó számára a császári hatalom
megerősítését, a magyaroknak pedig a kalandozások korának végét jelentette.
Taksony vezér reálisan felmérte, hogy az egységessé váló birodalommal szemben
további nyugati rablóhadjáratokra nincs esély. A megsemmisítő vereség
végeredményben a magyarság javára vált, hiszen Taksony utódai - Géza és István -
ötven év alatt önálló, ígéretesen fejlődő államot hoztak létre a
Kárpát-medencében.
I. Ottó, II. Ferenc, Napóleon. Uralkodók a birodalom fordulópontjain
A népek börtöne
A katonai győzelmet Ottó nem katonái vitézségének, hanem isteni
beavatkozásnak tulajdonította. A csatába ugyanis elvitte magával azt a lándzsát,
amelyről azt tartották, hogy azé a római századosé volt, aki a Golgotán átszúrta
vele a keresztre feszített Jézust. A fegyvert még a pápa ajándékozta Nagy
Károlynak, aki negyvenhét győztes csatába vitte magával a relikviát. (A
Longinus-lándzsa történetéről lásd keretes írásunkat.) Ottót hét évvel később,
962-ben a pápa a szent Római Birodalom császárává koronázta. Nagy Károly után
Ottó volt az első, akit az egyházfő a római császárok jogszerű utódjának
tekintett. A római császárok örökségét természetesen Konstantin megtérésére
hivatkozva már nem pogány, hanem keresztény hitbizománynak tekintették, innen a
„szent” jelző az elnevezésben. Ottótól kezdve a német-római császárok a pápaság
védelmezőjeként nemcsak a pogány hódítók, hanem a pápa által eretneknek
minősített keresztény reformmozgalmak - bogumilok, husziták, protestánsok -
ellen is harcba szálltak. A keresztes háborúk során a császárok számos címük
mellé felvették a Jeruzsálem királya címet is, amelyet a Szentföld elvesztése
után is megtartottak maguknak. A birodalom fénykorának általában V. Károly
császár uralmát tekintik, aki alatt az impérium a legnagyobb kiterjedését érte
el. Az európai egységtörekvések egyik előfutárának tekintett uralkodó (aki a
korabeli mondás szerint „spanyolul beszélt Istennel, olaszul a szeretőivel,
franciául az alattvalóival, és németül a lovával”) tíz körzetre osztotta a
sokállamú birodalmat annak érdekében, hogy könnyebbé és hatékonyabbá tegye az
adók behajtását és szükség esetén a közös hadsereg felállítását.
A birodalom hegemóniáját előbb vallási, majd politikai tekintetben is a
reformáció törte meg, amelynek nyomán egyre-másra váltak ki független államok a
császár (és rajta keresztül a pápa) fennhatósága alól. A hosszúra nyúlt
hanyatlás után a francia forradalom és Napóleon hatalomra jutása pecsételte meg
a szent Német-római Birodalom sorsát. Bonaparte magát tekintette a római
uralkodók örökösének, ezért világossá tette: nem fogad el más császári hatalmat.
Napóleon austerlitzi győzelme után II. Ferenc császár megértette az idők szavát,
és 1806. augusztus 6-án rendeletével, egy tollvonással megszüntette az ezeréves
birodalmat. A Habsburg uralkodó visszavonult I. Ferenc néven osztrák császárnak,
míg Bonaparte Rajnai Szövetség néven a saját uralma alá vonta a birodalom volt
tagállamainak többségét.
Napóleon bukása ellenére a birodalom már nem támadt fel, bár az osztrák
császárok egészen a Monarchia 1918-as megszűnéséig a német-római uralkodók
örököseinek tekintették magukat. Bármilyen furcsa azonban, jogi szempontból -
megszűnése ellenére - a Német-római Birodalom a mai napig létezik. 1806-ban
ugyanis II. Ferenc rendeletéből - véletlenül vagy sem - kimaradt a kicsiny
liechtensteini fejedelemség, amely szuverén államként azóta a birodalom egyetlen
megmaradt tagállama. Liechtenstein ezt az örökséget komolyan is veszi, és az
adóparadicsomnak számító törpeállam többek között ezért sem kérte felvételét az
Európai Unióba. A mindenkori liechtensteini herceg jóval nagyobb hatalommal
rendelkezik, mint a történelem során alkotmányos monarchiába kényszerített
koronás uralkodótársai. 2003-ban II. János-Ádám fejedelem azzal fenyegetőzött,
hogy ha alattvalói egy népszavazáson megnyírbálják jogait, inkább lemond és
Ausztriába költözik. Az anekdota szerint még hozzátette: eladja kastélyát Bill
Gatesnek, az országot pedig átkereszteli Microsoftlandnek. A fejedelem végül
fölényesen győzött, és maradt. Így történt, hogy Bill Gates mégsem költözhetett
a római impérium örököseként a vaduzi kastélyba.