Hetek - VIII. évfolyam, 52. szám, 2004. december 23

2001-ben a Yale Egyetem kiadójának gondozásában már második ízben jelent meg Colleen McDannell amerikai és Bernhard Lang német vallástörténész közös könyve, A menny története. A magyar nyelven várhatóan tavasszal kiadásra kerülő műben a nemzetközi szerzőpáros a túlvilági élettel kapcsolatos zsidó és keresztény elképzelések mintegy négyezer éves történetét tekinti át az ősi zsidó túlvilághittől kezdve a mai keresztény felfogásokig. A szerzők tehát nem teológiai, hanem kultúrtörténeti jellegű munkát készítettek, amelyben bőséges forrásanyag feldolgozásával dokumentálják a menny társadalmi és kulturális történetét. A művelődéstörténeti kitekintés mellett azonban ráébresztenek arra is, hogy az emberekben - az egyes korok szellemiségétől függetlenül - mindig kitörölhetetlenül létezett egy transzcendens érzékenység a túlvilág iránt. Az alábbi részletből azt is megtudjuk, hogyan nyilvánult ez meg a reneszánsz idején.

Ruzzante (1502-1542) olasz drámaírónak A legnevetségesebb párbeszéd című darabjában egy férfi elmeséli, hogy a másvilágon két Paradicsom van. Az egyik mennyben azok tartózkodnak, akik erkölcsös életet éltek, a másikban pedig azok, akik elvonultak a világtól. Az első Paradicsom lakói továbbra is „esznek és isznak, és azt teszik, amire csak kedvük szottyan”. A másik Paradicsom szentjei azonban „nem esznek és nem isznak, mivel életükben már jóllaktak a böjtöléssel és önmegtartóztatással, valamint azzal, hogy nem kóstoltak meg semmilyen ételt sem. Szüntelenül Istent nézik, és ez minden boldogságuk”. Minden könnyelműség ellenére Ruzzante vicce feltárja a reneszánsz Paradicsom alapszerkezetét. A skolasztikus gondolkodókkal szemben a mennyet nem Isten kizárólagos uralmi helyeként ismerték el. A 15. és 16. században a menny két szintre tagolódott, egy emberi és egy isteni szintre.
A művészek, teológusok és misztikusok arra hajlottak, hogy mindkét mennyet maguknak tulajdonítsák.

Egy édenkert örömei

A középkori kultúra továbbra is virágzott Európa- szerte. Ezzel párhuzamosan azonban a 15. századi olasz városok egy új kulturális, intellektuális és politikai modellt vezettek be - ez volt a reneszánsz. A középkor túlvilági beállítottsága, amely úgy vélte, hogy a kolostorokban folytatott elmélkedő élet segítségével jobban fel lehet készülni az örökkévalóságra, mint „világi” tevékeny élettel, hanyatlásnak indult. Tudósok és kereskedők, költők és egyházi emberek meglátása szerint a „világi” élet legalább annyira tiszta és értékes, mint a szerzetesi visszavonultság. A visszavonulás helyett - mondták - formálnunk és élveznünk kell a világot.
A 15. század közepére a köztiszteletben álló elöljáró, a nemesi származású hölgy és a katona fellélegezhettek: a szüzességi fogadalom többé nem sajátította ki magának az erkölcsöt. A többek között Firenzéből, Sienából és Velencéből útnak induló reneszánsz kultúra meghódította egész Itáliát és végül Európa többi részét is. A 16. század hajnalán Michelangelo, Machiavelli, Rodrigo Borgia (VI. Sándor pápa), valamint Rotterdami Erasmus szimbolizálják a reneszánsz érdeklődését a művészet és az építészet, a könyvek és az épületek, a nők és a világi hatalom iránt.
A filozófiai viták azt az elméletet támogatták, hogy a cselekedetorientált emberi akarat a legnemesebb emberi képesség, sokkal inkább, mint az elmélkedésorientált elme. Amíg a középkori skolasztikusok Arisztotelész tekintélyével védték elmélkedő eszményeiket, addig a reneszánsz kori írók inkább Cicerót részesítették előnyben, aki tevékeny államférfi és szónok volt. „Arisztotelész kora” - vagyis a 13. és 14. század - átadta helyét „Cicero korának”, azaz a 15. és 16. századnak. A reneszánsz teológia azt állította, hogy nemes lényekként arra rendeltettünk, hogy élvezzük a világot, nem pedig arra, hogy kivonuljunk abból. A Teremtés könyvének első fejezete megerősítette a tevékeny élet (operositŕ) eszményképét. Itt ugyanis azt részletezi a Szentírás, hogy az alkotásra képes emberiség hogyan tükrözi a teremtő Isten képét. A keresztények Isten iránti szeretetüket akkor fejezik ki, ha szeretik, élvezik az életet, és megtalálják helyüket az Isten által teremtett világban.
