December 5-én a magyar állampolgárok két kérdésben nyilváníthatják ki akaratukat: kívánják-e a privatizáció befejezését, valamint kívánják-e a kettős állampolgárságot. A magam részéről úgy gondolom, akármilyen eredmény is születik, a magyar demokrácia egy újabb tapasztalattal lesz gazdagabb. Természetesen korántsem mindegy, hogy milyen véleményt vall a magyar választópolgárok többsége. Az sem mindegy, hány állampolgár megy el és fejezi ki szavazatával a véleményét. Érdemes azonban észrevenni, hogy a december 5-ei népszavazás a civil demokrácia egy sajátos megnyilvánulásaként is felfogható. A téma ezer szempontból is érdemes a figyelmünkre és az elemzésre.
Kik kezdeményezték?
A sajátos belpolitikai légkör és helyzet miatt két, egymással nem szorosan összefüggő kérdés került egymás mellé, és lesz a december 5-ei népszavazás tárgya. A kettős állampolgárságról szóló kérdést eredetileg a Magyarok Világszövetsége fogalmazta meg. A magyar közéletben ezt a szervezetet sokan szélsőségesnek, szélsőjobboldalinak bélyegzik. Sokkal fontosabb azonban, ha eltekintünk ettől a megközelítéstől, már csak azért is, mert az eddigi történések alapján a Világszövetség álláspontjához közeli véleményt fejtett ki a hazai ellenzék, a köztársasági elnök vagy éppen a határainkon túli magyar szervezetek képviselői. Nem lenne szerencsés tehát, ha burkoltan mindazokat, akik a Világszövetség véleményével azonos módon foglalnak állást, egy gyékényre hoznánk a szélsőségekkel. A minapi Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) résztvevőinek jelentős része szükségesnek mondta a kettős állampolgárság intézményét. Ami persze nem jelenti azt, hogy a magyar lakosság döntő többsége is erre fog szavazni. Ezért aztán a kezdeményezőket nem illik azzal lejáratni, hogy szélsőségesek.
Sokkal inkább érdemes másfelől megközelítenünk a kérdést. Ez pedig a civil társadalom igényeinek és szervezett fellépésének kérdése. A magyar politikában 1990 óta nagyon gyenge a civil szféra érdekérvényesítő képessége. Számos népszavazási kísérlet feneklett meg, főként a 90-es évek elején - gondoljunk csak a Létminimum Alatt Élők Társaságának ilyen irányú kezdeményezésére. A civil szféra népszavazási kezdeményezései gyakran fölvetettek alkotmányossági aggályokat. Most azonban ilyen alkotmányossági aggály nem mutatkozott, ami már önmagában is fontos adalék, és egyben elgondolkodtató is a politikai elit számára. A civil szféra képes volt egy kezdeményezést tenni, amely alapvetően átrajzolta az egész politikai napirendet. Ez pedig roppant figyelemre méltó.
A kezdeményezés kritikusainak másik fő érve (a Világszövetség szélsőséges jellegén túlmenően), hogy az ilyesfajta kezdeményezések veszélyeztetik a képviseleti demokráciát. Ahhoz persze, hogy ebben a kérdésben véleményt nyilvánítsunk, tudnunk kell, mit is jelent a képviseleti demokrácia. Ez valójában közvetett demokrácia, amely a politikai elitek uralmára épül. A politikai eliteket persze a nép választja meg azért, hogy a nép helyett, de a nép megbízásából hozzon törvényeket és irányítsa az állam ügyeit. A kritikusok ezt a képviseleti demokráciát féltik a közvetlen demokráciától. Közvetlen a demokrácia akkor, ha az úgynevezett nép nem pusztán csak közvetett formában, parlamenti választások alkalmából nyilvánítja ki az akaratát, hanem megnyilvánul más, fontos országos kérdésekben is. Először is le kell szögeznünk, hogy egy népszavazás nem írja felül a képviseleti demokráciát. Ha történetesen győz is azoknak a véleménye, akik szerint a kettős állampolgárság jó, célszerű dolog, ez nem jelenti azt, hogy a képviseleti demokrácia vereséget szenvedett. Az azonban tény, hogy az Európában sem túl gyakori népszavazás csak akkor lehet sikeres, ha a hagyományos törvénykezésben és az elitalkuk folyamatában valamilyen okból nincs kellő fogékonyság egy ilyen horderejű probléma kezelésére.
