Vissza a tartalomjegyzékhez

Morvay Péter
Az Éden városa

A régészet és a zsidó történelem szempontjából kiemelkedő felfedezésnek nevezte a jeruzsálemi Óváros közelében fekvő Siloám-medence és a hozzá vezető királyi lépcsősor megtalálását Suka Dorfman, az Izraeli Régészeti Hatóság igazgatója. Limor Livnat izraeli oktatási miniszter a helyszínen tartott zártkörű bemutatón a Jerusalem Post tudósítása szerint arról beszélt, hogy „hihetetlenül izgalmas látni, amint a történelem fokozatosan feltárja magát” a Dávid Városának nevezett térségben kilenc éve megindult kutatás során. 


A Siloámhoz vezető lépcsők. 2000 év után kerültek újra a napfényre. Fotó: Ir David

A Templom-hegytől délre fekvő domboldalon terült el az ősi Jeruzsálem. A Sion városaként is emlegetett települést Dávid, Izrael második királya háromezer évvel ezelőtt foglalta el, ám története ennél is régebbre nyúlik vissza.
„A Siloám-medence pontos helyét - ahonnan az első és a második templom korában Jeruzsálem lakói a vizet merítették - több mint ezer éve titok fedte” - nyilatkozta lapunknak David Beeri, a feltárást felügyelő Ir David (Dávid Városa) Alapítvány vezetője. Mint elmondta, a nagy visszhangot kiváltó felfedezés váratlanul történt, idén nyáron: „Szakembereink júniusban a térség déli részén a csatornarendszer javítását végezték, amikor az árkot ásó munkagép kezelője különös hangot hallott. A markoló kőbe ütközött. Azonnal felfüggesztettük a munkát, és régészeket hívtunk a helyszínre. Néhány napon belül kiderült, hogy a földből előbukkanó kövek a Siloám medencéjéhez vezető királyi lépcsősorhoz tartoznak.”
A kilenc fokból álló, szinte teljes épségben megmaradt lépcső felfedezése alig egy évvel azután történt, hogy izraeli és brit szakemberek radioaktív kormeghatározási módszerrel megállapították, hogy az Ezékiás-alagút néven ismert fél kilométer hosszú járat körülbelül 2700 évvel ezelőtt készült. 
Ez a kormeghatározás megerősíti azt a feltételezést, hogy a várost évezredeken keresztül vízzel ellátó Gihon-forrástól a Siloám-medence felé vezető járatot valóban Ezékiás király építette, amint arra az Ószövetség több utalást is tartalmaz. „És Ezékiás volt az, aki betömte a Gihon vizeinek felső forrását, és Dávid városának napnyugat felől való részén vezeté lefelé” - olvasható a Krónikák második könyvében (32.30), a Királyok második könyve pedig ugyanerre az építkezésre utalva megjegyzi: „(Ezékiás) … miképen csinálta a tavat és a vízcsöveket, a melyekkel a vizet a városba vezette, vajon nincsenek-e megírva a Júda királyainak krónika-könyvében?” (20.20)
A király célja a komoly mérnöki szakértelmet kívánó alagút elkészítésével az volt, hogy biztosítsa a városfalon kívül eredő Gihon-forrás vizének biztonságos eljuttatását a városba. Ebben az időben az asszír hódítók fenyegették a várost. Ezékiás i.e. 701-ben, Szanherib asszír király ostroma előtt döntött az 533 méteres járat megépítéséről. Az ásást az idő rövidsége miatt egyszerre kezdték meg mindkét irányból, amint az egy, az alagút bejárata közelében megtalált feliraton olvasható. Az 1880-ban előkerült táblát még az ottomán időkben Isztambulba szállították. „A munkások még szerszámaikkal dolgoztak, amikor (…) meghallották egymás vésőinek a hangját a sziklában délről északi irányba futó repedésen keresztül. Amint tovább dolgoztak, egyszerre csak egymással szemben találták magukat” - olvasható a szikla áttörésének pillanatáról a jelenleg az isztambuli régészeti múzeumban található táblán, amelyet a szakértők az alkalmazott írásmód alapján szintén Ezékiás király korára datálnak. 
Az ősi Jeruzsálem feltárása a 19. század végén kezdődött, amikor brit régészek kezdték kutatni a Templom-hegy, a Nyugati-fal és a közelükben fekvő Dávid városának - más néven a Sionnak - a térségét. Ez a feltárás jelentős eredményekkel járt, többek között ekkor tárták fel a felfedezőikről elnevezett Robinson- és Wilson-ívet a Siratófal, vagyis a Heródes-kori templom nyugati támfala mentén. Szintén brit felfedező, Sir Charles Warren volt az, aki a Dávid városát kutatva 1867-ben egy tizenhárom méter mély aknára bukkant, amely a föld alatti Gihon-forráshoz vezetett. A feltételezések szerint ezen a járaton keresztül jutottak be az ostrom során Dávid király katonái a kánaáni jebuzeusok által őrzött városba. 
A Sion kutatását hosszú időre lehetetlenné tették az 1929-ben itt kirobbantott arab pogromok, amelyek elpusztították a jemeni bevándorlók által alapított zsidó települést. 1967-ben, a hatnapos háború után a terület izraeli fennhatóság alá került, de csak 1995-ben indultak újra a rendszeres régészeti kutatások. A Dávid városa valódi kincsesbánya a történészek és bibliai kort kutató régészek számára. (A feltárásokról részletesen beszámol Grüll Tibor történész az Új Exodus magazin 2004. májusi számában). Jelenleg 14 ponton folyik kutatás, amelynek során már többször került sor váratlan felfedezésekre. 1998-ban az említett Warren-akna közelében egy hatalmas vízgyűjtőt találtak. Ez a ciszterna a hajdani királyi palota alatt feküdt. A feltételezések szerint egy ilyen verembe vethették be Sedékiás király idejében a város megszállását megjövendölő Jeremiás prófétát. A ciszterna közelében találtak néhány éve egy pecsétet is, amelyen Jeremiás írnokának neve olvasható: Gamaira, Hilkiás fia. (Lásd Jer. 29,3)

