Oriana Fallaci nem alkuszik. Mintegy két és fél évvel azután, hogy hatalmas botrányt kavaró könyve, a már magyarul is olvasható A harag és a büszkeség napvilágot látott, három héttel ezelőtt új könyvvel jelentkezett. A La forza della Ragione, azaz Az értelem ereje folytatása és kiegészítése az előző kötetének. Az előző könyv bevallottan prédikáció volt, mélyen szubjektív, és a szeptember 11-ei terrortámadás feletti sokk szülte, a jelenlegi kötet ehhez a sokkhoz képest higgadtnak mondható. Azonban nem kevésbé szenvedélyes, és ismét szubjektív. Fallaci nem is akar(t) objektívnek látszani, álláspontja az önvédelemé, és az önvédelem aligha tűri a kiegyensúlyozott mérlegelést.
Fallacinak az iszlámról az elmúlt években nem változott a véleménye, és ez tükröződik abban, ahogy az európai imámok tevékenységéről, a muzulmán bevándorlók szokásairól, az arab és török politika több évszázados európai terjeszkedéséről ír. Egy teljes fejezetet szentel annak cáfolatára, hogy a Nyugat és az iszlám világ rossz viszonya a ma oly öngyötrő Nyugat hibája lenne. Szerinte éppen ellenkezőleg, az iszlám világ volt az, amely az elmúlt évszázadokban állandóan Európa meghódítására tört. A Szentföld, Bizánc, a középkori Hispánia, Franciaország, Szicília, a Balkán és Magyarország; a szaracénok betörései Rómába és egyéb itáliai városokba, Svájcba vagy északkeletről és délkeletről Oroszországba; Bécs ostroma, az elkövetett vérontások Fallaci szerint ellentmondanak annak az Európában széles körben elterjedt nézetnek, hogy Európa az, akinek bocsánatot kell kérnie a muzulmán világtól. Mielőtt ezt a megállapítást könnyedén félresöpörnénk: a neves brit orientalista, Bernard Lewis ugyanezt a nézetet képviseli. Ráadásul a Nyugat részéről többször kimondott mea culpát az iszlám világ részéről nem követte hasonló bocsánatkérés, és ezért az egyoldalúság számára egyszerűen behódolás, annak jele, hogy Európa már annyira hűtlenné vált egykori eszményeihez, mindenekelőtt a szabadsághoz, hogy immár Eurábiának kellene nevezni.
Az Eurábia elnevezés nem Fallaci találmánya, néhány éve a Svájcban élő Bat Yeor volt az, aki az elsőre sokkoló kifejezést először leírta. Yeor több írásában és könyvében is kifejtette azt a nézetét, hogy Európa a hetvenes években gazdasági okokból egyoldalú engedményeket tett az iszlám világnak, amelyeket az soha nem viszonzott. Az olasz írónő és újságírónő Yeort látja igazolva azokban az eseményekben, amelyeket vádpontként sorakoztat fel.
A Rómában és más nagyvárosokban felépített mecsetekért, a bevándorlókkal szembeni egyenlő elbánásért cserébe az arab országokban nem épültek keresztény templomok, sőt nem javult a helyi keresztények helyzete sem, a legtöbb muzulmán országban ugyanúgy másodrangú állampolgároknak számítanak, mint azelőtt. Ellenben Európában a hetvenes években megindult bevándorlás következtében az országonként többmilliósra duzzadt muzulmán kisebbségnek a hatóságok gyakran nyíltan engedik az illető ország törvényeivel és alkotmányával ellentétes szokások gyakorlását, de legalábbis szemet hunynak felette. Eltekintenek attól, hogy fátyol nélküli igazolványképet készítsenek, ha de jure nem is, ám de facto létezik a többnejűség, anélkül hogy a hatóságok komolyan fellépnének ellene, de egy olasz hatósági személy abban sem látott kivetnivalót, hogy egy szudáni orvos beadványára de jure is engedélyezze a nők körülmetélésének „soft” változatát. Egy olasz iskolában megtiltották a kereszt kitételét, egy óvodában pedig egyetlen muzulmán gyerek (pontosabban a szülei) miatt a karácsonyi dalok tanítását. Miközben az ehhez hasonló gesztusok az iszlám országokban szinte teljesen hiányoznak.