Másodszor a mai nyugat-európai politikai közéletben messze nincs olyan nagy távolság a civil és a képviseleti demokrácia intézményei között, mint ahogyan ezt Magyarországon gondoljuk. Nálunk a rendszerváltás nyomán kialakult egy gondolkodási hagyomány, amely felülértékelte a pártokat, és alulértékelte a pártokon kívüli társadalmi mozgásokat. Voltaképpen csak az minősült politikának, amit pártok végeztek, s minden egyéb laikus tevékenységnek minősült. A nyugat-európai trendek azonban az utóbbi években erősen felértékelik a társadalmi tevékenységet, illetve a társadalmi önmozgást. A civil szféra most már nem a professzionális politika ellenfele, sokkal inkább kiegészítője.
Nálunk a civil mozgalmár (akár környezetvédő, akár békeaktivista, akár a kettős állampolgárság szószólója) inkább kerékkötő, semmint partner. Azért is alakult ez így, mert a civil szféra a rendszerváltás „páriája” volt, és az is maradt mind a mai napig. Ráadásul sokan úgy vélik, hogy a civil szféra politikai mozgósításával (amelyet a Fidesz kezdett meg 2002-ben) a civil kezdeményezések nem igazán függetlenek, hanem át vannak politizálva.
Akárhogyan is van azonban, az kétségtelen, hogy a jövő demokráciája nem egyoldalú elit-demokrácia lesz. A jövőben egyre többször kell majd számítanunk arra, hogy a kormánypárti-ellenzéki viták mellett, vagy azzal párhuzamosan a képviseleti politikai elit és a civil társadalom intézményes képviselőinek vitái is megszaporodnak.
Össztársadalmi vita
Bármi is lesz a végeredmény, az már most jól látszik, hogy a népszavazást megelőzően rendkívül nagy aktivitás jelentkezik minden mérvadó oldalon. Ez a népszavazás sokfajta kérdést vet fel, amelyekre a pártoknak és a politikai elit egészének mérvadó válaszokat kell adnia.
Először is itt van mindjárt a vita értelmezése. Az elmúlt években úgy történtek Magyarországon fontos döntések és lépések, hogy azok nem ágyazódtak komolyabb társadalmi vitába. A politikai elit (a képviseleti demokrácia elvéből kiindulva) úgy ítélte meg, hogy a vitákat célszerű kézben tartania, és lényegében korlátoznia is. Nem folyt például vita Magyarország EU-csatlakozásáról. 2003 tavaszán, az EU-csatlakozásról szóló népszavazás előtt a vita nemkívánatosnak minősült, abból a meggondolásból kiindulva, hogy csak az „igen” válasz az elfogadható, minden más válasz elfogadhatatlan. Amellett, hogy ezt a megközelítést éppen a nyugat-európai (korábban csatlakozó) országok példái cáfolták (hiszen azokban nagyon magas az euroszkeptikusok száma), azért is probléma volt ez, mert a le nem folytatott viták más formákban helyet követelnek maguknak. Vajon ki tudja megmondani, hogy tavaly le nem zajló viták mennyire törnek utat maguknak most napjainkban? Vajon az akkori „nemek” kimondatlansága nincs-e benne a mostani „igenekben”, tehát abban a mai véleményben, hogy a kettős állampolgárságra szükség van?
Úgy tetszik, nagyon is szó lehet erről. Ha komolyan vesszük azt, hogy a demokrácia a vitáról, az egymással ellentétes álláspontok kifejtéséről és bemutatásáról szól, akkor sajnálattal kell megállapítanunk, hogy az egyenlőség szabályai szerint szerveződő viták az elmúlt években nem kaptak megfelelő teret. A magyar politikai elitek nem tudtak vagy akartak komoly, tisztázó és előre vivő vitákat folytatni, olyan húsbavágó kérdésekről, mint például az Európai Unió. Márpedig ezeket a vitákat nem lehet megspórolni.
Ezért aztán most ne csodálkozzunk, hogy a vita a nyakunkon van. Ne csodálkozzunk, mert eddig mindig elhessegettük magunktól. Most azonban (akarjuk vagy sem) a vita elkerülhetetlen. Úgy tűnik, hogy az eredmények is meglesznek, hiszen az elmúlt napokban a kormány- és az ellenzéki oldal egyaránt jelezte: hajlandó bizonyos törvénymódosításokra, felkészülvén a népszavazás akármilyen kimenetelére. A vitát tehát nemhogy kordában kellene tartani, hanem maximálisan ki kellene terjeszteni. Ilyen horderejű kérdésről minden érintettnek ki kell fejtenie a véleményét! Semmiféle korlátozó tényező nem lehet, csak egyetlen szempont elfogadható: a magyar közvéleménynek mind teljesebben meg kell ismernie a pro és kontra érveket, a kormánypártok, az ellenzék, a határainkon kívüli pártok és társadalmi szervezetek, a Világszövetség és más civil szervezetek véleményét. Nem ártana az sem, ha a nemzetközi példák és joganyagok is a vita fókuszába kerülnének, mert ez is segítené a tisztánlátást. Egyszóval: maximálisan a vita, nem pedig a kényes kérdések elhallgatásának pártján kell állnunk!
