Hetek - VIII. évfolyam, 21. szám, 2004. május 20

Az utóbbi száz év pünkösdi-karizmatikus egyházának páratlan ütemű növekedése olyan jelenség, amellyel az egyháztörténelem és a társadalomtudományok művelőinek serege foglalkozott napjainkig. Ennek hátterében az egyik kulcsfontosságú tényezőként a média hatékony használatát jelölik meg. Amerikában a keresztény televíziózást elsősorban a hívők által nézett városi- vagy rétegcsatornák képviselik, másutt azonban - például Brazíliában - a nézők bevonásával interaktívvá alakított programok a kereskedelmi televíziók műsorán is helyet kaptak.

Két évezrede a Megváltó feltámadásáról nők adtak hírt először, és ez megismétlődött az éter hullámain is - 1924-ben az Egyesült Államok Szövetségi Kommunikációs Bizottsága az első keresztény rádióállomás üzemeltetésére Aimée McPhersonnak adott engedélyt. McPherson a két világháború közötti nagy gyógyító ébredés igen népszerű női evangélistája volt, akinek a hangján otthonok ezreiben értesültek róla, hogy a Krisztusba vetett hit örök életet és gyógyulást terem. Már ezekben az években az új médiaeszköz az evangélium hirdetése mellett a bibliai igazságok tanítását is szolgálta E. W. Kenyon úttörő munkássága folytán. Kenyon tanításai a század második felében kibontakozó „hit-mozgalomra” meghatározó, ám más ébredések vezetőire is kisebb-nagyobb mértékben hatottak. A rádióprédikátor pionírok között találjuk egyik tanítványát, a híres gyógyító evangélistát, F. F. Bosworth-öt is.
Közvetlenül a második világháború után az amerikai pünkösdi közösségben erőteljes ébredés tört ki, amely legfontosabb folyóirata címéről a Gyógyulás Hangja nevet kapta. Vezetői közül Oral Roberts tett szert a legnagyobb népszerűségre, aki 1968-ig tartó evangélizációs összejövetelein visszafogott becslés szerint is egymillió betegért imádkozott személyesen, kézrátétellel. Roberts népszerűségére jellemző, hogy akkoriban Amerikában többen ismerték a nevét, mint Truman elnökét. Az Encyclopaedia Britannica legutóbbi kiadása a 20. század legjelentősebb egyházi személyiségei közé sorolja Robertset, akinek sikeréhez nagyban hozzájárult az elektronikus hírközlő eszközök használata. Az ötvenes évek közepére ötszáznál több rádióadó sugározta igehirdetését, de az igazi áttörést az új technika, a televízió hozta, éppen ötven évvel ezelőtt.
1954-ben egy barátja rávette Robertset, hogy három evangélizációs estét vegyenek filmre tévéközvetítés céljából. A felvételeken nemcsak a prédikációkat rögzítették, hanem a megtérésre való felszólítást, a gyógyulásra várók hosszú sorát és a közöttük történt csodákat, és persze a jelenlevők reakcióit is. Az új lehetőség felvillanyozta Robertset. Egy éven belül televíziós hálózatot hozott létre, és 1957-re az ország ötszáz tévéállomásából már 135-ön sugározták a programját.
Ezeket a fejleményeket eleinte különösen a vallásos világ fogadta ellenérzéssel. Az amerikai Egyházak Országos Tanácsa 1956-ban egész évben lobbizott a kongresszusnál, hogy elérjék a műsoridő vallási célokra történő eladásának betiltását, de nem jártak sikerrel.
Az országos tévéprogram előállítása óriási kiadásokkal járt, mégis igen kecsegtető eredményeket hozott - a szolgálat támogatóinak száma egyetlen hónap alatt megduplázódott, és az ötvenes évek végére elérte az egymilliót. Ekkoriban minden vállalkozó szellemű evangélista saját tévéprogramról álmodott. A legtöbben azonban sem megfelelő pénzügyi háttérrel, sem technikai hozzáértéssel nem rendelkeztek a megvalósításhoz.

