Peremiczky Szilvia
A hatvannyolcasok ikonja

Halottakról vagy jót, vagy semmit. A jó ízlés és a Biblia is tiltja, hogy az ember örömtáncot lejtsen még abban az esetben is, ha ellensége halt meg. Az ujjongás és a képmutató könnyek, vagy a hamis képet sugalló dicshimnuszok között azért elég széles sáv húzódik. A nyugati sajtó és az értelmiség jelentős része azonban éppúgy könnyeket ejt Arafatért, miként Lady Dianáért tette, ahogy a National Review kolumnistája találóan megjegyzi. Ezt a tiszteletet nem érdemelte ki tőlük sem Reagan, sem Rabin, de még Anna Lindh svéd külügyminiszter asszony sem, nem beszélve az Arafat által elrendelt merényletek áldozatairól, akiket a BBC tudósítója, Barbara Plett egyszer sem siratott meg, nem úgy, mint minap a palesztin vezetőt. 

Egy egyiptomi helikopter szállította Jasszer Arafat koporsóját Ramallahba. Kaotikus jelenetek a hírtelevíziók élő adásában Fotó: Reuters

Előállt az a paradox helyzet, hogy az arab média sokkal józanabb hangon ír Arafatról: a kiegyensúlyozottnak aligha nevezhető al-Dzsazíra internetes oldala vezetési és kormányzati stílusát „inkább diktatórikusnak, mint demokratikusnak” nevezi, az Iszlám Online-on Karim Kamel a korrupciót veti a szemére és az EU-segélyekből eltűnt több ezer millió dollárt. Az indiai Times of India hasábjain Lalita Panicker - fittyet hányva a harmadik világ népei közti, Nyugatról elképzelt természetes szövetségre - így fogalmaz: „Ő azt demonstrálta, hogy soha nem akar és nem is képes békét hozni. Arafat maradandó és legártalmasabb öröksége, hogy hozzájárult a palesztin psziché teljes megváltoztatásához. A palesztin valaha a legszekularizáltabb, legtoleránsabb, legműveltebb nép volt az arab világban. Ma a palesztin osztálytermek a dzsihád melegágyai. Ennek eredményeként egy teljes ifjabb generáció a gyűlölet és a fanatizmus diétáján nőtt fel” - idézi Tom Gross. Kegyetlen, de éleslátásról tanúskodó szavak, Arafat a palesztin autonómia elnökeként többet ártott, mint használt népének. Az arab vezetők sem kedvelték, Mubarak „kutya fiának” nevezte, ami az arab világban a legsúlyosabb sértés, a szíriai védelmi miniszter pedig „hatvanezer szajha fiának”.
Ellenben a nyugati balliberális sajtó már-már szentként beszél róla. A BBC említett újságíróján kívül mások is „hősként”, „ikonként” emlegetik, „népe szimbólumaként, atyjaként”, „népvezérként”, „tiszteletre méltó politikusként”, sőt, „államférfiként”. 
Képesek népe atyjának titulálni valakit, aki jómódban élt, miközben hű népe nyomorgott, elnézik neki az eltüntetett százmilliókat. Képesek a palesztin nép szimbólumának nevezni, arról beszélni, hogy a palesztinok jogaiért, függetlenségéért küzdött, amikor visszautasított minden felkínált lehetőséget, amikor káoszt és zűrzavart, vért és szenvedést hagyott maga után. Képesek azt állítani, hogy mindent megtett népéért, amikor elkötelezte magát Szaddám mellett, aminek következtében palesztinok tízezreit utasították ki az öböl menti államokból, és ez családok tízezreit taszította a biztos nyomorba. Olasz baloldali képviselők sértődnek meg, amikor a jobboldal „terroristának” nevezi kedvencüket. Hősnek tekintik azt, aki terrorista merényletek százaira adott parancsot, a tényekkel szembeszállva tagadják felelősségét. Nelson Mandela, az elnyomottak hőse „ikonnak” aposztrofálja azt, aki a Tienanmen téri vérengzés után gratulált a kínai vezetésnek. Leírják, hogy „csak” zsidó célpontok ellen intézett támadásokat, mintha az elfogadható volna, és letagadják, hogy ez is hazugság, mert ezekben a merényletekben német rendőrök, római biztonsági őrök, Puerto Ricó-i zarándokok is meghaltak, és Arafatnak nagyon is tudnia kellett, hogy repülőtereken, repülőgépeken bármely náció gyermekei áldozatul eshetnek. De képesek megbocsátani neki még ártatlan honfitársaik halálát is, ahogy magyar újságírók, publicisták is megtették, elfeledve, hogy Bécsben egy fiatal magyar színész-parodista miatta szenvedett olyan sérüléseket, hogy egész életére kerekesszékbe kényszerült. Mondjuk ki: mentegetik, megsiratják azt, aki egy ártatlan honfitársunkat megnyomorította. A hősük egy olyan ember, aki nyíltan megfenyegette az ENSZ tagállamait: „Karddal jöttem és olajággal, ne engedjék, hogy az olajág kiessen a kezemből!”