A reneszánsz új kulturális atmoszférája átformálta az örök életről alkotott korábbi elméleteket is. Anélkül, hogy elveszítette volna isteni központját, a menny sokkal földibb és emberibb lett. 1420 körül egy névtelen festő festményeket készített a Loreto Aprutinó-i Abruzzi városában található Santa Maria in Piano-templom falaira. Az utolsó ítélet témája elég megszokott volt, ám az a mód, ahogyan a festő kezelte a paradicsomi helyszínt, eltért a középkori mintáktól. Az üdvözültek, miután átkeltek a hídon, még nem kerülnek be a Paradicsomba. Meztelenül állítják őket egy finom ruhába öltözött angyal elé, aki mérleget tart a kezében. Az angyal megítéli az újonnan érkezetteket, és érdemeik alapján rangsorolja őket. Azután kétféle jutalmat oszt ki: engedélyt vagy a Paradicsomba, vagy az Új Jeruzsálembe való belépésre. A paradicsomi kertben kilenc ruhátlan szent pálmafákra mászik fel, és örömmel pálmaleveleket lenget, közben az Új Jeruzsálemet nézik. A mennyei várost egy kétemeletes, négyzet alakú torony jelképezi, amelynek három terasza van - az épület a reneszánsz építészet egyik nagyszerű példája. Egy férfialak - aki minden bizonnyal Szent Péter - áll a bejárati ajtóban. Az első emeleti teraszon egy angyal öltözteti az újoncokat palástba.
A felsőbb szint teraszán az Új Jeruzsálem lakói ünnepelnek eksztatikus örömmel. Mindegyikük új köntöst visel. Néhányuk önfeledten táncol. Mások pedig a pálmaligetet nézik, és úgy tűnik, hogy vidáman üdvözlik a Paradicsom polgárait. Diszharmóniának semmi jele sincs a két birodalom, a kert és a kastély között. Noha jutalmukat rangsoruk alapján kapják (a győzelmi pálmaágak az alacsonyabb rangra utalnak), mégis minden szent a boldogságnak ugyanabban a teljességében részesül. A paradicsomi kert nem purgatórium. Egyetlen személy sem szenved vagy vár izgatottan a magasabb helyre való előléptetésre.
A névtelen művész számára az utolsó ítélet bemutatásának bevett módjától való eltérés nem jelentett szakítást a hagyományos doktrínával. Ez még mindig egy középkori - habár nem a skolasztikus teológia könyveiből vett - menny. Aquinói Tamás és Bonaventura kitartottak amellett, hogy sem növények, sem állatok nem léteznek a mennyben. A Santa Maria in Piano festménye nem a skolasztikus tradíciót tükrözi, hanem a helyreállított Paradicsomnak egy korábbi szerzetesi felfogását. Ez a Megvilágosodás című szerzetesi kézikönyv mennye: egy kert, amely tele van „kellemes illatú virágokkal, liliomokkal, rózsákkal és violákkal”. A festmény a népszerű középkori legendák hatásáról is árulkodik. Az emberek úgy hitték, hogy a győzelmet szimbolizáló pálmaágakkal lesz mindenki megjutalmazva a földi élet küzdelmei után.
A város és a városi élet iránti érdeklődésük ellenére a reneszánsz kori férfiak és nők a vidéket szintén kedvelték. Szívesen időztek a természetben, a városon, vagyis a kövek világán kívül. A reneszánsz városokban nem voltak kertek, zöld területek, ahol az ember szeme megpihenhetett volna. Az emberek vágyódtak a mezők friss zöld színe és a vidéki élet csöndje után, melyekről ódákat zengtek. Petrarca (1304-1374) búvóhelye egy vaucluse-i vidéki villa volt Avignon közelében. Barátja, Boccaccio (1313-1375) pedig a zajos Firenzénél jobban szerette a vidéki Certaldót. Boccaccio csak akkor tudta „az örök boldogság egy szeletét élvezni és érezni”, amikor látta „a zöld színekben pompázó mezőket, dombokat, fákat és a tarka virágokat”. Dekameron (1353; az első kiadás 1470-ben) című művében a fiatalokból álló társaság idillikus kertekben és parkokban tölti idejét. A virágokkal, fákkal, pázsittal, madarakkal és forrással díszített hely látványa olyannyira megtetszett „a hölgyek s a három ifjú szemének, hogy valamennyien egy értelemmel hangoztatták: ha lehetne a földön Paradicsom, azt el sem tudják képzelni másképpen, mint amilyen ez a kert, s el sem tudják gondolni ezen felül, mi egyéb szépséggel lehetne még megtetézni”. A Paradicsom kertje ezek után már nem pusztán az édenkertre utalt.
