Hetek-összeállítás
Mortadella és társai

Tévedés azt hinni, hogy a neves és sokat vitatott olasz írónő, Oriana Fallaci dühe csak az iszlám ellen irányul. A New Yorkban élő Fallaci legújabb könyvében, amely Az értelem ereje címmel jelent meg néhány hónapja, legalább ugyanilyen kíméletlenséggel ostromol mindenkit, intézményt vagy egyes embereket, akik szerinte nem állnak ki elég következetesen az európai vívmányok mellett, akikről azt gondolja, hogy cinikusan csúfot űznek a demokráciából és a szabadságból, különösen a szólásszabadságból. Vagy azokat, akik szerinte gyávaságból, opportunizmusból el akarnak értékteleníteni bizonyos vívmányokat, mint például amilyenek a választáshoz és a választhatósághoz fűződő állampolgári jogok. Az olasz politikai életben nincs olyan párt vagy szövetség, amelyet elég bátornak és hitelesnek tartana, nézőpontjából a jobboldal és a baloldal egyaránt ugyanolyan, egyiknek sincsenek igazi elvei, amelyek mellett kiállna. A baloldal kedvencét, Romano Prodit nem kevésbé tartja képmutatónak, mint a jobboldali Finit, és Berlusconit sem halmozza el dicséretekkel. Részletek Fallaci elemzéséből:

Silvio Berlusconi miniszterelnök mellett balra helyettese, Gianfranco Fini. A Lovag és a Kétkulacsos Fotó: Reuters

„(…) felháborodom, és felháborodva kérdem, mire jó állampolgároknak lenni, állampolgársággal bírni? Kérdem, hol szűnnek meg az állampolgár jogai, és hol kezdődnek az idegenek jogai? Kérdem, hogy a külföldieknek joguk van-e szóba hozniuk olyan jogokat, amelyek tagadják az állampolgárok jogait, amelyek nevetségessé teszik az állampolgárok törvényeit, amelyek az állampolgárok civil vívmányait támadják? Egyszóval kérdem, hogy a külföldiek többet számítanak-e, mint az állampolgárok. Ha vannak egyfajta szuperállampolgárok, valóban a mi hűbéruraink-e azok? Parancsolóink? És ami a szavazást illeti…
(…) az alkotmány 48-as cikkelye félreérthetetlenül megszabja, hogy a szavazati jog az állampolgárokat illeti, és kész. »Választó minden állampolgár, nők és férfiak, akik elérték a nagykorúságot« - mondja. Mielőtt Európa az iszlám provinciájává vált volna, soha nem lehetett látni egyébként, hogy a külföldiek az urnák elé járultak volna - megválasztani azok képviselőit, akik vendégül látják őket. Én nem szavazok Amerikában. New York polgármesterének megválasztására sem, bár New Yorkban lakom. Miért kellene szavaznom egy olyan országban, amelynek nem vagyok polgára? Nem szavazok Franciaországban, Angliában, Írországban, Belgiumban, Hollandiában, Dániában, Svédországban, Németországban, Spanyolországban, Portugáliában, Görögországban stb. sem, bár az útlevelemre rá van írva: Európai Unió. És a fenti okokból ezt tartom helyesnek. De a maastrichti szerződés egyik cikkelye »intézkedik« a bevándorlók feltételezett jogáról a szavazásra és a megszavazhatóságra az önkormányzati és nemkülönben az európai választásokon. A határozatot 2003. január 15-én jóváhagyta az Európai Parlament, »melegen pártolva« az ötletet, ajánlva tagállamainak kiterjeszteni a szavazati jogot az EU-tagállamokon kívüliekre is, azokra, akik legalább öt éve egyik országukban tartózkodnak. A jogot, sőt feltételezett jogot, amely a demagógiát egyesíti a cinizmussal, már megadták Írországban, Angliában, Hollandiában, Spanyolországban, Dániában, Norvégiában, és 1998-ban Olaszországban a balközép kormány is jóváhagyott egy törvényt, amely engedélyezi a véleményalkotó referendumot. A jogot, sőt feltételezett jogot például a toszkán régió baloldali demokrata elnöke vagy a Friuli-Venezia Giulia régió baloldali demokrata érzelmű elnöke ki akarja terjeszteni a községi választásokra. A jogot, sőt feltételezett jogot, amelyet valaki meg szeretne adni a szabálytalan dokumentumokkal rendelkezőknek, azaz az illegális bevándorlóknak. (Az átutazó turistáknak nem?)
De a legrosszabb nem is ez. Hanem az, hogy a keresztesek tömegét nemcsak a baloldalról vagy a szélsőbaloldalról vezetik, hanem az úgynevezett jobboldal exújfasisztái és az úgynevezett közép kereszténydemokratái is. Ugyanis a konferencián, amelyet múlt októberben az Európai Unió hirdetett meg a bevándorlásról, a miniszterelnök-helyettes, nemkülönben az Alleanza Nazionale elnöke bejelentette, hogy a szavazati jog megadása a bevándorlóknak »igazságos és legitim«, amennyiben »a bevándorlók fizetik az adót«, és »be akarnak illeszkedni«. (Ugyanarra az elvre támaszkodva, egyenesen benyújtana egy törvényjavaslatot.) És néhány nappal később, miközben látogatóban volt Kairóban, az Európai Bizottság elnöke hozzátette, hogy a bevándorlóknak adott szavazati jog nemcsak az önkormányzati választásokon »alapvető«, de »előbb vagy utóbb« meg kell adni nekik a parlamenti választásokon is. Ez egy olyan dolog, ami ingerli a haragomat, és arra kényszerít, hogy néhány levélkét írjak a fent nevezett uraknak, nemkülönben egy rövid jegyzetet a lovagnak.

