Az elmúlt kétezer évben, amióta János apostol először - és egyedüliként - használta leveleiben az Antikrisztus kifejezést, amely Krisztussal, vagyis a Felkenttel, a Messiással szembenállót, illetve az Ő helyét elfoglalót jelenti, a Krisztus végső ellenségének személyéhez kapcsolódó nézetek és felfogások igen sokszínű változáson mentek keresztül az egyháztörténelemben. Adódik ez abból is, hogy noha János az egyetlen, akinek feltehetőleg az első század végén írt leveleiben ez a kifejezés előfordul, a teljes Szentírásban elszórtan azért jóval több utalás és konkrét kijelentés foglalkozik olyan személlyel, illetve személyekkel, csoportokkal, politikai rendszerekkel, illetve végső soron egy szellemiséggel, amely közvetlen vagy közvetett módon kapcsolatba hozható egy, az egész emberi történelmen végighúzódó antikinyilatkoztatással, amely csak az emberi történelem végkifejletében, az úgynevezett eszkatológikus korban válik egyre nyilvánvalóbbá és kézzelfoghatóbbá.
Ezt a negatív kinyilatkoztatást Pál apostol a Thesszalonikabeliekhez írt második levelében a törvényszegés titkának nevezi, amelyről azt mondja, hogy noha már tevékeny a világban, a végső időkben egy konkrét személyen, az úgynevezett bűn (vagy törvényszegés) emberén keresztül fog megmutatkozni teljes valójában.
Már Jézus is beszélt ugyanis az idők végéről szóló tanításaiban hamis (vagyis pszeudo) krisztusok és hamis próféták megjelenéséről, akik csodatetteik által igyekeznek majd félrevezetni, becsapni még a Krisztusban hívőket is, és tulajdonképpen erre utal János is, amikor levelében azokat az egyházból kiszakadt, feltehetőleg gnosztikus tanítókat, akik tagadják Jézus Krisztus istenségét, illetve megtestesülését, antikrisztusnak nevezi, akiken keresztül az antikrisztus szelleme megnyilvánul. Pál levelében viszont egy olyan aspektusa tárul fel ennek a hamis kijelentéstörténetnek, amelyben a főszerepet egy konkrét személy játssza, akire maga Isten legfőbb ellenlábasa, a Sátán ruházza rá a hatalmát és erejét, hogy általa vigye véghez az emberiség végső nagy félrevezetését, amelynek középpontjában ennek a negatív előjelű Felkentnek a „megistenülése”, az ő imádásán keresztül pedig magának a Sátánnak az imádása áll.
Ezen a ponton pedig a Pál által adott előrejelzés szorosan kapcsolódik a Dániel próféta könyvében vázolt apokaliptikus eseményekhez, amelyekben viszont az Antikrisztus nem annyira hamis messiásként, mint a negyedik világbirodalom, azaz Róma zsarnoki vezetőjeként jelenik meg, viszont szintén isteni tiszteletet követel magának. Az Antikrisztusról szóló, illetve a vele kapcsolatos kijelentések összegzése pedig János Jelenések könyvében található, amelyben szintén feltűnik a Dániel prófétánál látott tízszarvú vadállat mint az egész földet hatalmába kerítő birodalom a végidőben. Ennek istentelen vezetője, miután a Messiáshoz hasonlóan elpecsételi a követőit, magával a földre visszatérő Messiással szembeni harcba vezeti őket, amely mind a saját, mind a benne hívők vesztét okozza. A Jelenések leírásában ezt követi a Krisztus és a benne hívők ezer éven át tartó földi uralkodása az egyetemes béke és prosperitás korszakában.
