Tihanyi Péter
Boldogság és lemondás

1982. június 24-én a jugoszláviai Palánkán született. 2004. augusztus 29-én a fél világ az ő nevét skandálta. 1999. óta edzője Fábiánné Rozsnyói Katalin. Eredményei: Európa-bajnok, kétszeres világbajnok, kétszeres olimpiai bajnok. 
„Győzelemkor mindig sok barátja van az embernek, de nem ez a mérvadó. Élete mélypontján tapasztalja meg az ember, hogy kire számíthat. Éjjel-nappal edzőtáborokban és edzéseken vagyok. Szinte azt se tudom, mi a szerelem. De hát még csak huszonkét éves vagyok. Sokszor voltam olyan helyzetben az utóbbi években, hogy azt mondtam, nem bírom tovább: edzés közben azt éreztem, föladom, megállok. De Kati néni belém sulykolta, hogy nem szabad megállni. Legfeljebb lassabban evezek tovább, de menni, és menni. Az életben is, mikor nehéz pillanataid vannak, akkor se szabad föladni. Abbahagyni valamit könnyű, de kitartónak lenni, az igen, ott kezdődik az ember.”

„Én vagyok a legboldogabb ember a világon!” Fotók: Somorjai L.

- Tíz év kőkemény munkája van mögöttem. Azért küzdöttem, és hajtottam magam kíméletlenül az edzéseken, hogy az olimpián már ne legyen teher az evezés. Nem is volt az. Könnyű volt és boldogságos. Tudtam, hogy nagyon sokan komoly eredményeket várnak tőlem. A verseny előtti hónapokban az edzéseken olyan időket mentem, ami elképesztő. Csak azért, hogy nyugodtan álljak rajthoz. Ezen múlt a győzelmem. 2002-ben Szegeden volt az Európa-bajnokság. Én akkor már a szegedi színeket képviseltem. Egyesben indultam, és negyedik lettem. Tudod miért? Mert nem hoztam ki magamból maximálisan mindent az edzéseken, nem tudtam biztonsággal a rajthoz állni. Különben képes lettem volna többre is. Akár első is lehettem volna, volt bennem annyi, de bizonytalan voltam, és féltem. Ezért vesztettem. Most nem így volt. Az edzéseken folyamatosan jól mentem, s a végén még belehúztam. Két nappal az utazás előtt Fábián Öcsi bácsival, a másik edzőmmel, Kati néni férjével edzettem egyest. Ő kerékpárral jött mellettem, és mérte az időt. Annyira jól húztam, hogy ez végképp megnyugtatott a versenyre. Bíztam abban, hogy a többi versenyzőnő egyszerűen nincs ilyen jól felkészülve. 
- Mi a különbség egy kiváló edzés és a verseny között? Mik a prioritások, mikor mire kell, illetve nem kell odafigyelni?
- Senki sem tökéletes, de a győzelem pillanatában a győztes közel van hozzá. Minden információnak, technikának, instrukciónak az edzéseken kell a fejembe ivódnia és az izmaimba beépülnie. Magán a versenyen már nem kell gondolkodni, azt már rutinból kell megoldani. Élvezet volt számomra az olimpián az evezés, s fáradságot sem éreztem. Az első arany után nem is volt szükségem pihenésre. Jött a páros, lehúztam azt is a Katival, nem is akárhogyan. Megvolt a második arany. Utána szinte frissebb voltam, mint előtte. 
Nagyon számít a fej, tehát az, hogyan gondolkodom magamról, a többiekről, a győzelemről. Aztán számít, hogy milyen családban éltél, s hogy boldog-e az ember. És kell még a győzelemhez bátorság, sok szerencse, és még több lemondás. 
- Lemondás miről? Buliról, szórakozásról, barátságokról, beszélgetésekről?
- Nem csak ezekről. Mindenről, érted, mindenről. Annyira, hogy csak azzal foglalkozzál, amit el akarsz érni. Február óta folyamatosan edzőtáborokban vagyok. Messze a családtól, szeretteimtől. Elmentünk Dél-Afrikába négy hétre, aztán hazajöttünk másfél napra, s már utaztunk is Sevillába öt hétre. Az öt héten keresztül egy szabad délutánom volt, a többi edzés. Az egyik csapattársam, Keresztesi Alexandra a legjobb barátnőm. Persze győzelemkor mindig sok barátja van az embernek, de nem ez a mérvadó. Élete mélypontján tapasztalja meg az ember, hogy kire számíthat. Éjjel-nappal edzőtáborokban és edzéseken vagyok. Vízben is és szárazon is. Szinte azt se tudom, mi a szerelem. De hát még csak huszonkét éves vagyok. Az edzőm szerint nemcsak gyorsnak, szépnek is kell lennem. Volt már, hogy edzés helyett fodrászhoz mentem vagy kozmetikushoz. Nem tudom, milyen fiút keresek igazából. Talán azt gondolják rólam sokan, hogy férfias vagyok, pedig nem így van. Kondizásban is visszafogom magam, nehogy szétgyúrjam a testem. 
- Bátor vagy?
- Azt tapasztalom, még a szerencse is a bátrakhoz áll. 
- Mióta evezel? Mikor ültél először csónakba?
- Hatévesen vitt vízre először édesapám. Mini kajaklapáttal indultam, amit alig bírtam el, nagyobb volt, mint én. De nem esett jól, évekig nem is mentem vízre, és aztán tizenegy éves koromban visszatértem a kajakhoz. Az első versenyemen mini kajakban győztem. Nem érmet kaptam, hanem oklevelet, ami bekeretezve ma is az otthoni szobám falán lóg. Tizennégy évesen már jugoszláv bajnok voltam. Ezután szinte rászoktam a győzelem ízére. Ha sok a sikerélményed, az edzések fáradalmait is jól viseled: van egy kép előtted, a győző ember képe, aki te magad vagy.
- Milyen családban nőttél fel?
- Nagyon összetartóak vagyunk, főleg mióta nincs köztünk édesapám. Most lesz január elsején két éve, hogy meghalt autóbalesetben. Ő is kajakozott. Háromszoros világbajnok volt egyesben, és második az olimpián. Mindig az volt az álma, hogy a gyerekei jobbak lesznek nála. Egészen 99-ig, amíg nem jött Kati néni, ő volt a nevelőedzőm. Most már bánom, hogy nagyszájú voltam, és sokszor visszabeszéltem neki. Sokat kaptam tőle, arra nevelt, bármit is csinálok, akár tanulok, akár evezek vagy dolgozom, mindenben maximálisan tegyem oda magam vagy inkább ne csináljam. Ő tanított meg arra is, hogy az, ami az edzésen fáj, az a versenyen már nem fog. Sajnálom, hogy nem láthatta élete vágyát beteljesedni. Elmentem a sírhoz, elvittem a legszebb csokrot és a koszorút, és megköszöntem, hogy felnevelt. Édesanyám is kajakozott, horvát bajnok volt, ez volt a legnagyobb eredménye. Sőt, az apai nagypapám is élete kilencven százalékát a Dunán töltötte. „A dunai farkas”, ez volt a beceneve. 
De a testvéreim is kajakoznak. 
- Mi az a legfontosabb elv, életszemlélet, gondolkodásmód vagy valami más, amit leginkább megtanultál mostani edződtől, Kati nénitől?
- Az utóbbi években sokszor voltam olyan helyzetben, hogy azt mondtam, nem bírom tovább: edzés közben azt éreztem, föladom, megállok. De Kati néni belém sulykolta, hogy nem szabad megállni. Legfeljebb lassabban evezek tovább, de menni, és menni. Az életben is, mikor nehéz pillanataid vannak, akkor se szabad föladni. Abbahagyni valamit könnyű, de kitartónak lenni, az igen, ott kezdődik az ember. 