A hatvanas évek elején Amerikában oldódni kezdett a hagyományos keresztény felekezetek korábbi idegenkedése a szellemi ajándékokkal - az úgynevezett karizmákkal - szemben (ilyenek a nyelveken szólás és annak magyarázata, a prófétálás, a kijelentések, a gyógyulások és a csodák). Ez nagy lehetőségeket kínált azoknak a független lelkészeknek, akik elég rugalmasak és innovatívak voltak. Beköszöntött a karizmatikus mozgalom, és a zárt pünkösdi közegből való kiemelkedés most is Oral Robertsnek sikerült a leghatékonyabban.
Ebben az évtizedben már a televízió jelentette a legfontosabb erőt az evangélizációs szolgálatok újjáformálásában. A hatvanas évek során megszaporodott a független televízióadók száma, és e túlélésért küzdő üzleti vállalkozások kapva kaptak a lehetőségen, hogy alacsony áron műsoridőt kínáljanak vallási célokra. Az egyik ilyen, szinte „filléres” költségvetésű adót egy fiatalember, Pat Robertson indította be, és 1961-ben ez lett az első kizárólag keresztény műsorokat sugárzó tévéállomás. Robertson vállalkozása, a Christian Broadcasting Network (CBN) alig élte túl induló éveit, ám 1968-tól kezdve fokozatosan megerősödött. A közel harminc éve műsoron lévő közéleti-vallási műsoruk, a 700-as Klub például azon támogatókról kapta a nevét, akik havonta tíz dollárral járultak hozzá a működési költségekhez.
A CBN nagyban hozzájárult a vallási televíziózás fejlődéséhez. Robertson 1963-ban maratoni műsorokkal kezdte megalapozni vállalkozása anyagi alapjait, a legfontosabb áttörést azonban a 700-as Klub arculatváltása hozta 1965-ben. Ebben az évben csatlakozott a CBN-hez a fiatal Jim Bakker, aki az immár talk-show stílusú program műsorvezetője lett.
E tekintetben Pat Robertson Oral Roberts előtt járt, a gyógyító evangélistának ugyanis a hatvanas évek elejére be kellett látnia, hogy műsorai iránt megcsappant az érdeklődés. Tudta: a gyógyító ébredés ideje lejárt. 1967-68-ban Roberts egy sor radikális döntést hozott: törölte tévéprogramját, véget vetett evangélizációs összejöveteleinek, és kilépett pünkösdi felekezetéből. Mindennek hátterében egy olyan stratégia állt, amely jelentős változást hozott a modern vallási televíziózás történetében. 1968 őszén visszatért a tévéhez, ám ezúttal szórakoztató jellegű programokkal rukkolt elő főműsoridőben, amelyekben még hollywoodi sztárok is fölléptek.
„Isten munkáját ki kell szabadítani a vasárnap reggeli vallási gettóból” - hangzott Roberts jelmondata. 1969-ben négy ilyen adást készített főműsoridőben, 3 millió dolláros költséggel. A korai műsorok tízmilliós nézettséget produkáltak (1973-ban az egyiké megközelítette a 40 milliót); emellett egy-egy adásra közel félmillió levél érkezett válaszul. Sok tekintetben az elektronikus egyház 1969 márciusában, az első főműsoridős show közvetítésekor született.

