Hetek - VIII. évfolyam, 42. szám, 2004. október 15

A bohóc egyben jegyszedő, az artisták ültetőemberek is, a zsonglőr pénztáros, vattacukorárus és technikus, az igazgató sofőr, idomár és késdobáló. Utóbbi minőségében ráadásul csak egyszer hibázhat, különben tényleg kitörne a cirkusz. Wertheim István, felesége és három gyermekük márciustól októberig járják az országot utazócirkuszukkal.

- Melyik a legveszélyesebb számuk?
- A késdobálás. De nekem ez sem veszélyes, gyerekkorom óta dobálom a késeket.

Wertheim István tizennégy késsel dolgozik. Darabjuk harminc-harmincöt centiméteres. Előadásonként legalább százszor dob. A kések három-négy centiméterrel felesége és lánya mellett fúródnak a fába, az utolsó sorozatnál a célpont is mozgásba lendül.

- Mennyit gyakorolja naponta?
- Már régóta nem gyakorlom, megtanultam és kész. Rutinmunka.
- Artistaképzőben végzett?
- Nem, nálunk apáról fiúra száll a szakma, már a dédszüleim is ezt csinálták. Öt-hat éves korunkban már a manézsban vagyunk, mire föleszmélünk, már szereplünk. Amikor pedig elérkezik a megfelelő szint, vizsgát teszünk.
- Miért nem csak egyféle produkcióra koncentrál?
- Mindenesek vagyunk, így tudunk igazán érvényesülni. Én például megtanultam édesapámtól lovakat idomítani, emellett kést dobálok, egykerekűn biciklizek, zsonglőrködöm, bohóckodok, drótkötélen megyek, ha kell. A fiaim meg a lányom szintén.
- Jól láttam, a felesége a jegypénztáros?
- Hogyne. Ő árusít, a bohóc kezeli a jegyet, a többiek fogadják a közönséget.
- Hány tagú a csapat?
- Jelenleg van három további család, akik velünk szerepelnek, de szegről-végről ők is rokonaink. Összesen tizenketten vagyunk, és két további ember, akik ki-be hordják a kellékeket.
- Nehéz fegyelmezni a csapatot?
- Nem, ebbe beleszülettünk, mindenki tudja a dolgát.
- Szakmailag ön a legjobb a stábban?
- Ilyet nem szabad mondani. Mindenki jó egy szinten. Egyébként nem előírás, hogy azért, mert én vagyok itt az igazgató, nekem kell a legtöbbet tudnom. Van olyan cirkusz, ahol az igazgató nem is szerepel a műsorban, mégis ő vezeti az egészet.
- Milyen érzés, hogy miközben időnként szó szerint kockára teszik az életüket, a közönség között egy-két ember vihog, beszélget?
- Ritkán szokott ilyesmi történni, de ha van, az kellemetlen, rosszul esik az embernek. De nekünk ezt kimutatni nem szabad. Amikor belépünk a manézsba, ha bármilyen problémánk volna is, az kívül marad. Ez egy íratlan szabály, nem is kell tanítani.
Wertheim István fiai huszonegy és tizenkilenc, lánya tizenöt éves. A fiúk bicikli- és zsonglőrszámokban, Adrienn szintén zsonglőrszámokban és két óriáskígyóval szerepel, valamint a már említett késdobáló attrakcióban. Ezenkívül felkonferálják apjukat, kezelik a hangtechnikát, az előadás előtt a sátor bejáratánál üdvözlik a vendégeket, a szünetben a büfét működtetik. A család az egész idényt a lakókocsikban tölti, vasadi házukban szinte alig tartózkodnak.