- Te ma magyar állampolgár vagy. Miért jöttél át Magyarországra? A horvátok és a szerbek keserű ízzel írnak arról, hogy a két aranyad nem az ő dicsőségüket emeli.
- Nehéz kérdés. Nézd, nem csak az anyagiak miatt jöttem át, bár kétségtelen, hogy miután Sidneyben tizennyolc évesen negyedik lettem egyéniben, utána sem tudtam magamnak olyan feltételeket teremteni, olyan szponzorokat találni, hogy csak az evezésre figyelhessek. Azt kell mondjam, nem becsültek meg egyáltalán. Apukám nagyon sikeres volt, s aztán jöttünk mi, a gyerekei. Nagyon sokan irigyek voltak ránk. Rossz volt ilyen légkörben élni. A féltékenység nagyon beteg dolog. Nem szeretem a féltékeny embereket. Remélem, én soha nem leszek az. 99-ben kezdtem magyarul tanulni. Hallhatod, hogy ma már elég jól megy. Van érzékem a nyelvtanuláshoz, angolul és olaszul is tudok. Lehet, hogy az egyetemen is majd nyelvet fogok tanulni. 
- Édesanyádék otthon a faluban hogyan ünnepeltek?
- Bácskapalánkán lakunk. Anyukám testvéreimmel és ismerőseimmel szervezett egy százfős vacsorát a falu csárdájában. Együtt izgulták végig a döntőt. Óriási ünneplés volt. Mikor a dobogón álltam, és ment a himnusz, azt mondta valaki, anyukám örömében még a tévét is megölelte. 
- Az örömünnep és a pihenés után hogyan, merre tovább?
- Sok ember segített a győzelemben, akiknek nagyon hálás vagyok. Úgy érzem, nagyon sokat tudok fiatal korom ellenére ebből a sportból. Szeretnék én is másoknak segíteni. De a két olimpiai arany után szívesen bevállalnék egy Oscar-díjat is. Annyi erő és öröm van bennem, hogy most erre is képes lennék.