Tihanyi Péter
Élet az álomstúdió árnyékában

Romániából kerültem Magyarországra, olyan nyolcéves koromban, Atya, így híjják azt a helyet, ahol éltünk, Pusztadaróc mellett van. Hozzámondom, én a nagyapámmal éltem, apám csendőr volt, pucer és hát mivel ő vallatta a betörőket is, így űtet kinyírással fenyegették, aztán ki is nyírták szegényt.

„Pici korától kezdve én nevelem, ismeri a járásomat is” Fotók: Vörös Szilárd

- Gyönyörű ez a barna tehén. Hány liter tej van a tőgyében?
- Röggel már kifejtem, most olyan harminc lehet benne. Pici korától kezdve én nevelem, ismeri a járásomat is, ha kint elbújnék, meg is keresne, fejőgulyás voltam negyven évig, mesterlevelem is van róla. 
- Hogy hívják a tehenet?
- Zsanett.
- Francia tehén ez, vagy miért ez a neve? Miért nem Bözsi?
- A kis borjúja meg Zsuzsi. 
- Látja, ez már egy tehenesebb név.
- Na most tessék továbbjönni, abban a karámban vannak a kecskék. 
(Amerre csak megyünk, a kecskék Bandi bácsi után mennek, és hozzá is dörgölőznek.)
- Na jól van no, hagyjatok már. Ha fejünk, sajtot csinálunk belőle, aztán így a barátainknak szétosztjuk, akiket ismerünk. 
- Mióta élnek itt a pusztán?
- Én Romániából kerültem Magyarországra, olyan nyolcéves koromban, Atya, így híjják azt a helyet, ahol éltünk, Pusztadaróc mellett van. Hozzámondom, én a nagyapámmal éltem, apám csendőr volt, pucer és hát mivel ő vallatta a betörőket is, így űtet kinyírással fenyegették, aztán ki is nyírták szegényt. Kivezínyelték a házbúl, és már tovább nem láttuk. Édesanyám, mikor ezt megtudta, átmenekült Magyarországra. Három kisgyereket hagyott ott, én voltam az egyik. Én meg az anyámat jöttem át keresni. Kazlakban, erdőszélen aludtam, amit találtam a mezőn meg a fákon, a földekben, azt ettem. Elszegődtem a Hortobágy környékén marhapásztornak, kint éltem az állatokkal a szabadban. Egyszer a gazdának megellett a kutyája, én meg abból egyet mindenhogyan meg akartam hagyni, hogy legyen valakim, érti, de a gazda nem hagyta, hogy akkor nem fog hajtani a kutya, én meg, mikor megölte a kölykeit, otthagytam őket. Anyám felől meghallottam, hogy ezen a környéken van, így jöttem ide. Azóta dolgozom, hozzámondom becsületem lett, akár Etyekre megyek, akár Alcsútra, Bicskére, mindenhol fogadnak. Ha mondjuk alkoholista lennék, tíz fillér nélkül is be tudnék rúgni, mert mindenhol körbefognak és meghínak. Én megköszönöm nekik, és én hívom meg őket. 

- Merrefele szokott járni-kelni?
- Nincs időm menni, 150 fölött vannak a birkáim, lovak, kecskék, marhák, disznó, nyúl, kakas, minden. A takarmányozásról is magunk gondoskodunk a feleségemmel.
- Maguk termelik, vagy vásárolják?
- Sokat kaszálok a rétről meg útszélről, de a nagyobb részét megvásárolom. Az állatokból van azért pénz. Birkát, borjút, tyúkot, tojást el is adunk.
- A piacra viszik?
- Nem kell azt, idejönnek érte, higgye meg. Ha kell, meg is nyúzom, oszt úgy viszik. Ez így halad, ha valaminek jó a híre. Megmondom magának, miről van szó, kereken-perecen, annak az arabnak adom, aki többet fizet. Idejön az arab, mondjuk kiválaszt öt kost, mert azok csak kost visznek, kimondottan kosbárány kell nekik, és annyit fizet ötért, mint más tizenötért. 
(Közben fölértünk a domb tetejére a birkák karámjához. András bácsi bemegy közéjük. Úgy figyelnek a beszédre, mintha értenék is, amit mondunk.)
- Olyan nincs, amelyiket én ne ismerném, mindegyikről megmondom, ki kinek a fia, melyik az anyja, mindegyikről. Hozzámondom, születésüktől én gondoskodtam róluk, ha valamelyik megbetegszik, én ápolom. A fiúbárányokat kivesszük, a kosbárányokat magyarán mondva, nehogy megpározza a testvérit, saját kost nem hagyunk meg, azt általában más törzsállományból szerezzük.