Igaz, miért ne hagyták volna, hogy fenyegetőzzön, miért ne néznék el neki, hogy globalizálta a terrorizmust - Arafat mint a palesztin nép egyetlen legitim képviselője az ő találmányuk volt, és nagyon is tudták, ki az ő favoritjuk, és miket követett el. A szocialista blokk, a balliberális értelmiség, a sajtó, az ENSZ találta ki, és nevezte ki a palesztin nép szimbólumának. A hetvenes évek elején a PFSZ egy volt a számtalan palesztin terrorszervezet közül, és hogy Arafatnak akkor még mennyire nem volt köze a palesztin területekhez, az is mutatja, hogy Gázába 1994-ben tette be először a lábát, Jeruzsálemben is csak gyermekkorában járt. (Az elmúlt években egyébként mélyült a szakadék a „tunisziak”, azaz Arafat és köre, valamint a Gázában és Ciszjordániában felnőtt fiatalok között, akik éppen arra hivatkoztak, hogy Arafat nem élt köztük, nem harcolt együtt velük.) Csakhogy Arafat rájött valamire, amire a többi szervezet nem: ha megnyeri az európai és az amerikai baloldali körök szimpátiáját, nyert ügye lesz. A vietnami kommunisták hathatós segítségével először megszerezte a Szovjetunió és a szocialista tábor támogatását, ami után könnyedén meghódította a nyugati baloldal berkeit. Kezére játszott, hogy az 1973-as jóm kippuri háború után, miután az arab országok bevetették az olajbombát (ami rávilágított Európa sebezhetőségére), hirtelen divattá vált az elnyomott arab világ szószólójává válni. Ahogy Bat Yeor genfi egyetemi professzor leírja, ez nem csak olyan pozitív fejleményekben nyilvánult meg, mint az államközi szerződések, kulturális egyezmények megkötése az európai és az arab országok között, de ekkor kezdődik meg a bevándorlási hullám Európába, és ezzel együtt az iszlamisták megjelenése is. És bevitorlázik a színre Arafat is, hogy egyszer s mindenkorra az európai politika féltett lieblingjévé váljon.
Akármit tett, elnézték neki, és Arafat ezt tudta. És elhittek mindent, amit mondott. Így lett az első intifáda hőse és vezetője - miközben csak később csatlakozott hozzá. Így lett a béke apostola, aki meglátogatja Rabin özvegyét, miközben elfelejtették, hogy Jordániát kis híján, Libanont viszont „sikerrel” polgárháborúba sodorta, és elfelejtették 1993-as dél-afrikai beszédét, amiben az oslói békemegállapodást de facto időhúzásnak minősítette. Így nézték el neki, hogy a terrorizmus ellen soha nem küzdött, hogy otthagyta Camp Davidet, sőt minden bűnös tettét, amelyekkel a megállapodások végrehajtását szabotálta és ellehetetlenítette, Izrael nyakába varrták. Az is a jótékony feledés homályába veszett, hogy egy 1994-es megállapodást csak az után írt alá, hogy Mubarak ráripakodott: írd alá, te kutya! A katolikus egyház szemet hunyt afelett, hogy Betlehemből elűzte a keresztények nagy részét, a többieknek pedig erőszakos térítésekkel kellett és kell szembenézniük, annak ellenére, hogy az Izrael elleni harcban inkább voltak arabok, mint keresztények, és mindig muzulmán testvéreik mellett álltak.
A hetvenes években annyira magnetikus bűvkörébe vonta a nyugati baloldalt, az egykori hatvannyolcasokat, hogy azok soha többé nem szabadultak a hipnózis alól. Jogos a kérdés: hogy jön az akkori baloldal 
a mához, Solanához, Clintonhoz, Prodihoz, az EU-képviselőkhöz, a The New York Times és a The Guardian vezércikkíróihoz. A válasz egyszerű: ők azok az egykori hatvannyolcasok, akik akkor ikonná nemesítették Arafatot, és a kilencvenes évek elejétől kezdve politikusként és véleményformálóként színezték ezt a képet. Nem véletlen, hogy épp a kilencvenes évek elején jött el az ő ideje, amikor Amerika megpróbálta az öbölháború miatt megromlott arab kapcsolatait rendezni. Elfogadták, hogy a Közel-Kelet fő problémája az izraeli-palesztin viszály, és az akkor már hatalomra került európai, valamint amerikai hatvannyolcas baloldaliak sugallatára azt is, hogy a palesztin ügy hiteles képviselője Arafat.
