Szobota Zoltán
Tíz kilométerre az uniótól

Ukrajnában nincs középosztály. Nagyon szegények és nagyon gazdagok osztoznak rendkívül egyenlőtlenül a javakon, mióta független államként funkcionál az ötvenmilliós ország. Immár semmilyen központi ideológia sem kényszeríti őket az esélytelenek felzárkóztatására, így a két kaszt közötti különbség majdnem riasztó a többnyire magyarok lakta Beregszász utcáin sétálva. A kifejezetten jó keresetnek minősülő húszezer forintos orvosi fizetés emiatt kénytelen benzinüzérkedéssel kiegészülni. Hatalmas üzemanyagtartállyal megáldott amerikai furgonok, régi Mercik állnak több száz méteres sorokban a határmenti benzinkutaknál, és a vámos csak annyit mond köszönés helyett: „Négyszáz!” Biztos forintra gondol, mert hivatalos ukrán pénznemben, vagyis grivnyában még negyvennel kéne szoroznunk a tétet. Aki „tejel”, kiállhat a sokszor órákig veszteglő kocsisorból. 

Roma tábor a beregszászi szeméttelepen. Innen is menniük kell Fotók: Oláh Péter

Az idősebbek viszont örülhetnek, hiszen az éppen elnökválasztási kampányban fortyogó állam kormánya - nagyvonalú gesztusként - négyezerről hatezer-ötszáz forintra emelte a nyugdíjakat, amely a hivatalos propaganda szerint a „biológiai minimum” alsó határának eléréséhez szükséges. Az optimális táplálkozásra utaló kategória az életben maradáshoz elengedhetetlen, minimális kalóriamennyiséget 2200-ban határozza meg. Viszonyítási alapként álljon itt annyi, hogy egy kiló kenyér nyolcvan, egy kiló hús ezer forintba kerül Kárpátalján. Ugyanez a kormány a gyülekezési és szólásszabadság maradéktalan érvényre juttatásának jegyében minden közösségi helyet és bérbe adható épületet azonnali hatállyal bezáratott a választások napjáig, nehogy politikai ellenfele kampánygyűlés szervezésére vetemedjen. 