A második generáció

Az 1970-es évektől televíziós evangélisták új nemzedéke nőtt fel, akik sokat köszönhettek Robertson és Roberts úttörő munkájának. A máig legismertebb női gyógyító evangélista, Kathryn Kuhlman 1967-ben indította el az adásait, Robert Schuller 1970-ben, Jimmy Swaggart 1972-ben. A virágzó CBN mellett két új hálózat jelent meg: a 60-as évek végén Jim Bakker és Paul Crouch megalapította a Trinity Broadcast Network-öt (TBN), majd abból kiválva 1974-ben Bakker létrehozta PTL nevű programját.
Bár néhány protestáns egyházi személyiség is hatékonyan alkalmazta a televíziót - elsősorban Billy Graham és Jerry Falwell -, a hetvenes években a vallási médiapiacot a pünkösdi és karizmatikus jellegű műsorok határozták meg.
Ennek részben szervezeti okai voltak. Az ötvenes-hatvanas évek gyógyító ébredése nyomán több tucat független keresztény szervezet alakult, amelyek elég tehetősek voltak a televíziós megjelenés finanszírozásához. A pünkösdi evangélisták közül sokan tehetséges zenészek voltak. Emellett a pünkösdi prédikátorok világos és egyszerű teológiai üzenetet fogalmaztak meg. Oral Roberts reménységet éltető televíziós szlogenjei - például „Isten jó hozzád”, „valami jó fog történni veled”, vagy „várd a csodát” - utat találtak a nézők millióinak szívéhez. Az Amerikában és másutt feltörekvő középosztály szívesen fogadta a siker és a bőség mind többek által hangsúlyozott üzenetét is.
A hetvenes évek befolyásos keresztény vezetői, mint Kenneth E. Hagin és Kenneth Copeland már a bibliamagyarázatra, és nem a klasszikus stílusú ébredési összejövetelekre alapozták a szolgálatukat. Hangsúlyozták, hogy hit által minden keresztény számára elérhető Isten gyógyító ereje és a siker, a bőség. A könyvek, folyóiratok és a rádió mellett az audió- és a videómagnók elterjedésével adódó lehetőségeket is használni kezdték üzenetük terjesztésére.

Személyi feltételek

A hetvenes és nyolcvanas években a tévé a korlátlan növekedés perspektíváját nyújtotta. Az évtized közepére talán világviszonylatban a legismertebb pünkösdi evangélista a zenészként is tehetséges Jimmy Swaggart lett. Adásai hetente 10-15 millió nézőt ültettek a készülékek elé az Egyesült Államokban, szerte a világon pedig mintegy 300 milliót. 145 országra kiterjedő és 3200 állomást számláló, évi 150 millió dollárt termelő hálózata nagyobb volt, mint a többi jelentős keresztény csatorna együttvéve.
1987-től azonban a tévéevangélisták egy része mély válságba került. A PTL vezetőjének, Jim Bakkernek a súlyos erkölcsi bukása mellett gazdasági visszaélésekre is fény derült, majd Jimmy Swaggart körül robbant ki szexbotrány. Ezek a világsajtóban is nagy teret kapott esetek megrázkódtatták a keresztény televíziózást. Csak azok a műsorok vészelték át sikerrel ezt a nehéz időszakot, amelyek biztos anyagi és személyi feltételek mellett működtek. Pat Robertson Family Channel néven családbarát, szélesebb közönséget megszólító csatornát indított, míg Paul Crouch a keresztény televíziózást az ezredfordulóra dollármilliárdos vállalkozássá fejlesztette. Crouch, akit erős szálak fűztek a hajdani gyógyító ébredéshez, azonban még a kilencvenes években is teret adott olyan „ódivatú” evangélistáknak, mint R. W. Sambach, akinek jelenléte a TBN-en az ötvenes évek csodakorszakának auráját hordozta. Az elmúlt évtized egyik legismertebb teleevangelistája, Benny Hinn, 1977-ben kezdett gyógyító istentiszteleteket tartani. Amellett, hogy a TBN legnépszerűbb vendége volt, az ezredfordulóra Hinn maga is felépítette nagy televíziós hálózatát.
Időközben megjelentek a fekete tévéevangélisták is a keresztény televíziókban, az utóbbi időben pedig több nagy sikerű női prédikátor, köztük a könyveivel a The New York Times bestsellerlistájára is felkerült Joyce Meyer programjai jelzik, hogy a fél évszázados keresztény televíziózás kész alkalmazkodni a 21. századi igényekhez.