- Hogy jönnek ki egymással, nem keletkeznek feszültségek egy ekkora család huzamos együttlétéből?
- Nem. Pont ez a pláne, hogy a nap huszonnégy órájából huszonnégyet együtt vagyunk, és az lenne furcsa, ha nem lennénk együtt.
- Hová helyezné saját magukat a mesterségbeli ranglétrán?
- Minden ember a maga lovát dicséri, de én úgy ítélem meg, hogy az országon belül működő tizenhat-tizennyolc utazócirkusz között a jobbak közé tartozunk.
- Van olyan műsorszáma a Wertheim-cirkusznak, amivel beférnének mondjuk a nagycirkuszba?
- Hogyne. A zsonglőrprodukció is megfelelő lenne rá, és már a kismajmok is többször szerepeltek a Fővárosi Nagycirkuszban.
- Hány állatuk van?
- Hat póniló, óriáskígyók, kutyák, majmok.
- Ezeket etetni kell, ha betegek gyógyíttatni, vigyázni, hogy el ne szökjenek…
- Ez benne van a pakliban, egy állattal törődni kell, de aki nem szereti az állatot, az ne tartson állatot.
- Van tehát tizenhárom jármű, húsz állat, egy tizennégy tagú stáb. Ezt mind ön fogja össze, miközben a porondon is tud hatféle dolgot.
- Ez a lényege az egésznek, hogy sok mindenre figyelünk.
- Az élet egyéb területein is ilyen jól eligazodik? Ha például be kell menni egy bankba, egy önkormányzat hivatalába?
- A hivatalokba is én járok, muszáj. Máskülönben nem tudunk talpon maradni, nem érné meg erre külön embert fizetni. A cirkusz, a fellépések mellett egyébként tudok hegeszteni, fúrni, faragni. Mi készítjük a fellépésnél használt rekvizitumokat, mi javítjuk a meghibásodott darabokat. Az egykerekű bicikliket saját magam csináltam a fiaimnak, a késdobálóállványt szintén.
- Milyen probléma esetén hívna szakembert?
- Ha például tönkremegy egy teherautó. Szétszedni szétszedem, ha nem olyan nagy a probléma, akkor meg is csinálom, mert annak idején, gyerekkorunkban még Zetorokkal utaztunk, azelőtt meg lovakkal. De egy komolyabb alkatrészcserét már nem vállalnék.
- Ön nem az a tipikus művész, akit állandóan a világ fájdalmai gyötörnek.
- Ha én ezzel lennék elfoglalva, hogy éppen mi a probléma, és miért nincs semminek értelme, nem hiszem, hogy így állnánk, és így tudnánk művelni ezt a szakmát. Vannak rossz évek, hazudnék, ha nem ezt mondanám, de azért megyünk előre. Az ideit viszonylag jó szezonnak mondhatjuk.
- Mennyi idős?
- Negyvenéves vagyok.

A cirkusz tizenhárom teherautójára és a lakókocsikra mindössze három sofőr jut: az igazgató-családfő és a fiúk. Ötször fordulnak, mire minden és mindenki megérkezik a következő helyszínre. A turné útvonalát éppen ezért úgy alakítják ki, hogy két állomás között ne kelljen sokat utazni. A héten Pesterzsébet, azután Pestimre, majd Monor a célállomás. Márciustól októberig hetente hét-nyolc alkalommal lépnek fel, az egyetlen előadásmentes nap a bontással, az utazással és a cirkusz újbóli felállításával telik.

- Eléggé feszített életet élnek, nem?
- Télen, ha épp nincs külföldi szerződés, tudunk pihenni. De akkor kell dolgozni, amikor itt az ideje.
- Hogy látja, van jövője az efféle cirkuszoknak?
- 90-ben egy hatalmas sátrunk volt, ezerötszáz fő befért. Akkor az országban a legnagyobb utazócirkusz voltunk. A rendszerváltás után azonban visszafelé, lefelé kezdtünk építkezni: kisebb létszám, kevesebb felszerelés, mert a bevétel nem fedezte a rezsit. Megpróbáltuk még családiasabbra fogni, és így azért talpon maradtunk. Ebben a sátorban négyszáz néző fér el.
- Szokott telt ház lenni?
- Volt, régebben többször, de az idén is párszor. Budapesten nyolcadik éve szerepelünk évente kétszer. Olyan emberek is eljönnek, akik akkor voltak nálunk először, amikor a gyerekeim még egész kicsik voltak. És látják a fejlődést, és gratulálnak. És ezek a dolgok olyan jól esnek az embernek, hogy kimondhatatlan.