Mérő Miklós
Arafat, a káosz ura

Egymásnak ugyancsak ellentmondó, ám annál figyelemre méltóbb hírekről számolt be az elmúlt hét végén a világsajtó a Gázai övezetből. Ilyen címekkel jelentek meg tudósítások: „Polgárháború tört ki a Palesztin Autonóm Hatóság területén”, „Fegyveres összecsapások a Jasszer Arafat vezette Fatah mozgalom katonai szárnya és az ugyancsak Arafat parancsnoksága alatt álló palesztin biztonsági erők között”, „Jasszer Arafat lába alatt remeg a föld”, „Lemondott a palesztin kormányfő”, „Elrabolták a palesztin rendőrfőnököt”, „Rendkívüli állapotot hirdettek a Gázai övezetben”, „Arafat ura a helyzetnek”, „Az új palesztin rendőrfőnök az elnök unokaöccse”, „Helyén maradt a miniszterelnök”, „Elraboltak öt francia állampolgárt”, „A franciák szabadok” és így tovább. Abban minden tudósítás egyetértett, hogy „Ellenőrizhetetlen káosz uralkodik Gázában”. 

Egy palesztin biztonsági egység tagjai a háztetőn. Hallatják hangjukat Fotó: Reuters

A tények: pénteken a Gázai övezetből tíz óra leforgása alatt három esetben jelentettek emberrablást, szombaton pedig lemondott Abu Alla (Ahmed Korei) kormányfő és több minisztere, valamint számos magas beosztású katonai és rendőrparancsnok. 
Először Gazi al-Dzsabali tábornokot, a palesztin területek rendőrfőnökét rabolták el. Hat órával később Háled Abu Alúla ezredest, a Katonai Koordinációs Hivatalnak a palesztin területek déli részéért felelős igazgatóját, majd Hán Junisz egyik étterméből öt francia állampolgárságú segélymunkást, közöttük két nőt. Mindannyiukat fegyveres palesztinok hurcolták el. 
Az elfogott túszokat csak szombaton, azután engedték szabadon, hogy Jasszer Arafat, a Palesztin Nemzeti Hatóság elnöke, a Rájsz (elnök, vezér, főnök) megígérte: reformokat hajt végre a palesztin hatóság vezetése körében, azon belül is a fegyveres testületekben. Arafat ígérete azonban már nem késztette a helyzet irányíthatatlansága miatt lemondott miniszterelnököt és minisztereket, valamint a katonai-, illetve rendőrparancsnokokat arra, hogy visszavonják a lemondásukat. A lemondott vezetők ragaszkodtak az elhatározásukhoz. Ma mégis - Abu Allával az élen - szinte mindenki a korábbi helyén ül. Arafat ugyanis kijelentette, hogy nem veszi tudomásul a lemondásukat. S hogy arra kényszerítse őket, hogy a posztjukon maradjanak, rendkívüli állapotot hirdetett ki. Ilyen helyzetben pedig, mint köztudott, a kormányfő nem távozhat. Arafat nem hazudtolta meg magát. E csel tipikusan rá vall.
De mi is történt tulajdonképpen Gázában? Igazából semmi új. Csak az folytatódott, ami már tizenegyedik éve tart: Jasszer Arafat diktátorként uralkodik a Palesztin Hatóság élén, amivel a körülötte lévő vezető beosztású emberek egyre inkább elégedetlenek, s most úgy tűnik, hogy betelt náluk a pohár. Hogy Arafat nem akarja kiengedni a kezéből a fegyveres testületek irányítását, az nem újdonság. Hogy ezt megtehesse, az „Oszd meg és uralkodj” elve alapján kormányoz. A Gázai övezetben és Ciszjordániában egyes számítások szerint tizenkettő, más regisztráció alapján pedig tizenhét különböző, egymástól független rendőri (fegyveres) szervezet működik. Ezek a hivatalos fegyveres testületek. (Ezeken kívül vannak a radikális, szélsőséges, öntörvényű, Arafattól magukat függetlenített, vagy éppen ellene működő félterror vagy teljes egészében annak nevezhető fegyveres alakulatok.)

