Nemzeti stílusokat vizsgálva felmerül a kérdés, hogy vajon nekünk, magyaroknak, van-e olyan karakteres lakberendezési stílusunk, ami másokat utánzásra ösztönözne?
A magyar népművészet igen gazdag, és számos épületünk része a világörökségnek, melyekre büszkék lehetünk. Ha igazi magyar enteriőröket szeretnénk látni, érdemes ellátogatni a szentendrei skanzenbe vagy Hollókőre. Sajnos ezek a túrák időutazásnak tűnnek a modern embernek, de legalább elgondolkodtatnak a múltunkon, jelenünkön, és kimozdíthatnak a jövő formálása felé.
A múltat vizsgálva bosszankodhatunk egy sort azon, hogy a viharos 20. század világháborúi és a szocializmus elnyomása hogyan fojtották meg a magyarság életkedvét, természetszeretetét. Hogyan sikerült a külföldre utazás visszaszorításával, a művészettörténet-oktatás fakultatív
tantárggyá alacsonyításával olyan szintű stilizálási nehézségekbe sodorni az embereket, ami miatt ma még a saját nemzeti stílusunkhoz való visszatalálás is nehezen megy, nemhogy a külföldiek ügyes keverése.
Bosszúságunkon felülkerekedve örömmel láthatjuk, hogy az iparművészek köreiben komoly törekvések vannak a nemzeti jelleg valamiféle rehabilitációjára. Ez általában két nehézségbe ütközik. Az egyik, hogy még a magyar nemzeti identitástudat is kicsit ingatag lábon áll, ezért annak egyik gyakorlati kifejeződése, a környezetünk karakteres kialakítása is várat magára. A másik pedig, hogy sajnos manapság már a kultúra „piacán” is sokszor kiszorítja a pénz a tehetséget. Ezek az okok hátráltatják az előrehaladást, de végül mégiscsak az emberek fogják eldönteni, hogy mire vevők és mire nem, úgyhogy bízva a magyarok tehetségében, kultúraszeretetében, fejlődő igényességében, reménykedhetünk abban, hogy lesz nekünk is összehangolt utcaképünk, magától értetődő stílusunk, díszítőmotívumaink és anyaghasználatunk. Bár ez most, a beolvadás menetszelében sokaknak kicsit naiv elképzelésnek tűnhet.
Akárhogy is alakul - kenegetve a sebeinket és tanulmányozva a stílusirányzatokat -, ha sikerül a kis magánszféránkban harmóniát kialakítani, talán a sok kicsi sokra megy majd… (D. K.)