Az árulások kora
Az apokaliptikus előrejelzések, próféciák szó szerinti értelmezése ma már talán még sok, magát kereszténynek valló ember számára sem evidens, ám az apostoli kort követően még évszázadokon keresztül ez volt a természetes megközelítése a próféciáknak és általában véve a Szentírásnak, és csak a későbbiekben alakult ki az a felfogás, amely a szó szerinti értelemmel szemben tudatosan előnyben részesítette az ige allegorikus, illetve spirituális értelmezését. A János korát közvetlenül követő időben az úgynevezett apostoli atyák, így például Antiokheiai Ignatiosz vagy Szmürnai Polükarposz a végidőkkel és az Antikrisztussal kapcsolatban szinte szó szerint megmaradnak az evangéliumokban, illetve a János levelében foglalt kijelentéseknél, és elsősorban a Krisztus megtestesülésének tagadásában látták az Antikrisztus fő ismérvét, amint ezt János is tette levelében. Polükarposz még azt is hozzáteszi, hogy „aki azt mondja, hogy nincs ítélet, sem pedig feltámadás, az a Sátán elsőszülöttje”. Ezek az ismérvek elsősorban gnosztikus tanítókra vonatkozhattak, mivel mindhárom állítás jellemző volt a második századi gnosztikus tévelygésekre.
A Jelenések könyvével közel azonos időben keletkezett, A tizenkét apostol tanítása című irat szerzője pedig határozottan Jézus tanításából merít, amikor a végidőkkel kapcsolatban így szól: „Mert az utolsó időkben megszaporodnak a hamis próféták, a bárányok farkasokká válnak, a szeretet pedig gyűlöletté változik, mert amikor megnövekszik a törvénytelenség, sokan gyűlölik, üldözik és elárulják majd egymást. Akkor meg fog jelenni a Világ Rászedője mint Isten Fia, jeleket és csodákat fog tenni, a föld pedig át lesz adva a kezébe, és olyan gonosz dolgokat fog véghezvinni, amilyenek kezdettől fogva nem történtek.” Ezekből az idézetekből is kitűnik, hogy az apostoli atyák elsősorban néhány aktuális problémára reflektáltak ezekben a levelekben, és nem kívántak egységes teológiai koncepciót írásba foglalni, még ha volt is esetleg ilyen már az első század végén, a második század elején.
Az elnyomottak szabadítója
A kutatók megegyeznek abban, hogy az első egyházatya, aki a Szentírásban elszórtan meglévő apokaliptikus előrejelzéseket, és így az Antikrisztusra vonatkozó közléseket egy egységes keretben értelmezte, vagy legalábbis az egyházban meglévő második századi apokaliptikus felfogást írásban összegezte, Irenaeus volt, aki a mai Lyon püspökeként tevékenykedett Kr. u. 180 körül. Az eretnekségek ellen című főművének ötödik könyvében nem kevesebb, mint hat fejezet foglalkozik az Antikrisztus személyére és működésére vonatkozó szentírási közlésekkel, újabb hat pedig a többi, végidőkre vonatkozó tanítással, mint például az igazak feltámadása és az ezt követő millennium, a patriarcháknak tett ígéretek beváltása, Jeruzsálem helyreállítása.
Az Antikrisztussal foglalkozó fejezetek sorra veszik mindazokat az íráshelyeket, amelyeket fentebb is megemlítettünk. Először is a Thesszalonikabeliekhez írt levél alapján kimutatja, hogy az Antikrisztus olyan uralkodó lesz, aki teljes mértékben diabolikus személyiséggel fog rendelkezni, uralmát egészen át fogja hatni az a törekvés, hogy szellemi „mentorának” a céljait segítse elő, aki mindent megad a számára azért, hogy az embereket a neki való alárendeltségbe bevezesse. Ezt fogja szolgálni „vallási reformja” is, amelynek során minden istentiszteletet helyettesít az ő képmását viselő bálványszobor előtt való hódolattal. Ennek célja az lesz, hogy így az Antikrisztus megtévesztő csodái által félrevezetett emberek magának a Sátánnak hódoljanak. Ennek a megtévesztésnek a folyamatáról részletes képet ad a szerző, amikor kifejti, hogy azok fognak belekerülni ebbe a pusztító gépezetbe, akik már korábban az Istentől való elkülönülést választották saját szabad akaratukból, és nem akartak az Istentől küldött fényben élni, hanem inkább a szellemi sötétséget választották.