Ahogy a Rájsz fütyül

A palesztin autonómia megszületésekor a területi megosztottság miatt természetes módon két koncentrált rendőrfőnökség alakult ki. Az egyik a Gázai övezetben, a másik a Jordán nyugati partján, Ciszjordániában. Ezek élére a Rájsz egy-egy igen erős, nagytekintélyű embert nevezett ki. Gázába Muhamad Dahlant, Cisz-jordániába pedig Dzsibril Radzsubot. Mindketten régi ellenállói voltak a palesztin területeket 1967 óta annektáló izraeli hatóságoknak, ezért le is ülték a különböző izraeli börtönökben a maguk tíz-tizenkét évét. Ez garanciát adott Arafatnak arra, hogy tudja: nem működnek majd együtt ő ellene az izraeli hatóságokkal. Ám e két ember megértette az idők szavát, s miután zászlójukra egykor a palesztin önállósodási mozgalom jelszavát írták, saját jól felfogott érdekükben elfogadták az izraeli biztonsági szervek együttműködési javaslatát a palesztin területeken történő rendfenntartás ügyében. Ismerve saját népüket, megértették azt, hogy akkor tudnak csak hatékonyan működni, ha az alájuk rendelt fegyveres szervezeteket - amelyeket kizárólag rendőri, belső rendfenntartó munkára hoztak létre - szigorúan és kemény kézzel irányítják. 
Jasszer Arafat azonban egyszer csak azon vette észre magát, hogy e két kemény embernek akkora hatalmat adott a kezébe, amelyet ő maga már nem képes ellenőrizni. Dahlant és Radzsubot ugyanis rövid idő elteltével már nemcsak rendőrfőnökökként, hanem politikai vezetőkként is tisztelte, félte a palesztin nép. Szavuk szentírás volt a palesztinok körében, mert amit elhatároztak, hajthatatlanul és nagyon határozottan végrehajtották. Ezzel párhuzamosan teljes mértékben együttműködtek az izraeli rendőrhatóságokkal. Arafat, hogy ennek véget vessen, új és újabb rendőri szervezeteket hozott létre, amivel kivonta a két rendőrfőnök hatásköréből azokat a feladatokat, amelyek úgymond nem konkrét rendfenntartói tevékenységet igényeltek. Létrehozta az elhárítást, a gazdasági rendőrséget, a kiképzési részleget, míg a kezdeti személyes viták a két rendőrfőnökével odáig nem fajultak, hogy vagy ő menesztette őket, vagy azok dobták be a törülközőt, és fölmondtak. A helyükre kerülő sok kis rendőrfőnök viszont már úgy táncolt - egészen az elmúlt péntekig -, ahogy a Rájsz fütyült. 
Gazi al-Dzsabali tábornokot, mindkét palesztin terület teljhatalmú rendőrfőnökét azért rabolták el, hogy kicsikarják Arafatból leváltásának ígéretét, mondván: Dzsabali korrupt volt. Háled Abu Alúla ezredest, a Katonai Koordinációs Hivatalnak a palesztin területek déli részéért felelős igazgatóját pedig azért, mert rendőrök százait bocsátotta el az állásából, akiknek helyére olyanokat vett fel, akik hajlandók voltak baksist fizetni neki a fizetésükből. (Tudni kell, hogy a palesztin területeken a legbiztosabb jövedelemforrás az állami fizetés, amit majdnem kizárólag csak a hivatásos rendőrök kapnak.)
Jasszer Arafat nyögve-nyelve ugyan, de leváltotta Gazi al-Dzsabali tábornokot, ám a helyére léptetett új ember személye még nagyobb felháborodást váltott ki a palesztinok körében. Az új rendőrfőnök ugyanis nem más volt, mint Musza Arafat, az elnök unokatestvére. Amikor a kinevezéséről szombaton értesültek a palesztin beosztott rendőrök, ezerszámra vonultak ki az utcákra, ahol már lövöldözések kíséretében követelték a Rájsztól, hogy az egyik korrupt helyébe ne tegyen egy másik, még korruptabbat, aki ráadásul - minden bizonnyal - csak és kizárólag az unokabáty utasításait fogja végrehajtani. 
A francia állampolgárokat is ezért ejtették túszul, és csak akkor engedték őket szabadon, amikor Arafat az emberrablók követelései előtt meghajolva nagy nehezen bejelentette, hogy a tizenkét (vagy tizenhét) fegyveres alakulat számát azonnali hatállyal háromra csökkenti. E három alakulat a rendőrség, az Általános Biztonsági Szolgálat és a hírszerzés lesz. 
Mindez a palesztin területeken uralkodó általános káosz mellett igazából nem érdemelne ennyi szót, ha a hétvégi lázadók és emberrablók, a korrupció ellen fegyverrel is fellépők nem a magukat Dzsenin Mártírjainak nevező szélsőséges szervezet, valamint az Arafat vezette Fatah mozgalom két fegyveres szárnya, a radikális Al-Aksza Mártírjainak Brigádjai, illetve a Tanzim elnevezésű, nem hivatalos katonai szervezet tagjai lettek volna. 
Tévedés volna azonban azt hinni, hogy e lázadókat tényleg a reformok hiánya vagy a korrupció vezette az utcákra, hiszen nagyobbik hányaduk maga is annak a korrupt hierarchiának a tagja, amely ellen felemelték a szavukat. Sokkal inkább feltételezhető az, hogy a hétvégi incidensek sora - amelyeket egyes nyugati értékelők a polgárháború kezdetének tartanak - egyfajta erőpróba volt. Az említett szervezetek azt szondázták, hogy vajon erősebbek-e az Arafat-hű fegyveres testületeknél, s hogy szükség esetén szándékuk szerint magukhoz tudják-e ragadni a hatalmat, vagy sem. Nos elég volt néhány palesztin rendőrfőnököt, illetve néhány külföldi személyt pár órára foglyul ejteni ahhoz, hogy lássák, hogyan dől romjaiba a fennálló hatalom az ilyen vagy ehhez hasonló akciók kapcsán Gázában, illetve az összes palesztin területen. 