A klasszikus római szónok, Cicero Az öregségről és a Scipio álma című műveiben a túlvilági élettel foglalkozó vonzó gondolatok sorát tárta reneszánsz olvasótábora elé. Cicero ideális jelöltje a mennyei életre nem a tevékeny életet megtagadó aszkéta, hanem az államférfi és a jótékony adományozó. Ezen könyveinek főszereplőit - Catót és Scipiót - a köztársaság érdekében tanúsított bátorság és erkölcsös kiállás őspéldáinak tekintette, jóllehet ezek a személyek nemzedékekkel előtte éltek. Catóval és Scipióval együtt hitte, hogy aki az állam ügyeire áldozza életét, az végül a mennybe fog kerülni, és politikusokkal, valamint őseivel és rokonaival fog találkozni.
E két könyv mondható a humanisták kedvencének. A valamennyi reneszánsz könyvtárban meglelhető alkotások mindig nagy hatást gyakoroltak olvasóikra.
Cicero befolyását a reneszánsznak a halál utáni életről alkotott elképzeléseire már Petrarca is megemlítette írásaiban. „Marcus Tullius [Cicero] azonban - akinek a pogánysága annyira híres, mint amennyire sajnálatra méltó - nem ezen a véleményen volt” - azaz, hogy van élet a halál után - írta Petrarca egyik vigasztaló levelében. Cicero „hitt a lélek halhatatlanságában és abban, hogy valamilyen mennyei lakóhely vár a tiszteletre méltó lelkek számára a halál után”. Petrarca azt is elemezte, hogy Cicerónak Az öregségről című művében Marcus Portius Cato hogyan mondja el őszintén a menny utáni vágyódását. Cato, az idős államférfi nem csak a már eltávozott és hiányolt barátaihoz kíván csatlakozni. Olyan emberekkel is találkozni akar, akikről csak hallott vagy könyvekben olvasott. A reneszánsz korának végén Petrarcát cicerói nézeteiben Erasmus (1466-1536) követte. Beszélgetések címet viselő írásainak egyikében „a mennyei újraegyesülés” témájának szentelt egy részt. Ez a kérdés korábban Petrarcát is foglalkoztatta. Egyik képzeletbeli szereplője így kiált fel: „Képes egy keresztény valami vallásosabbat mondani?” A reneszánsz vélekedése a halál utáni életről ugyanazzal a cicerói idézettel kezdődik és zárul.
Ám nem csupán a költőket és a művészeket ragadta magával a túlvilági szerelem klasszikus elmélete. A reneszánsz teológusai olykor szintén foglalkoztak klasszikus témákkal. Különösen igaz ez Lorenzo Vallára (1405-1457), aki A gyönyörről (1431) című dialógusát a paradicsomi boldogság képével fejezte be. Valla volt az egyik legkiemelkedőbb olasz humanista. Ismerte, hogy mit gondolt Cicero a rokonokkal és híres emberekkel való találkozásról a halál után. Ő azonban távol állt attól, hogy egyszerűen csak helyeselje mindazt, amit a római államférfi Scipio álma és Az öregségről című műveiben írt. A rá jellemző lelkesedéssel igyekezett túlszárnyalni Cicerót. Arra törekedett, hogy a keresztényi Paradicsom fénye elhomályosítsa az antik menny ragyogását.
A reneszánsz kori művészek és teológusok osztoztak abban a meggyőződésben, hogy az öröm és a boldogság általában véve az emberi élet és különösen a keresztény élet célja. Számukra a keresztény és az epikureus filozófia is alátámasztotta, hogy az érdem csupán eszköz a boldogság eléréséhez, és természetesen nem önmagában jelenti a beteljesülést. A boldogság nemesebb, mint az érdem. A boldogság ugyanakkor feltételezett egy emberi közösséget. A humanista Bartolomeo Facio (1400-1457) „az állampolgárok találkozásait” a túlvilági élet egyik legfőbb örömeként ünnepelte. Ez a visszafogottnak tűnő elmélet szakított a hagyományos skolasztikus teológiával. Aquinói Tamás Summa Theologiae című művében nem csak ragaszkodott az emberi kapcsolatok jelentéktelenségéhez - a mennyei örömök „szellemi” természetét hangsúlyozta a zsidó, a muzulmán és a millenniumi eretnekek nézeteivel szemben. A reneszánsz álláspontja szerint többé nem szükséges arról vitatkozni, hogy az emberi kapcsolatok jelentéktelenek-e az Isten örök szeretetét élvezők számára.