Első levélke. Elnök ura az Európai Bizottságnak, tudom, hogy Önt Olaszországban Mortadellának nevezik. (…) A csapás az, hogy azért, hogy megfossza a hatalmától, [D’Alema] továbbadta Önt az Európai Unióba. Élvezzétek! És az Európai Unióban Ön nem kis rossz benyomást keltett bennünk, Monsieur. Gondoljon arra, amit az Eurobarométerrel kapcsolatban tett 2003 októberében, azaz amikor közvélemény-kutatást indított az Európai Unió polgárai között az iraki háború legitimitásával kapcsolatban. Ez az a kutatás, amelynek során megkérdezte, többek között, hogy mely ország fenyegeti a legjobban a világbékét, és amelyre csak 7515 ember válaszolt. De Ön nyilvánosságra hozta, mintha egy népszavazásról lett volna szó, és az előzetes bemutatón meg is adta a választ, amelyből kitűnt: »Az európaiak 59 százaléka szerint az az ország, amely a legjobban fenyegeti a világbékét, Izrael.« (…) De a »Szavazatot a külföldieknek« ügye mindent felülmúl. Mert a zilált balközép (olyannyira zilált, hogy azért, hogy egy vezetőt szerezzen, a kereszténydemokrata mortadellák közé kell mennie keresni egyet) ugyanis Önt választotta. Újra Önt, Istenem. És látva, hogy a miniszterelnök-helyettes Allah fiait ugyanolyan mértékben szereti, az Ön visszatérte az olasz politika katlanába arra kényszeríti az olaszokat, hogy egy olyan jobboldal és egy baloldal (vagy feltételezett jobboldal és baloldal) között válasszanak, amelyek mindketten az ellenség oldalán állnak. Semmi nem hiányzott nekünk, mint Ön, Monsieur. (…) 