Ami volt, az lesz

Ariel Saron, izraeli kormányfő néhány héttel ezelőtt bejelentette, hogy 2005-ig kivonja az izraeli biztonsági erőket a Gázai övezetből. Nem kétséges, hogy azt követően előbb-utóbb az izraeli területektől kerítéssel, fallal elválasztott ciszjordániai palesztin településekről is kivonul az izraeli katonaság. A hétvégi lázadók azt a kérdést tették fel maguknak, hogy ki veszi át majd akkor a hatalmat e területeken. A válasz egyértelmű: a cél az, hogy ott a szélsőséges palesztin fegyveres testületek uralkodjanak. 
„Ami volt, az lesz” - írta a Maariv című, legnagyobb példányszámban megjelenő izraeli napilap vasárnapi vezércikkében. Vagyis, amit kicsiben láttunk a hétvégén Gázában, az várható nagyban az összes palesztin területen az után, hogy megszűnik ott az izraeli katonai ellenőrzés. „Mint minden más dolog a Palesztin Hatóság területén, úgy a káosz is Jasszer Arafatnál kezdődik és végződik. Egyetlenegy dolog vezérli a Rájszt: hogy közvetlenül vagy közvetve, de ő és csakis ő irányítsa a palesztin biztonsági erőket, vagyis, hogy nehogy csorbíthassa egy vagy több erős, önálló és saját akaratú ember az ő abszolút hatalmát. Ha ez azzal jár, hogy nem lesz rend a palesztin területeken, az nem baj, mert akkor mindig lehet valakit hibáztatni érte, és az éppen feltörekvő, talán éppen rendet tenni akarókat mindig le lehet váltani, helyükre pedig egy újabb rokont vagy abszolút hűbérest lehet állítani.”
Nem újdonság, hogy Arafat nem akar rendet. Ahogy mondani szokták, a zavarosban mindig könnyebb halászni. A zűrzavar, a káosz pedig olyan lepel a korrupció fölött, amely majdhogynem leránthatatlan. Lehet oka és lehet okozója is a korrupciónak, a törvénytelen pénzszerzésnek. Az ilyen helyzetben könynyen eltűnik a pénz, a zavarosban pedig nagy zsákmányokat lehet fogni. Csak emlékeztetőül említem azt a kiszivárogtatott svájci jelentést, amely mintegy másfél évvel ezelőtt látott napvilágot a világsajtóban: „Jasszer Arafat a világ tíz leggazdagabb emberének egyike, de nem ő a tizedik. Bankbetétei mesés vagyonról tanúskodnak.” A Palesztin Hatóság feje bizonyítottan havi 250 ezer dollárt utal át felesége párizsi bankszámlájára, hogy az asszony, Szuha és egyetlen kislányuk ne szűkölködjön az emigrációban. E pénznek - mint az említett svájci bankbetéteknek is - a forrása nem más, mint a „szegény palesztin népnek évtizedek óta juttatott külföldi segélyek”. Mert a segélyek az évtizedek során nem a palesztin nép bankszámlájára érkeztek - mivelhogy olyan nincs -, hanem a Rájsz, Jasszer Arafat személyre szóló bankszámlájára. E fölött pedig kizárólag ő rendelkezik. 
Amikor az Arab Liga - fellelkesülve a Palesztin Autonóm Hatóság létrejöttén - a békefolyamat kezdetén egymilliárd dolláros gyorssegélyt szavazott meg a Palesztin Hatóságnak, s abból az első százmillió dollárt el is küldte a címére, de az szőrén-szálán eltűnt, akkor elhatározta, hogy míg Arafat nem számol el ezzel a pénzzel, addig többet nem juttat neki. Ugyanez történt az Európai Unió segélyével és az Egyesült Államok kongresszusa által megszavazott amerikai támogatással is. Nem véletlen, hogy a palesztin autonómia élére a nemzetközi közösség elsőként egy miniszterelnök és egy pénzügyminiszter kinevezését követelte Arafattól. A pénzügyminiszter személyét meg is határozták, de hónapokig tartott, amíg abba Jasszer Arafat beleegyezett. Pénzügyminiszter ma is van, ám nincs, amivel gazdálkodjon. Miniszterelnök azonban nincs is, meg van is. Az első, a nemzetközileg is elfogadott Abu Mázen (Mahmud Abbász) csak néhány hónapig állta a Rájsszal szemben a sarat. Lemondásának indoka az volt, hogy az elnök nem hagyja önállóan dolgozni, és korlátozottak a jogai. A második abu, Abu Alla (Ahmed Korei) már Arafat választottja, de mert olyan szörnyű káosz alakult ki szombatra a palesztin területeken, ami - mint a tudósításokból is kiderült - már ellenőrizhetetlenné vált, és már a főnöke utasításait sem tudja végrehajtani, szintén lemondott. Hogy még mindig a posztján van, az csupán formai dolog.