Ezért, amikor eljön az Istentől való elszakadás összefoglalója az Antikrisztus személyében, azok, akik már korábban sem akartak azonosulni az Istentől közölt igazsággal, áldozatául esnek ennek a nagy megtévesztőnek, akit követve részesülnek az őt érő csapásokból is. Irenaeus szerint ilyen módon az Antikrisztus eljövetele az embereket két részre fogja osztani, amint erről a végső időkben bekövetkező rostálásról Jézus példázataiban is gyakran esik szó. Azokat, akik követik az Antikrisztust, az igazi Messiáshoz hasonlóan ellátja saját pecsétjével, amely a nevét, illetve nevének számértékét fogja tartalmazni. Ez a számérték az a bizonyos hatszázhatvanhat, amelyet azóta is sokan sokféleképpen próbáltak megfejteni. Irenaeus mindenesetre amellett, hogy óvatosságra int az esetleges megoldások birtokában a túlzott magabiztosságtól, maga is előáll néhány megoldási javaslattal. Legvalószínűbbnek azt tartja, hogy az eljövendő gonosz uralkodót talán Titánnak fogják nevezni, mivel amellett, hogy neve betűinek számértéke éppen hatszázhatvanhat, „viselőjét a bosszúálló és a felszabadító színében tünteti fel, mivel ő azt fogja színlelni, hogy felszabadítja az elnyomottakat”. Tehát az Antikrisztus szerinte esetleg egy „ifjú titán”, az elnyomottak ügye iránt érzékeny messianisztikus vezető lesz, aki szerinte Jeremiás próféciája alapján a zsidó népnek Dán törzséből fog támadni.
(. Hetek, 2004. május 13.) Fontos vonása nála még az Antikrisztusnak, hogy összefoglalja magában az emberi történelem hatezer évének minden törvényszegését, amelyet nevének számértéke is jelez: „mivel egybefoglalja magában az özönvíz előtti gonoszságnak egész keveredését, amely angyali szövetségszegésből származott: Noé ugyanis hatszáz éves volt, és özönvíz jött a földre, és eltörölte a föld sarjadékát a Noé idején élő igen hitvány nemzedék miatt. Ezenkívül egybefoglalja az özönvíz óta történt
összes tévelygést is, a bálványok kiötlőit, a próféták meggyilkolását és az igazak megégetését: a Nabukodonozor által felállított szobor ugyanis hatvan könyök magas volt, és hat könyök széles…”
A földre visszatérő Messiás és a nevét bitorló zsarnok összecsapásának végkimeneteléről pedig így ír: „…azután el fog jönni az Úr a
mennyekből felhőkben az Atya dicsőségében, ezt az embert pedig és a neki engedelmeskedőket a tűz tavába küldi, az igazak számára viszont elhozza a királyság időszakát, vagyis a nyugalmat, a megszentelt hetedik napot, és megadja Ábrahámnak a megígért örökséget, amely királyságban, azt mondja az Úr, »sokan eljönnek keletről és nyugatról, és asztalhoz telepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal.«”
Róma vége: a tíz demokrácia
Irenaeus tanítványa, Hippolütosz jórészt tanítójának nyomdokait követi az Antikrisztussal kapcsolatos látásmódban, akiről egy teljes tanulmányt írt 200 körül. Ebben annak a felfogásának adott hangot, hogy az eljövendő hamis Krisztusnak mindenben hasonlítania kell az igazi Krisztushoz, azaz szerinte zsidó származású lesz, hamis apostolokat küld ki, összegyűjti magához az embereket, megjelöli követőit, emberként fog megjelenni, és újra felépíti a jeruzsálemi Templomot. Ez utóbbit Jézus saját testében vitte véghez. Irenaeushoz hasonlóan ő is úgy vélte, hogy az Antikrisztus fellépése előtt a római birodalomnak tízfelé, pontosan fogalmazva „tíz demokráciára” kell oszlania, az egész emberi történelemnek pedig a teremtés hat napjának megfelelően hatezer éven át kell tartania, amelyet a nyugalom évezrede fog követni, amikor a Messiás fog uralkodni a földön, amely megszabadul a bűn következtében őt sújtó romlandóságtól és gazdagon fogja ontani javait a rajta élő igaz emberek számára.