Mindezt akkor, amikor már körvonalazódott a lehetőség egy 1988-ban aláírt; titkos izraeli-jordániai megállapodás kivitelezésére, amelynek értelmében a jordániai és izraeli önkormányzatokban megerősítették volna a Hamasztól és a PFSZ-től független törzsfők hatalmát, és ezeken az alapokon nyugodva meg lehetett volna teremteni az önálló, de Izraelt nem veszélyeztető világi palesztin államot. Arafat viszont csatlakozott az iszlamistákhoz, megerősítette hatalmukat, s ahogy az indiai újságírónő észrevette azt, amit nyugati kollégái nem voltak hajlandók megérteni, hogy egy világi társadalmat fundamentalista fészekké változtatott. Hatalmi harcokba bonyolódva a „divide et impera” jegyében szította a terrorizmust, hogy saját magát tüntethesse fel a megbízható, mérsékelt palesztin politikus, az egyetlen esély szerepében. Azonban az „egyetlen esély” szerepére Szaddám, Mubarak és Hafez al-Asszad is pályázott, akik mind zokon vették Arafat feltűnését, és ez újabb hatalmi harcokhoz, a terrorizmus további erősödéséhez vezetett.
Mindazonáltal Arafat többször is olyan esélyt kapott, amit egy dalai láma, egy észak-ír katolikus vezető a hetvenes évek Belfastjában ha egyszer megkapott volna, könnyek között köszöni meg, és alighanem élni is tud vele. Amellett, hogy elnézték minden kis játszmáját, és hogy Clinton és Európa felváltva leste óhajait, megkapta a lehetőséget, hogy jó útra térjen, és a palesztin államiság megalapítójaként vonuljon be a történelembe. De ő palesztin államon Izraelt is értette, és ha sikerült volna elérnie célját, az Izrael helyén megvalósuló palesztin államot, akkor is folytatta volna a harcot - ezúttal belső ellenfeleivel szemben. Mert nem volt elképzelése a palesztin államról, ő csak terrorista cselekményeket tudott szervezni, államapparátust nem. Ezért utasított el minden lehetőséget, akkor is, ha könyörögtek neki, hogy ragadja meg azokat. 
Lehet árnyalni szerepét, lehet keresni személyisége emberi oldalait, de mindez nem változtat a lényegen, Arafat csúful becsapta azokat, akik őt magasba emelték, akkor is, ha a becsapottak ezt nem hajlandók észrevenni. Ő a felelős az izraeli és a palesztin halottakért, ő a felelős az izraeli baloldal összeomlásáért, ő a felelős azért, hogy izraeliek milliói veszítették el hitüket a palesztinok jóindulatában. Kemény harc lesz ezt a bizalmat visszaszerezni, ha nem lehetetlen, és generációk szenvedésébe kerül. A halottak mellett a remény meggyilkolásáért is felelnie kellett volna. Erről kellene írnia azoknak a baloldali értelmiségieknek és újságíróknak, akiket becsapott, ahelyett, hogy saját illúzióikat próbálnák görcsösen fenntartani, s ezáltal újabb hamis illúziókat s újabb szenvedéseket generálnának. Arafat halála Sztálin, Hitler, Ceausescu, Pol Pot halálával egyetemben katartikus hatású, és valamilyen értelemben fordulópont. Az, hogy milyen értelemben és milyen mértékben, attól is függ, hogy a nekrológok legitimizálják-e Arafat „politikáját”. Az Arafatot hőssé magasztaló megemlékezések szinte lehetetlenné teszik, hogy valaha megszülessen egy békében élő palesztin állam. Ezért, ahogy az Arafatot siratók közül sokan remélhetőleg Sztálinért és Hitlerért nem sírtak volna, és nem írták volna le, hogy az, aki halálukat fordulópontnak nevezi, az durva és érzéketlen, úgy ezt Arafat esetében is szem előtt kell tartaniuk.
Meghalt egy ember, amin nem mosolygunk. De a képmutatás és az öröm közötti mezsgyén nem csak lehet, de kötelező is megmaradni. Temetni jöttünk Arafatot, és tényleg nem dicsérni.