Azok a képek, amelyek a ma felavatott múzeumban láthatók, Auschwitzban készültek. A képeken magyar zsidók vannak Kárpátaljáról. (Ez a terület ma Ukrajnához tartozik.) Őket Auschwitzba deportálták csakúgy, mint a hatszázezer magyar zsidó egy részét, a többieket különböző haláltáborokba hurcolták. Magyarok is segítették a németek munkáját. Ők központi szerepet játszottak zsidó testvéreik elhurcolásában. Partnerek voltak abban a szörnyű népirtásban, amely páratlan a történelemben.
A képek bizonyítékok. A holokauszt-túlélők emlékiratai, a levelek, valamint a vészkorszak idejéből származó naplók mind-mind dokumentumok és történelmi értékűek. A borzalmakat írják le.
A nagyváradi gettóban Zsolt Béla, a híres magyar író, újságíró betegágyából fölkelve végignézte az első deportálást 1944. május 20-án. Erről így számolt be emlékirataiban, a Kilenc koffer című műben: „Ezek a batyus férfiak és asszonyok olyan kétségbeesetten tolakodva rohanták meg a vagonokat, mint akik semmiképpen sem akarnak lemaradni, mert halaszthatatlanul sürgős úti céljuk van, vagy mint akiknek mindegy, hogy hova viszi őket a vonat, (…) tolongtak, és taposták és gyűlölték egymást, hogy minél jobb helyet kapjanak: közel az ajtóhoz, az ablakhoz, a vízhez vagy a küblihez. Vagy, hogy egymás mellé kerüljenek: a család, a barátok, az egyívásúak együtt maradjanak. (…) A csendőrök, akik arra készültek, hogy a zsidókat majd erőszakkal kell a vagonba hajtani, csípőre tett kézzel álltak a hátuk mögött, és mozdulatlanul, csodálkozva nézték, ahogyan a vagonok maguktól megtelnek velük. Csak tíz-tizenkét gyámoltalan maradt le - ezek is tülekedtek, ügyetlenül és erőtlenül birkóztak, hogy feljuthassanak, de az erőszakosabbak visszaszorították őket. S most a csendőrök rájuk vetették magukat, rugdosták s gyomrozták őket, puskatussal verték a fejüket. (…) S aki félig már befurakodott és félig még lelógott a vagonból, azt a csendőr úgy gyömöszölte be, mint a konyhában a nyers húst a fasírozó gépbe. Itt-ott még lábak, karok tornásztak a levegőben, mintha már nem is tartoztak volna törzsekhez. Aztán ezek a kalimpáló végtagok is eltűntek. (…) Aztán a törzsőrmesterek rátolták a vagonokra az ajtókat. Percekig olyan csönd volt a vagonokban, mintha csupa halott lett volna ezekben a német felírású, mozgó koporsókban. (…) A szögesdróttal elreteszelt vagonablakokon kezek nyúlnak ki, öreg és fiatal, ápolt és durva kezek ujjai, s mint a pók kitépett lábai, értelmetlenül rángnak, gesztikulálnak. (…) Állunk a doktorral, és nézzük, ahogyan egy csendőr éppen akkor, amikor az urak a vagon plombáját vizsgálják, két marokra fogott puskatussal, teljes erővel rásújt egy ilyen kapálódzó öregasszonykézre, amely hirtelen lekókad, mint a gyümölcs, amely lepottyanóban van az ágról.”
Emlékirataiban Zsolt Béla elmondta, milyen megpróbáltatásokon ment keresztül a vonaton ülve Budapest felé, a szabadság felé, miután barátai kiszöktették a nagyváradi gettóból. Ezt mondja: „a magyar nép jogtalanságai és szenvedései ellen küzdöttem - s amikor a parasztnak földet, doktort és iskolát követeltem, az urak ezzel akartak lepeckelni: »Zsidó ne merjen beleszólni a magyar társadalom belső ügyeibe!
A magyar úri osztály majd elintézi a dolgát a magyar néppel.« (…) Komáromból is ilyen szegény emberek vitték el, civilben vagy katonaruhában az anyámat, a testvéreimet és a húgom négyéves kisfiát. S most utazom ezen a vonaton Pestre - ezzel a teljes csőddel a szívemben. S még sincs más célom, mint az, hogy ezért a hazáért, amelyben sem az uraknak, sem a szegény embereknek nem kellek, megkíséreljek harcolni a föld alatt.” Zsolt Béla szavai kifejezik a csalódottság és a kínszenvedés érzését, amelyet sok magyar patrióta zsidó tapasztalt meg a vészkorszak éveiben.