Irenaeus és Hippolütosz kortársa, a Karthágóban működő Tertullianus, szintén jórészt osztotta az előbbi két egyházatya nézeteit, és párhuzamosan hitt abban, hogy vannak kortárs antikrisztusok, az evangélium üzenetét meghamisító eretnekek, illetve hogy a Római Birodalom felbomlása után a zsidóságból fog támadni egy zsarnok uralkodó, aki hatalmába keríti a megosztott birodalmat, akinek bukása után szerinte is eljön a millenniumi birodalom, a Dániel által említett „kéz érintése nélkül leszakadó kő, amely nagy heggyé lesz, és betölti az egész földet”. A millenniumi királyságban megígért földi jólét és jutalom gnosztikusok általi „elszellemiesítését” azzal utasította el, hogy „igazságos és Istenhez méltó dolog, hogy szolgái ott részesüljenek örömökben, ahol a nevéért elszenvedték a csapásokat”.
A pusztulás gyalázata
Az előbbi három szerzővel szemben a harmadik század első felében működő Alexandriai Órigenész gyökeresen másképpen közelítette meg az Antikrisztusról szóló kijelentéseket. Határozottan helytelenített például a millenniumi birodalommal kapcsolatos bármiféle szó szerinti értelmezést, és azt teljes mértékben csak átvitt értelemben, az egyházra, illetve a hívő egyéni szellemi fejlődésére értelmezte. Az Antikrisztust ennek megfelelően az emberi szívbe helyezte, aki ott nem más, mint az Igazság meghamisítása, a Hazugság szava, amely elfoglalja az Igét illető helyet, az emberi szív szentélyét, ezzel valósítva meg a Dánielnél említett „pusztulás gyalázatát”. Szerinte „Antikrisztus minden szó, amely úgy tesz, mintha igaz lenne, pedig nem az”.
Órigenész és tanítványa, Alexandriai Dionüsziosz „materialistának” bélyegzett minden olyan nézetet, amely hitt az apokaliptikus próféciák szó szerinti, kézzelfogható beteljesedésében. Ennek a nézetnek később nagy hatása volt olyan befolyásos egyházatyákra, mint Hieronymus és Augustinus. Azonban a harmadik században még tovább élt a próféciák szó szerinti értelmezésének hagyománya is, így például Commodianus és Lactantius latin nyelvű költeményeiben, amelyek jórészt apokaliptikus témákról szólnak, és az Antikrisztust egy keletről, Szíriából vagy Perzsiából támadó uralkodóval azonosítják, aki legyőzve Róma vezetőit, világuralomra tör.
A „legyőzött” Antikrisztus
A negyedik és ötödik században, ahogy a kereszténység egyre inkább megtűrt, majd támogatott státusba került a birodalomban, az apokaliptikus várakozások fokozatosan alábbhagytak, és helyüket átvette a konstantini optimizmus, amely minden korábban a jövőbe vetített prófétai várakozást a jelen egyházára értelmezett, mint amelyben megvalósul a szellemi értelemben vett millennium, a szentek békeországa, amint azt Augustinus megfogalmazta az Isten városában, mivel a császárság keresztény hitre térésével szerinte megvalósult az Antikrisztus legyőzése, és a Sátán is meg lett kötözve. Ám, mint azt a későbbi évszázadok bizonyították, ennek a kezdeti optimizmusnak nem sok alapja volt, és a Messiás személyes jelenléte helyett „helytartói” irányítás alatt álló egyház nem hozta el fokozatosan Isten országát a földre, ezért közel kétezer év múltán a végső időkre vonatkozó próféciák ismét a jövő iránti reményteli várakozást váltják ki hívők tömegeiből, akik nem egy emberi intézménytől, hanem magától a Megváltótól várják, hogy ígértéhez hűen véget vessen a gonoszságnak, és elkezdje igazságos uralkodását az általa helyreállított földön.