Vissza a tartalomjegyzékhez


Tisztelt Szerkesztőség

Legfiatalabb gyermekem, Zsófia időnként hazahozza a Heteket. Az április 23-i számukban megdöbbentő s egyben igaz írásokat közöltek a magyar holokausztról ().
Minden korban kötelességük lesz az embereknek, hogy fejet hajtsanak az áldozatok előtt, kérjék az egész nép bocsánatát, s egyben vigyázzanak, hogy ilyen iszonyat soha többé ne fordulhasson elő se Magyarországon, se másutt.
Megdöbbentett az az adat, mely szerint csak 640 ember tudta a kötelességét az akkori magyarok, helyesebben nem zsidó vallású magyarok közül. Bár ez sem jó kifejezés, hiszen sok keresztény zsidó is volt az áldozatok között.
Nyilvánvalóan a Jad Vasem Intézet a felmérést jól, alapos kutatások alapján végezte, magam személyesen négy, talpig becsületes embert ismertem meg, akik zsidó üldözötteket bújtattak, s meg is mentettek. Tudomásom szerint édesapám s öccse nem kaptak ezért semmiféle hivatalos köszönetet, bár ő édesanyám sopánkodására, hogy mindnyájunkat agyon is lőhettek volna, mindig azt válaszolta, azt tettem, amit kellett, s nem éppen dicsérő szavakat mondott a fasisztákról, Hitlerről, s a nyilasokról…

Édesapám, Zahmann László, öccsével, Zahmann Andrással nővérünk, Zahmann Mária férjét, a zsidó újságíró Gerlóczi Lajost hazahozták Nagytéténybe, s elrejtették a pincében. Emlékezetem szerint a gettóból hozták ki, de erre nem mernék megesküdni. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy a sárga csillagot levették róla, és jelenlétét a pincénkben úgy eltitkolták szüleim mindenki előtt, hogy anyai nagymamám, aki velünk lakott, sem tudott semmit a dologról. Meg is haragudott érte, hogy nem bíztak meg benne! Én 1943. február 19-én születtem, tehát az eseményeket csak hallomásból ismerhetem.
Öccse, Zahmann András - édesapám mesélte - Diósdon jobb rejteket talált aztán, mint a mi házunk pincéje, de a Nagytétény-Diósd vasútállomás sorompóján át vezetett oda az út. Édesapám ekkor elkezdte „szoktatni” az SS-őröket. Németül jól beszéltek, így mindennap tragacsot tolva kisétált a barackosunkba, s közben cigarettával kínálta meg az őröket, beszélgettek. Amikor úgy gondolta, ismerik, s nem törődnek vele különösebben, a tragacson trágya alatt áttolta Gerlóczi Lajost, aki Diósd után valahogy Svájcba került, s szerencsésen túlélte a dolgokat. A történet szereplői hosszú idő óta nem élnek már, magam is 61 éves vagyok!
Tanárnőként ismertem meg Rákóczi Katica nénit. Katica néni nemcsak nagy őséről, míves kézimunkáiról volt nevezetes, hanem arról is sokan tudtak, tudnak ma is, hogy a háború alatt elhunyt férjének a Baross Gábor-telepen lévő kocsmája pincéjében zsidó üldözötteket rejtegettek. Többször jártam nála gyermekcsoportokkal, s mindig megmutatta az ezt igazoló régi leveleket. Egy szomorú családi történet befejezését is tőle tudtam meg. Szüleim és nagymamám nagyon szerették a község zsidó orvosát, Fleisner doktort. Gyakran mesélték, hogy unszolták a doktorékat, ne menjenek be a gettóba, segítenek más utat találni, ám az orvos azt válaszolta újra és újra, ő nem csinált semmi rosszat, nincs miért bujkálnia! Anyám mindig sírt, amikor befejezte, hogy szegényeket megölték. Rákóczi Katica nénitől hallottam ennek a gyerekkori történetemnek a befejezését is… Ő elment utánuk a gettóba is, felajánlotta ismét, menjenek vele, elrejtik őket. Ám a doktor őt is elutasította a következő szavakkal: „Amit Isten rám akar mérni, én azt végigélem!” Így lett! Vajon szerepel-e a megmentők listáján Kli Antal és felesége, Rákóczi Katica néni neve?
Hitem szerint a fiatalságot a példaadással lehet a legjobban nevelni, és a holokauszt áldozatain kívül tiszteletet érdemelnek azok is, akik nemcsak tudták a jót, hanem merték is tenni, segítettek!

Zakor Ferencné, Budapest