Második levélke. [Fini] Miniszterelnök-helyettes úr, Ön Palmiro Togliattira emlékeztet engem. A leggyűlöletesebb kommunistára, akit valaha ismertem, arra az emberre, aki az alkotmányozó nemzetgyűlésben megszavaztatta a 7-es cikkelyt - azt, amely megerősítette a konkordátumot a katolikus egyházzal. És hogy Olaszországot csakugyan átnyújtsa a Szovjetuniónak, kész volt megtartani a Savoya-házat, egyszóval a monarchiát. Nem véletlen, hogy azok a baloldalon olyan nagy tisztelettel, sőt alázattal bánnak Önnel, sohasem zúdítanak Önre olyan mérges gyűlölködést, amilyeneket a Lovagra [Berlusconira] zúdítanak, Önnel szemben soha nem szólnak olyan udvariatlan szavakat, Ön ellen soha nem fordítják még a legkisebb vádat se. (…) Ahogy 
Togliatti, egy darabból kifaragott embernek tűnik, egy következetes fickónak, aki hű elveihez, azonban egy ravasz róka. Mestere a kétkulacsosságnak. Egy olyan pártot irányít, amely magát jobboldaliként definiálja, és a baloldallal teniszezik. Berlusconi helyettese, és nem álmodik másról, mint hogy megfossza trónjától, nyugdíjba küldje. Elmegy Jeruzsálembe, kipával a fején krokodilkönnyeket sír a Jad Vasemben, és utána a legijesztőbb módon kokettál Allah fiaival. Szavazati jogot akar nekik adni, mondván: »Megérdemlik, mert fizetik az adókat, és be akarnak illeszkedni, sőt beilleszkedőben vannak.«
Amikor meghökkentett minket a hatásos jelenettel, kerestem az okokat. (…) Mussolinira gondoltam, aki 1937-ben (abban az évben, mikor Hitler elkezdett a főmuftival, Arafat nagybátyjával mutatkozni) felfedezi, hogy ő az iszlám védelmezője, és Líbiába megy, ahol burnuszok sokasága előtt Appollonia kádija ezt harsogva fogadja: »Oh, Duce! Híred mindenkihez elért! Erényeidet közelről és távolról éneklik!« Utána átadja neki az iszlám híres kardját. Egy tömörarany kardot, a markolat gazdagon díszítve drágakövekkel. Ő kirántja azt, hegyével a nap felé, és dagályosan szavalja: »A fasiszta Olaszország biztosítani kívánja a muzulmán nemzeteknek a békét, igazságot, jólétet, a Próféta törvényeinek tiszteletét, demonstrálni kívánja a világnak szimpátiáját az iszlám és a muzulmánok felé.« Azután felpattan egy fehér csataménre, és vagy kétezer-hatszáz arab lovas kíséretében elgaloppozik Kadhafi jövendő sivatagába. 
De tévedtem. Ez a hatásos jelenet nem egy szentimentális visszaemlékezés volt, a mussolinizmus esete. A togliattizmus esete volt, azaz a cinizmusé, az opportunizmusé, a hideg számításé - szavazókat szerezni, akikre szüksége van a baloldallal való vetélkedésben, és hogy első személyként vezesse azt a félreértést, amit ma jobboldalnak neveznek. Miniszterelnök-helyettes úr, nyugodt és kiegyensúlyozott arckifejezése ellenére Ön egy nagyon veszélyes ember. Mert még az egykori kereszténydemokraták többségénél is (akik utána a szokásos kereszténydemokraták voltak különböző néven) inkább képes rossz célra használni az ellenérzést, amit az olaszok, mint én is, kifejeznek azzal a félreértéssel szemben, amit ma baloldalnak hívnak. (…) Ami azt illeti, hogy Ön szerint be akarnak illeszkedni, beilleszkedőben vannak… - a teringettét, ezen a planétán senki nem védi a saját identitását, és utasítja el a beilleszkedést úgy, mint a muzulmánok. (…)

Jegyzet a miniszterelnökhöz. Lovag úr, mindazt, ami mondanivalóm volt Önnek, elmondtam két éve. És nem kívánom megismételni. (…) Lovag úr, mi ketten nem szeretjük egymást. Világos. De a viselkedés, amit ezek az emberek tanúsítanak magával szemben, civilizálatlan, így tűrhetetlen, így visszataszító, tehát támadás a szabadság és a demokrácia ellen, amihez szégyelleném hozzátenni még a legkisebb és önkéntelen adalékot is. A következő kérdéseket azonban nem veti fel senki. Hogy lehet, hogy ezzel az üggyel, a külföldieknek adandó szavazati joggal kapcsolatban soha nem nyitotta ki, nem nyitja 
ki a száját? Már 2001-ben az Ön baloldali ellenfelei bemutattak egy törvénytervezetet, hogy elérjék: az öt éve ott-tartózkodó bevándorlók szavazhassanak Olaszországban, és választhatók legyenek választásainkon. De, ha jól emlékszem, Ön csendben maradt. Kérték még az Ön baloldali ellenfelei, hogy ezeknek a bevándorlóknak adják meg az »európai tartózkodási állampolgárságot«, továbbá a szavazati jogot az európai választásokon. De, ha jól emlékszem, Ön csendben maradt. (…) És a helyettese kezdeményezésére miért nem reagált? Miért nem válaszolta soha, hogy a szavazati jog nem árucsere, az az állampolgárok joga, és kész? Miért nem húzta alá soha, hogy az olasz alkotmány 19-es cikkelyének első bekezdése szerint »a külföldiek politikai jogai nem méltányolandók?«”