Kórház a káosz szélén

A beregszászi járási kórház százezer ember egészségéért felel. Költségvetésének huszonöt százalékát adja az 
állam, ugyanennyit segélyszervezetek, a többit pedig a betegek, vagy senki. Ha egy kismama szülni érkezik a komplexumba, az utolsó cérnaszálig mindent neki kell bevinni, ami ilyenkor felmerülhet, beleértve saját élelmezését is. Ha nincs pénze, újszülött babája egyetlen kötelező oltást sem kap meg, sőt még az alapvető higiéniai ellátást sem. A gyerekosztálynak két szárnya van: jobbra a „simán” betegek, balra az árvák, vagy ahogyan errefelé mondják, az „otthagyottak”. A kórház megpróbálja felkutatni a szülés után köddé vált anyukákat, és ha úgy ítélik meg, hogy nincs közvetlen életveszélynek kitéve a kisbaba, illetve megfelelő körülmények között tud fejlődni, akkor átadják családjának, ha azonban a feltételek nem adottak, a szülők lemondó nyilatkozatot kénytelenek aláírni, és a gyerek Szojvára kerül, a központi gyűjtő árvaházba. Sokakból aztán már egészen fiatalon utcagyerek lesz, és csatlakozhat az alkoholista és agresszív szülőktől elmenekült kiskorúak galerijéhez. A fiúk benzinkutaknál próbálnak ablakmosással pénzt szerezni, vagy üzletek előtt koldulnak, a lányoknak pedig majdnem nyolcvan százaléka szexuális visszaélések áldozata lesz. Két dologtól nagyon hamar függővé válnak: az utcai élettől és a szipuzástól. 
A cigány családok bevált módszere, hogy csak egy évig hagyják a kórházban porontyukat, és ha már elég erős ahhoz, hogy kibírja az otthoni létformát, megjelennek és elviszik. Edvin, a Kelet-Európa Misszió holland aktivistája olyan édesanyát is ismer, aki mind a hat gyermekénél így járt el. A gyerek értékét az az előnyös tulajdonsága is növeli, hogy rongyosan és piszkosan sajnálatra méltó, tehát a koldulás első számú eszköze. Az elhagyott csecsemők részlegét másfél éves korhatárig a hollandok üzemeltetik, ami azt jelenti, hogy a nővérek nyolcezer forintos fizetését leszámítva mindent ők adnak a kórháznak, ideértve a szükséges gyógyszereket, tápszereket, takarítóeszközöket és ruhákat. Amelyik osztálynak nincs karitatív segítsége, mindezeket nélkülözi. Ezért van az említett két szárny között pár évtized különbség. A kórházat ugyanis 1936-ban építették, és Edvinék érthető okokból az azóta szakadatlanul üzemelő WC-csészék lecserélésével kezdték. Az ukrán személyzet azonban hamar bizonyította kulturális lemaradását, és látványosan rövid idő alatt lelakta a vadiúj toalettet. A renoválási huzavona három hónapig tartott, és még ma is tartana, ha a hollandok meg nem veszik a szükséges csavarokat a piacon. Mikor a kórházvezetés szembesült a jóindulatú külföldiek segítőkészségével, babafürdető helyiség elkészítését kérték tőlük, ám a csodaszép, nyugati minőségű szobát egy évig nem vették át, mindenféle elképesztő kifogásokra hivatkozva. Ez idő alatt, a téli hidegnek köszönhetően, négy teljes hónapig nem fürdették meg a csecsemőket. A groteszk helyzetet fokozza, hogy a segélyszállítmányokból az árváknak adományozott első osztályú ruhácskák szélsebes eltulajdonítását csak úgy tudják megakadályozni a misszionáriusok, hogy bálabontás után, még a mosodában festékkel vagy klórral tönkreteszik azokat. A babaholmi „megbélyegzésének” felelőse a szállítmányok nyilvántartását vezető raktáros. 
A félévesnél kisebbek szuszogva fekszenek a műanyag teknőkben, szemüket a plafon felé meresztve várják a legapróbb ingert is, melyre reagálhatnak. Hangjaink hallatán sírással üzennek a reménybeli kedves szóért vagy ölelésért. A hollandok szerint az ukrán árvaházakban ordít a különbség az állami kórházból érkező gyerekek és az innen származók között. Akikkel ők foglalkoztak, képesek szemkontaktusra, és sokat mosolyognak, míg elfeledett társaik, akiknek a napi egy-két órás törődés sem adatott meg, letargikusak és zárkózottak. 

Elfelejtett árvák egy határszéli kórházban 

A láthatatlan cigányok

Ahogyan a középosztály hiánya, úgy a cigánykérdés megoldása sem okoz álmatlan éjszakákat a hatalmas ország vezetőinek. Mióta Ukrajna független állam lett, ez a népcsoport senkit sem érdekel, pedig másfél millió él belőlük szétszórva a tartományokban. A többség máig másodrendű embertípusnak gondolja őket. Nagy részük sehol nincs nyilvántartva, így gyakorlatilag nem is léteznek sem az adó, sem a segélyek vonatkozásában. A gyerek után járó maximum 1600 forint támogatást - a „pulyapénzt” - is csak akkor kapják meg, ha a szülők valamelyike végigkilincseli az összes hivatalt, a tortúra viszont már az első stációnál elakad, mikor kiderül, hogy róla sem tud az állam. A cinikus nemtörődömség mögött sokan a TBC melletti passzív asszisztálást sejtik, mivel minden második cigány fertőzött az itt még halálosnak számító kórral. 
Munkácson van Közép-Európa legnagyobb cigánytábora, mely a maga ötezer magyar ajkú lakójával a kárpátaljai romák egytizedét tömöríti. A szülők napszámból, guberált holmik eladásából, vagy újabban a mázsaszám gyűjtött, illetve felvásárolt dió megtisztításából és értékesítéséből élnek. Kevés gyerek jár iskolába, ők is összevont korosztályos csoportokba, így közülük csak elenyésző százalékban tanulnak meg írni-olvasni. Mégis ők jelentik az egyik reménysugarat a telepen, hiszen felmenőik sok-sok generációra visszatekintve mind analfabéták voltak. 
A Kelet-Európa Misszió iskoláiban harmadik osztályig segítik őket, onnantól a szülőkön múlik, hogy továbblépnek-e, de általában a fegyelmezési problémák és a „normál” iskolák tempója miatt lemorzsolódnak. Csak az úgymond tehetősebbek gyermekei jutnak el az általános iskola végéig, a folytatás azonban már számukra is kétséges, mert az kizárólag ukrán-orosz nyelven történhet. A cigány árváknak egyszeri és egyfogásos étkezéssel egybekötött oktatást találtak ki, hogy ilyen formán is motiválják őket a tanulásra. Az állam a már említett „regisztrációs hiba” miatt nem juttat számukra fejkvótát, amennyiben az iskola mégis bizonyítja létezésüket, a pénzhiányra hivatkozva marad el a segítség. 