Sálem és a Mórija

A város történetében kulcsszerepet játszó Gihon-forrás története egyes értelmezések szerint egészen az emberiség kezdetéig vezeti vissza a terület múltját. Ezen a néven jegyzi fel ugyanis a Biblia a hajdani Édenkertet körülölelő négy folyó egyikét. A zsidó hagyomány szerint Isten itt, az Éden közepén, a Mórija-hegyén - ahol később Dávid király a felépítendő templom helyét kijelölte - teremtette meg az első emberpárt. A Teremtés könyve alapján a bűnbeesést követően az Éden a mélybe süllyedt. A Gihon-forrás csupán távolról emlékeztet a hajdan errefelé hömpölygő bővizű folyamokra, de hosszú időn keresztül így is az életet jelentette az itt élő embereknek. 
A Gihonból merítették az ivóvizet Melkisédek (Melkicedek) király korában is. A Jeruzsálem névadójának számító uralkodó Ábrahám kortársa volt, aki szövetséget ajánlott a pátriárkának. „Melkhisédek pedig Sálem királya, kenyeret és bort hoza; ő pedig a Magasságos Istennek papja vala. És megáldá őt (Ábrahámot), és monda: Áldott legyen Ábrám a Magasságos Istentől, ég és föld teremtőjétől.” 
A Teremtés könyvének 14. fejezetében olvasható történet arra utal, hogy Isten a Gihon-forrást és a Mórija-hegyet különleges védelem alá helyezte, elválasztva azokat a környező bálványimádó népektől. Ábrahám ezt felismerve fejezte ki tiszteletét Melkicedek, a Jeruzsálemben a Messiás előképeként uralkodó király és pap felé. 