Eurábia eszméje a kulturális-tudományos életet is elérte, konferenciák egész sora foglalkozik az iszlámmal, az arab világgal, a vallásközi párbeszéddel, ami pozitív lépés, az azonban kevésbé, hogy ezeken a konferenciákon sok tudós azt kívánja bizonyítani, hogy Európa valamennyi vívmánya muzulmán eredetű, még a felvilágosodás is - ahogyan azt Reinhald Schulze német orientalista kifejtette. Eközben néha újraírják a történelmet, mint Orwell regényében, az 1984-ben. A vallásközi párbeszéd feltételeinek (egymás vallását tisztelő, egyenrangú felek eszmecseréje) pedig aligha felel meg, hogy a keresztény résztvevők cinkosan hallgatnak akkor, amikor egyes iszlám hittudósok a kereszténység és az iszlám zsidó gyökereit egyszerűen letagadják, vagy azt állítják, hogy a zsidóság ellopta a kinyilatkoztatást, de talán még megdöbbentőbb a hallgatás keresztény részről annak hallatán, hogy Jézus „egy” próféta a sok közül. A legvadabb, Európa- és kereszténységellenes (egyúttal judaizmusellenes) iszlamista nézeteket az egykori náci orientalista, Sigrid Hunke hirdette, aki a második világháború idején már deklarálta az iszlám abszolút felsőbbrendűségét, mert úgy tartotta: az arab befolyás volt az első lépés ahhoz, hogy Európa megszabaduljon a kereszténységtől - vagyis a judaizmustól. A keresztények, a konzervatívok, a kommunisták és a pacifisták évtizedeken keresztül nem találtak kivetnivalót Hunke asszony nyíltan fasiszta téziseiben.
Fallaci szerint Európa és a Nyugat vaksága különösen megdöbbentő annak fényében, hogy ebben az időszakban, a hetvenes évek elején, a keresztény (!) palesztin terroristavezér, George Habash is az iszlamista szlogent tűzte zászlajára, amikor nyíltan kijelentette: „A mi ellenségünk nem Izrael, hanem a Nyugat.” Emellett ezekben az években kezdődött el a prozelitizmus az afroamerikaiak között, ennek a hullámnak a hatására lett Muhammad Ali Cassius Clayből, Malcolm X Malcolm Little-ből, Louis Abdul Farrakhan Lois Eugene Walcottból, Mikhael Abdul Aziz Mike Tysonból, Kareem Abdul Jabbar Lew Alcindorból. Ahogy Malcolm X is megfogalmazta, a cél sosem egy békés iszlám vallás terjesztése volt, hanem a „fehér ördögök” elleni küzdelem. A sor azóta is folytatódik: Michael Jackson és talán Denzel Washington neve is felkerülhet az újhitűek listájára.
Fallaci kísérletet tesz annak bemutatására, hogy ez a végzetes vakság hogyan válhatott uralkodóvá. Mivel úgy véli, hogy a keresztény egyházak (Olaszországra kivetítve a katolikus egyház) és szinte az összes politikai erő felelős a helyzetért, így a maró gúnyból egyaránt jut Finínek, Prodinak és d’Alemának, valamint a különféle politikai intézményeknek. A politikai korrektségnek, ami Fallaci szerint általában csak a mozlim szokásokkal szemben toleráns a fent vázolt civilizációs közeledés jegyében, de ugyanerre a közeledésre és engedményekre a buddhisták, hinduk kevésbé számíthatnak, a keresztény és zsidó kulturális szokások pedig inkább türelmetlen gúnyt váltanak ki. Az ENSZ-nek, amely az iszlám országok szócsöve, és határozatban biztosítja a saría jogait az emberi jogok nyilatkozatának szellemében, amit az iszlám országok többsége nem akart aláírni. A médiának, köztük a RAI-nak, amely befolyásolja és emocionálisan manipulálja a nézőket a palesztin és iraki gyerekek holttestének bemutatásával, miközben soha nem mutatja az izraeli gyerekek holttesteit, és a gyerekek haláláért csak Izraelt vagy Amerikát teszi felelőssé, Arafatot vagy a többi arab vezetőt soha. Ezek az intézmények inkvizícióként csapnak le azokra, akik az iszlámot bírálják, de az Izrael-ellenes és Amerika-ellenes gyűlöletet legitimálják.