A zsidók kiirtásának pontos receptjét, beleértve a Magyarországról származókét, a nácik készítették. Szenvtelen dokumentációjuk napvilágra került, és kutatók sokasága elemezte.
Magyarországon is sokan vettek részt a zsidók meggyilkolásában.
A csendőrök, akik a zsidókat a vonatokra rakták, a magyar állam emberei voltak, és megegyeztek a náci Németországgal a zsidóság deportálásában. A németek csak felügyelték az utasítások végrehajtását. A magyar katonák parancsokat teljesítettek. A kormány olyan különleges egységeket hozott létre, amelyekben a zsidóknak a katonaság helyett kellett dolgozniuk. Ezen alakulatokban 1942 végéig több tízezer munkaszolgálatost végeztek ki.
Körülbelül harmincezer zsidó férfi szolgált a keleti fronton a 2. magyar hadsereghez csatolt munkaszolgálatosként. Parancsnokaik kegyetlenek voltak hozzájuk. Több száz munkaszolgálatos túlélő visszaemlékezései és a II. világháború után készült periratok is megörökítették azokat a gyilkosságokat és szadista megnyilvánulásokat, amelyeket a munkaszolgálatos osztagokért felelős keretlegények és a katonák vittek véghez.
Sándor Miklósnak, a 11/101 munkaszolgálatos osztag parancsnokának perirataiból az emberekkel szemben tanúsított brutalitásáról értesülünk. Sándor Miklós ok nélkül ököllel és bottal ütlegelte beosztottait. Ételadagjukat megvonta. Mínusz negyven fokban, a kemény ukrán télben elvette a zsidó munkaszolgálatosok kabátját. Zsidó kényszermunkást büntetésképpen hátrakötött kezénél fogva akasztott fel. Beteg embert vert agyon. Ő felügyelte az aknamező megtisztítását. Megfelelő képesítés nélküli, fabotokkal felszerelt embereket küldött oda. Sokan pusztultak el szadista kezei között. Az ilyen viselkedés a véresszájú és gyilkos antiszemitizmusban gyökerezik.
Amikor a magyar holokausztról emlékezünk, meg kell említenünk az Igaz Embereket, akik életüket kockáztatták a zsidók megmentéséért.
A mai Magyarország határain belül hatszáznegyven Igaz Embert ismer a Jad Vasem Intézet. Stéhló Gábor egy volt közülük. Kapcsolatai és összeköttetései révén számos zsidónak segített megmenekülni az 1944 tavaszán Budapestet jellemző halálos
veszedelemből. Búvóhelyet talált a zsidóknak, és néhányukat saját otthonában rejtett el.
Hatvan évvel a holokauszt borzalmai után az antiszemitizmus ördöge újra felütötte fejét Európában. Sok minden gerjeszti az antiszemitizmust, és egy részük hasonlít azokhoz a tendenciákhoz, amelyek a holokauszthoz vezettek. A Soá borzalmainak emléke visszatartotta az antiszemitizmus fellángolását sok évtizeden keresztül, de a vészkorszak elrettentő ereje gyengülni látszik.
Ezért van nagy jelentősége az olyan múzeumoknak, mint a budapesti Holokauszt Múzeum, amelyet ma avatunk fel, hogy megmutassuk mindenkinek azt a véres utat, amely páratlan az emberiség történelmében, és amely az antiszemitizmus, az elvakult gyűlölet és a hazug ideológia eredménye. Nagyra értékelem, hogy Magyarország úgy döntött, holokausztmúzeumot nyit.
Ez a múzeum szimbolizálja Magyarország felelősségvállalását a hatszázezer magyar zsidó elpusztításában betöltött szerepéért. Az idegengyűlölet, a fajgyűlölet és az antiszemitizmus megállítására a felvilágosult országoknak csak akkor van esélye, ha a múltat vállalják, és jelentőségét megértik. Csak így lehet az univerzális emberi értékrendet megalapozni, a demokráciát erősíteni, és új generációt nevelni a magasabb eszmeiség szellemében.
Hiszem, hogy Magyarországon a jövő történészei mérföldkőnek nevezik majd ezt a napot a zsidógyűlölet, a gonoszság, a fajgyűlölet és az antiszemitizmus elleni harcban.
Köszönetet mondok Magyarország vezetésének az antiszemitizmus elleni harcban való aktív részvételéért, és nagyrabecsülésemet fejezem ki irántuk ennek a múzeumnak a létrehozásáért, és azokért a tettekért, amelyekkel a vészkorszak üzenetének megértését és a következő generációk nevelését elősegítik.
(Az április 15-én elhangzott beszéd magyar nyelvű fordítását a budapesti Izraeli Nagykövetség bocsátotta lapunk rendelkezésére.)