- Nincs fedél fölöttük hóban, fagyban sem?
- Nem fáznak ezek, legelnek. Ha meg jégeső jön, az sem baj, legalább kiveszi belőlük a port. Megellenek még a havon is, azt az anyja addig nyalogatja, amíg a kicsik talpra nem állnak. 
- Milyen szép feje van annak az öreg, nem is tudom milyen fajtának. Olyan, mint egy próféta.
- Különös birka az, most van neki feladva az utolsó leckéje. 
- Az utolsó kenetre tetszik gondolni?
- Dehogyis, utolsó lecke. Egyébkint nem öreg az még, most már muszáj neki pározni, megkapta az injekciót is, hogy most már muszáj, mert hát bizony most lesz második éves, és még semmi. Haragszok azokra a pénzes emberekre, ismerek többet is, akik vesznek egy falka birkát, és valami hajléktalant odatesznek juhásznak. Tetszik érteni? Jól berúg, a birkák meg szétszélednek, mennek, amerre látnak. Egyébiránt itt sok a parlagon hagyott terület, van az egyháznak is egy kis része, ugyanis itt létezik egy temető, ott ahol azok a sok fák vannak. Ugye emberileg elkerülöm én azt a részt a birkákkal, mert hát én magam raktam a földbe körülbelül úgy harminc embert. 
- Mint sírásó?
- Nem, mint téesztag. A háború után sok embert találtunk itt a környéken, amik úgy elmaradtak, összeszedtük őket lovaskocsira, azt elföldeltük. Igaz, nem fejfát tettünk nekik, hanem egy kővel van megjelölve jóformán. Itt a temetős rész mögött, meg az a hatalmas hegy és minden ami mögötte van, a Demján Sanyié, arra épül az a nagy álomstúdió is. Hozzámondom nagyon jóba vagyunk, együtt pecáztunk annak idején itt a tóbul, csak nekem nem volt senkim, hogy hová vigyem, őneki meg élt az édesanyja, akkor mondtam neki, nesze vidd haza. Édesanyja bábaasszony volt itt Etyeken, a lányát is annak tanította. Sanyi is éppen úgy jött át Romániából, ahogy én, csak ő hozta az édesanyját, hozzámondom, az apját őneki akkor fogták el, mikor indultak idefele, mert hogy pucer volt az ő apja is, mint az enyim.
Olga néni, a felesége közbeszól: - Ne magyarázzál mán annyit, nem bántott az minket. Az anyja keze alatt szültem a lányunkat is. Akármelyik területét kapáljuk, vagy gazoljuk, odajön, átölel, majdnem hogy megcsókolja a kezemet. 
- Járt valamilyen iskolába?
- Analfabéta vagyok, se írni, se olvasni nem tudok, csak azért mégis felismerem a parlagfüvet, megkülönböztetem a zabot a rozstól, tudom hogyan kell segíteni a tehénnek, ha ellik, ismerem a bárányaim járását, tudok vetni meg aratni, de iskolába soha nem jártam. Egyébként mindenről tudok. Itt most úgy néz ki a jelen: ha több pénzed van, te vagy az úr, komám, hogy eszed meg nincs, az senkinek se fáj. Egyszer itt Köbölön elvállalt egy tanítónő, hogy majd tanít, közben megszűnt az iskola, ő meg elköltözött. 
- Ilyen szép kakast még nem is láttam, talán csak a mesekönyvekben, de azok a kopasz nyakú tyúkok elég randák. 
- Biztos nem látott ilyet, de van hátul jobb. 
(Közben Olga néni betessékel minket a konyhába, az asztal meg van terítve. Ahogy leülünk, fényképalbumot vesz elő.)
- Na ez a fiam. Ő is birkával foglalkozik, itt lakik a környéken. Ezek meg az unokáim. 
(Majd feltálalja a tárkonyos báránysültet hagymás dödöllével.)
- Hozzámondom, igen finom volt.