Amennyire megítélhető, a Gyurcsány-kormány nyitottságot igyekszik mutatni. Okulva elődje példájából, Gyurcsány Ferenc nem lép fel a biztos tudás igényével. Gyurcsány - bár határozott véleményt képvisel - nem akarja keretek közé szorítani a vitát. Bírálja ugyan az ellenzék álláspontját, olykor demagógnak is nevezi az ellenzéki véleményeket, de érdemes felfigyelni, hogy helyet is kíván adni az össznépi töprengésnek. Érdemes ezt összevetni Medgyessy Péter stratégiájával. Medgyessy a már említett EU-népszavazás idején számos tekintetben nagyon bizonytalan kormányfő volt. Nem menedzselte megfelelően a gazdaságot, számos reformot nem hozott meg, vagy halogatott. EU-ügyben azonban szinte ellentmondást nem tűrő volt. Hasonlóképpen szinte gondolkodás nélkül csatlakozott az Irak-ellenes nyolcak táborához.
Gyurcsány - Medgyessyhez képest - sokkal határozottabb, céltudatosabb miniszterelnök, aki azonban a határozottságot nem feltétlen téveszti össze az alternatívák megvitatásával. Egy regnáló miniszterelnök hitelességének talán legfontosabb „mérőeszköze”, hogy mit tud kezdeni a nem a kormányzat köreiből érkező kezdeményezésekkel. Medgyessy árkot akart temetni az ellenzékkel, de - például EU-ügyben - az ellenzéki „nemekkel” nem tudott mit kezdeni. Gyurcsány látszólag sokkal keményebb, feladta az árokbetemetés jelszavát, mégis mintha nagyon tudatosan igyekezne teret adni az ellenzéki elképzelések kifejtésének is.
Persze - másfelől - mondhatnánk azt is: a helyzet nagyon komoly a kormány szempontjából. Hiszen nagyon is oda kell figyelnie arra, mit gondol és mond az ellenzék. Elvégre itt nem egy megszokott kormányzati kezdeményezésről van szó, amiről véleményt mond az ellenzék is, hanem egy népszavazásról, amelyben a kormányoldal maga is egy szereplő, ahogyan az ellenzék is.
Az ellenzéki álláspont
Az ellenzéki vélemény egy vonatkozásban megegyezik a kormányéval: vitára van szükség. A kormányéval ellentétben azonban, a magyar ellenzék egységesen a kettős állampolgárság híve. Ráadásul az ellenzék maga mögött tudhatja a határokon túli szervezeteket is. Nagy ütőkártya az ellenzéki pártok kezében, hogy például az RMDSZ vezetése is a magyar ellenzék véleményét fogadja el. A Fidesz számára alkalom kínálkozik arra, hogy rendezze megtépázódott kapcsolatait az RMDSZ-szel és annak vezetésével.
Az ellenzéki álláspont természetesen nem annyira a kettős állampolgárság materiális-financiális, mint inkább morális összefüggéseire koncentrál. Azaz nem azt nézi, hogy a legrosszabb esetben mennyibe fog ez kerülni a magyar államnak, hanem azt, hogy - erkölcsi okokból - ezt meg lehet és meg kell csinálni.
A népszavazásig szűk három hét van hátra, s nem nehéz megjósolni, hogy a vita nagyon erőteljes lesz. Ennek azonban csak örülhetünk. Mindannyian gazdagodhatunk ugyanis, ha a vita közben vagy végén úgy mehetünk el szavazni, hogy többet tudunk a témáról, mint előtte. Ezért kivételesen nem is az az egyetlen szempontunk, hogy vajon tartalmilag kinek van igaza, hanem az is, hogy ki, mennyire járul hozzá a vita során ismereteink gyarapodásához és a téma mind teljesebb megvilágításához. Most úgy tűnik, erre mindegyik félben megvan a hajlandóság, s ha ez meg is marad, akkor az egész vita már nem volt hiábavaló. A demokratikus közélet és a képviseleti demokrácia csak nyerhet azzal, ha egy fontos témáról az állampolgárok legszélesebb nyilvánossága előtt érdemi vita zajlik.
Ennek a vitának a politikai elit újfajta együttműködése is eredménye lehet. Tekintve, hogy itt törvényekről és törvénymódosításokról is szó van, a három hét arra ösztönözheti a feleket, hogy kellően kompromisszumkészek legyenek. A civil szféra ezáltal mutatja meg, hogy nem a képviseleti demokrácia ellen van, hanem kiegészíti azt. A politikai elit megtanulhatja, hogy a társadalomból érkező igényeket nagyon is komolyan kell vennie. Mert így van ez a fejlett Európában is.