Dávid városa felülnézetben. A kép alján a királyok kertje

Salamon sziklája

Az ásatások során a régészek Melkicedek korából származó falmaradványokat is feltártak már. A Sion hegyét körbe vevő erődített falrendszer, amely szinte bevehetetlenné tette a várost, akkor kezdett kiépülni, amikor Jeruzsálem később hosszú évszázadokra kánaáni uralom alá került. A Biblia szerint a honfoglalás során Józsué legyőzte ugyan Jeruzsálem királyát, a várost mégsem foglalta el, és az még Saul király korában is jebuzeus uralom alatt állt. A fiatal Dávid, aki a közelben, a betlehemi dombokon legeltette apja jószágát, észak felé nézve azt láthatta, hogy a Mórija-hegy és az előtte elterülő Jeruzsálem továbbra is idegen megszállás alatt áll. Talán ezért is döntött úgy, hogy miután legyőzte a filiszteus Góliátot, annak fejét Jeruzsálembe vitte el, jelezve ezzel, hogy küszöbön áll a város felszabadítása. Dávid sorsa úgy alakult, hogy hosszú évekig nem jutott el újra Jeruzsálembe, de miután Saul halálát követően Hebronban királlyá koronázták, megostromolta és csellel - az említett föld alatti járaton keresztül - be is vette a várost: „Bevevé mindazáltal Dávid a Sion várát, és az immár a Dávid városa.” (2 Sám. 5,7)
Dávid nagyszabású építkezésekbe fogott Jeruzsálemben. Felépítette a palotáját, előkészítette a Mórija-hegyére szánt templomnak a köveit és berendezési tárgyait, és kibővítette a várost déli irányba is.
Fiát, Salamont a papok a Gihon-forrása feletti sziklán kenték fel királlyá. A feltárások nyomán előkerült a forrás felett mintegy tíz méterrel az a kiugró szikla, ahol Salamon fejére öntötték az olajat. A zsidó tradíció úgy tartja, hogy a forrás még szentebb lett, miután a királyi kenet olaja elkeveredett az ősi vízforrásban.
Salamon idejében Jeruzsálem és a Templom az akkori kor világcsodájának számított. Az őt követő királyok tovább építették Sion városát. A domb déli lejtőjének végén készült el a királyi kert, mellette egy hatalmas víztározóval, a Siloám-medencével. Nehémiás könyvéből tudható, hogy a Siloám (Sélah) tó közvetlenül a király kertje mellett helyezkedett el, ahova a palotából egy lépcsősor vezetett le. „…ő építé meg … a Selah tó kőfalát a király kertje felé, mind a garádicsokig, melyeken a Dávid városából alájőnek.” (Neh. 3,15). Ezt a lépcsősort találták meg nemrégiben. 
A felfedezés jelentőségét növeli, hogy összekötő láncszemet jelent az eddig már feltárt helyszínek, a Gihon-forrás melletti védőbástyák alapjai, az Ezékiás-alagút és a királyok kertje között, kijelölve így a Siloám-medence eredeti helyszínét is. A Siloámot eddig a kert észak-nyugati oldalán található kisebb medencével azonosították, amely fölé a bizánci korban templomot, majd később egy minaretet is építettek. A lépcsősor felfedezése most elvezet egy sokkal nagyobb medencéhez, amely a királyi kert egy másik szakaszához csatlakozik. David Beeri elmondta, hogy ezt a medencét az elmúlt hetekben búvárkamerákkal kezdték átkutatni, hogy feltárják a Sion-hegy alatti teljes alagút- és csatornarendszert.
A Siloám vize nemcsak a városlakók természetes szükségeit elégítette ki, hanem szellemi célokat is szolgált. Innen merítettek vizet évenként a templom ünnepélyes felszenteléshez, és itt vett - mindenki mástól teljesen elkülönítve - mikvét, azaz tisztulási fürdőt a főpap is. A medencére és a hozzá vezető csatornára utalt Izaijás próféta is, amikor megrótta kortársait, hogy azok „megútálták Siloáhnak lassan folyó vízét”. (Ézs. 8.6)

A Küldött 

A Siloám megtalálása Dávid városát az Újszövetséggel is közvetlen összefüggésbe hozza. A János evangélium beszámolója szerint, amikor Jézus a templomból kijőve összetalálkozott egy vakon született emberrel, azt a Siloám tavához küldte el megmosakodni. A vak engedelmeskedett a nem könnyű utasításnak. A templom közeléből hosszú meredek úton és lépcsőkön kellett lefelé botorkálnia a Siloámhoz, ráadásul úgy, hogy közben a szeme be volt kenve sárral, ám az út végén, a lépcsősor utolsó fokán állva elnyerte a gyógyulást. (Ján. 9,7). Más alkalommal a Siloám mellett történt toronyomlásról vittek hírt Jézusnak.
A Sion-hegyén, Dávid városában folyó ásatások eddig is számos rendkívüli felfedezéshez vezettek. Az ősi Jeruzsálem évezredeken keresztül lakott volt, majd Dávid korától egészen a város római megszállásáig - a Templom mellett - a zsidóság szellemi központjának is számított. Ide temették Júda királyait, köztük Dávidot is. A hely a jövőben is okozhat meglepetéseket - nem csak a régészek és a történészek számára.