„Érted, érti, miért áll a baloldal az iszlám pártján?” - kérdezi Fallaci. És a leggyakoribb válasz: „Világos. Mert a baloldal a harmadik világ híve, Amerika-ellenes és anticionista. Az iszlám szintén. …természetes szövetségesek.” A Szovjetunió bukásával a baloldal elvesztette hivatkozási pontjait, és számára az iszlám jelenti a mentőövet. Mindebben sok az igazság, de az igazi válasz, mondja Fallaci, hogy a valódi, laikus baloldal már fél évszázada nem létezik. A mai baloldal tévedhetetlennek tartja magát, és ugyanúgy nem nézett szembe a múlttal, bűneivel, tévedéseivel, mint az iszlám, mert magát ugyanúgy az Igazság egyedüli letéteményesének tartja.
A valódi jobboldal, amit ő az arisztokráciával azonosít, szerinte örökre eltűnt, és így nincs senki, aki fel tudná venni a versenyt az önmaga karikatúrájává vált baloldallal. Jelenleg a jobb- és a baloldal ugyanazt a játékot játssza, csak más mezt visel, mint két futballcsapat. A két nagy politikai eszmerendszer képviselői, nem beszélve a különféle antiglobalista mozgalmakról, nincsenek tisztában a múlttal, a történelemmel, nincsenek valódi értékeik, ha mégis, azt csak a legritkább esetben tudják igazi szenvedéllyel védeni. Ez az a szenvedély, amit Fallaci számon kér és követel Európától, mert csak a nyugati értékek szenvedélyes vállalásával és védelmével lehet megszabadulni az iszlám provinciája státustól, „ahol a Korán az új Tőke, Mohamed az új Karl Marx, bin Laden az új Lenin, és szeptember 11-e az új Bastille ostroma”. Mert Fallaci, aki a könyv elején egyszer Kasszandrának nevezi magát, kegyetlen és néha apokaliptikus nézetei ellenére nem teljesen pesszimista. Az a Nyugat, amely az Életben hisz, nem veszhet el - írja, az a Nyugat, pontosabban New York, ahol a legmagasabb terrorkészültség ellenére milliók ünnepelték az újévet az utcákon, dacosan megmutatva, hogy őket nem lehet megfélemlíteni, nem veszhet el. Fallaci hisz abban, hogy azok, akik - mint a New York-iak - nem hagyják magukat megfélemlíteni, képesek győzelmet aratni, ahogyan győzelmet lehetett aratni a hitlerizmus és a sztálinizmus felett is. „Ébredj fel, Nyugat!”, azaz „Ébredj fel, Európa!” - ismétli meg egy másfél évvel ezelőtt a Corriere della Sera hasábjain publikált felszólítását.
A könyv már huszonnégy órája nyomdában volt, amikor március 11-én Madridban bekövetkezett az, amitől sokan már évek óta tartanak. Az eredmény, Zapatero kormányának teljes behódolása, alighanem tovább erősíti Fallaci véleményét az opportunista európai politikusokról, és talán az eddigieknél is aktuálisabbá teszik a fenti felszólítást. A történtek után könyvét a madridi áldozatoknak ajánlotta. A merényletet követő elemzések legalábbis részben Fallacit igazolják. A szakértők többsége ugyanis egyetért abban, hogy a helyszín (Spanyolország) kiválasztásában nagy szerepe volt Észak-Afrika közelségének és a Spanyolországban élő nagyszámú mozlim kisebbségnek, azoknak a gyakran illegális bevándorlóknak, akiket Fallaci a könyvben potenciális veszélyforrásnak tekint. Spanyolországban - ahol néhány napig Mohamed Atta is időzött - már a hetvenes években megszületett az a mozgalom, amelynek célja, hogy az iszlám visszatérjen Andalúziába. Ennek következtében ma már Andalúzia legszebb palotái gazdag emírek és a szaúdi királyi család tagjainak tulajdonai, akik „a propagandát és a prozelitizmust finanszírozzák, fejenként hatezer dollárral díjazzák a konvertitákat, akik fiúgyermeknek adnak életet, ezer dollárt ajándékoznak azoknak a lányoknak és kislányoknak, akik fátylat hordanak”. Fallaci egy francia geopolitikust, Alexandre Del Valle-t idézve megállapítja, hogy Spanyolországban folyik az iszlamizáció a legnagyobb spontaneitással. Ami igazán aggasztó, hogy ennek az iszlamizációnak a nyílt célja, hogy Európában iszlám kalifátusok alakuljanak, és nem is törekszik arra, hogy integrálja a nyugati értékeket, és békében éljen velük.