Egy munkácsi cigány család otthona. Nem jegyzik őket 

Azok a gyerekek, akik nem tanulnak, már egészen kicsi koruktól kezdve járnak a városszéli „lerakatokhoz” fémet, üveget, papírt gyűjteni, a portékák árából ugyanis napi betevőjüket biztosítják. A beregszászi szeméttelepen élő tizenkét éves Karcsi szerencsésen ötvözte a kétféle életformát. Reggel „szép ruha” és iskola, délután rongyok és turkálás. Huszadmagával lakik itt romházakban és vályogputriban, de már csak egy hétig, mert ahogy mesélik: „őtönyös emberek jöttek a kommunálétól zsarukkal, azok mondták, hogy tünés”. Állítólag szemétfeldolgozó-üzem létesül a helyükre. Ernő bácsi, a kolónia legidősebb tagja 28 éve él itt, szemétpakolóként kezdte, majd brigádvezető, később tisztasági felügyelő lett, végül őrként ment nyugdíjba ugyaninnen. A szervek szerint nem volt munkaviszonya, úgyhogy jobb, ha csöndben marad. Karcsi most ötödikes, és ha megtanul olvasni, rendőr szeretne lenni, hogy apukáját és testvéreit legközelebb korábban kaphassa vissza a börtönből. Egy nénit ütöttek agyon az erdő szélén ismeretlen tettesek, a rendőröknek azonban - már csak a statisztika miatt is - egyszerűbb volt cigányokat előállítani az ügyben. A kisfiú szerint a kihallgatáson „bézbolütővel” verték a rokonait, majd elnézést kértek tőlük, és mehettek. Félő, hogy Karcsi nem lesz alkalmas a felvételin, mert ugyan az ő orrát nem harapta le patkány, mint néhány ismerőséét, viszont egyéves korában vörösen izzó sparhelt rántotta egy életre ökölbe jobb markát. „Neki leszek a keresztapja” - mutat egy szutykos kislányra, és mint mondja, a pénztől függ, mekkora keresztelőt rittyentenek. Ha lesz pár grivnya, veszik az ételt, ha nem, túrják. Vizet egy szomszédos kútról húznak, és a közelgő mínuszok ellen gumikkal, fával és zacskókkal tüzelik a kályhát. Néha hajfestéket is találnak a beregszászi kukásautók ürítésében, ilyenkor az egész pereputty vörösben vagy éppen szőkében pompázik. Ha ne adj’ Isten télen sem kerül cipő a gyerekre, nem aggódnak, úgyis már „meg vannak szokva” - mondják. 
A cukorkás zacskót Karcsinak adjuk át, de azzal a mozdulattal vissza is nyújtja, mondván, hogy nem tudja igazságosan szétosztani. Magunkra vállaljuk, négy szem jut fejenként, búcsúzáskor azonban kiderül, Karcsi nem ette meg mindet. Az utolsót nekem tartogatta.