Széchey Noémi
Bush az Év embere

Az amerikai Time magazin George W. Bush amerikai elnököt választotta idén az Év emberének, „bátor és tántoríthatatlan vezetési módjának, harcos és keménykezű politikai stílusának és egyértelmű választási győzelmének” köszönhetően.

Laura és George W. Bush a Fehér Ház karácsonyi ünnepségén. Nem kapott virgácsot Fotó: Reuters

George W. Bush először 1999 nyarán szerepelt a Time magazin címlapján Bush elnök? címmel. 
A kérdőjel 2000 decemberében eltűnt, amikor - hosszú hetekig tartó huzavona után - az Egyesült Államok 43. elnökévé választották. Ez a - sokakat feldühítő - győzelem tette őt az Év emberévé 2000-ben. 
Tényleg megtörtént ez négy évvel ezelőtt? - teszi fel a kérdést a Time főszerkesztője. A Bush-kormány első hónapjai legfőképpen vitákkal teltek el, ráadásul a szenátus támogatását is elvesztette, mikor Tom Daschle vezetésével a demokraták ellenőrzése alá került az amerikai felsőház. De aztán jött szeptember 11.
Azóta Bush összesen két tucatszor szerepelt a magazin címlapján, bemutatva őt a felhőkig érő magasságokban és a hullámvölgyek legmélyén is, volt, amikor 90 százalék fölött volt a támogatottsága, volt, amikor a 46 százalékot sem érte el, miután az iraki háború elkezdte szedni amerikai áldozatait is. Még legszorosabb támogatói sem merték biztosan állítani, hogy képes lesz újra megnyerni az elnökválasztásokat. De végül Bush győzött. Annak köszönhetően pedig, hogy - szó szerint és átvitt értelemben is - keze a fegyverhez tapadt, hogy a saját vezetési stílusához igazította a politika játékszabályait, és hogy sikerült meggyőznie a választók többségét arról, hogy megérdemel még négy évet a Fehér Házban, George W. Bush 2004-ben is az Év embere lett.

Megválasztását követően sem pihent meg az elnök: kabinetje felét lecserélte, újabb tizenkétezer katonát küldött a frontra, törvényhozási közelharcot vívott a jogászokkal, megtartotta harmadik gazdasági csúcstalálkozóját, és elkezdte lefektetni második ciklusának alapköveit, amelyek mentén majd bevonul a történelembe. Mindemellett népszerűsége az ötven százalék körül mozog - ami önmagában nem nevezhető rossznak, azonban a Gallup még soha nem mért ilyen alacsony indexet újraválasztott elnök esetében a választásokat követő hónapban. Persze ez nem nagy baj, hiszen legutóbbi csatáját már megnyerte, és nem is meglepő egy olyan elnök esetében, aki sikerét hajlamos abban lemérni, hogy hány ellenséget sikerült szereznie. „Van, hogy a kritikusaid mondják meg, hogy ki vagy” - vallja az elnök. „Elnöki munkám során gyakran kavarok viharokat, úgy idehaza, mint külföldön. De sajnos, ha nagy dolgokba kezdesz, gyakran már nem lehetsz jelen, hogy láthassad annak gyümölcseit, legyen az akár kulturális változás, vagy a demokrácia kiterjesztése a világ olyan részeire, ahol az emberek még csak álmodni se mernek arról, hogy ez valaha megtörténhet. Ezt teljesen megértem. Nem gondolom, hogy sok olyan modernkori történész lesz, aki csupa szépet fog írni rólam.”
Bár meghosszabbított elnökségének még csak félidejénél tart, Bush mégis máris látni véli történelmi hazárdjátékainak eredményeit. Véleménye szerint az afgán és az iraki átalakulás erőltetése - szemben a konfliktuskerülő megoldásokkal - nemcsak külpolitikájának, de választási győzelmének is központi részét képezi. Ennek fényében a 2004-es elnökválasztási kampány során Bush végig a saját „győzelmi formuláját” követte.
Egy hétköznapi politikus azt mondja, amit a bizonytalan választók hallani akarnak, Bush viszont arra kérte őket, szavazzanak rá, pont azért, mert erre ő nem volt hajlandó, sőt rendszeresen éppen az ellenkezőjét tette annak, mint amit az emberek - közvélemény-kutatások szerint - vártak tőle. A közönséges politikusoknak az kell, hogy népszerűek legyenek, Bush számára a kritikusai ellenségeskedése éppenhogy bátorító. A kihívók változást ígérnek, csak egy rendkívüli politikus próbálja meg ugyanezt megtenni úgy, hogy közben a „Szabad világ vezetőjének” címét is magán viseli. A közönséges elnökök hibáznak, és aztán azt gondolják, hogy megmenthetik magukat, ha elismerik azokat, Bush viszont elhajtotta azokat a republikánus társait, akik azt hajtogatták neki, hogy sorsa azon múlik, hogy elismeri-e hibáit vagy sem - írja a Time szerzője.

Az elnök a különgép lépcsőjén. Vállalja a magányos lépéseket Fotó: Reuters

A jelöltek számára az számít, hogy megválasszák őket. Ronald Reagan úgy tette ezt, hogy mindent bizonytalanságban hagyott. Bill Clinton pedig úgy, hogy békeidőben kis dolgokat valósított meg. Bush egyszerre tett nagy, bátor és különleges dolgokat, versenyre kelve Reagan széles látókörűségével és Clinton taktikai zsenialitásával. Mindkét államférfit túlszárnyalta azzal, hogy nagyobb többséget szerzett meg a Kongresszusban és a szövetségi államok parlamentjeiben. Mindezt úgy, hogy közben egyre népszerűtlenebb háborút vívott Irakban, a gazdaság kötélen táncolt, és a közvélemény egyre több témában lett megosztott, legfőképpen az elnök személyét illetően.
A történészek még sokat fognak vitatkozni arról, hogy vajon tehetségének köszönheti-e a győzelmét és az amerikai politika átalakításában elért sikerét, vagy csak éppen szerencsés nyertese lett egy pénzfeldobós választásnak. A demokraták vélhetik úgy, hogy semmilyen következtetést nem kell levonniuk a történtekből, hiszen alig hetvenezer ohiói megfordíthatta volna a választások kimenetelét, melynek következtében a hírek Bush vereségéről szóló kommentárokkal lettek volna tele. Lehet, hogy csak a képességek, ösztönök és körülmények valami különleges elegye juttatta Busht győzelemhez olyan módon, melyet valószínű soha senki nem fog tudni megismételni. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne próbálnák meg.
Azonban igazából az számít, hogy Bush milyen tanulságokat von le saját győzelméből. Az, aki 2000-ben azt ígérte, hogy egyesíteni fog, nem megosztani, most kész arra, hogy a kompromisszumot végleg száműzze politikai eszköztárából. „A nép akarata mögöttem áll” - mondta győzelme pillanatában. Innentől kezdve a kétpártrendszer számára az igazodást jelenti: „Mindenki fontos számomra, aki osztozik céljainkban.” Ha maradt is együttműködési szándék második ciklusa idejére, az csak az ellenfelei oldalán található, ő ugyanis világossá tette, hogy nem óhajtja megváltoztatni elképzeléseit a társadalombiztosítással vagy az adókkal kapcsolatos kérdésekben sem, miközben „tulajdonosi társadalmát” építi. Így bontakozik ki előttünk Bush különös és meglepetésekkel teli, nagy tétekben játszó évtizede.