Hetek - VIII. évfolyam, 17. szám, 2004. április 23

Van-e jövője Magyarországon a két kis parlamenti pártnak? Netán van-e esélye valamelyik parlamenten kívüli erőnek, hogy az EP-választásokon eséllyel induljon, netán a 2006-os országgyűlési választásokon sikerrel szerepeljen? A kérdés legalább annyira fontos, mint az a másik kérdés, hogy a két nagy párt hogyan szerepel az európai parlamenti választásokon. Ha a magyar rendszerváltás első korszakát (1990-2002) úgy jellemezhetjük, hogy az egy tudatosan felépített sokpártrendszer volt, akkor a 2002-vel kezdődő új korszakot az ugyancsak tudatosan vállalt kétpártrendszer korának nevezhetjük. Milyen ellenszereket kínálhat ebben a folyamatban a két kis parlamenti párt?

Herényi Károly MDF-es és Áder János fideszes frakcióvezető. Távoli barátság

A pártrendszerek kétpólusúsága Európában

Először érdemes röviden kitérni arra, hogy az elmúlt tizenöt év Európában alapvetően átrajzolta a pártrendszereket. Először is számos országban csökkent a parlamentben helyet foglaló pártok száma, azaz a sokpártrendszerek más országokban is közelednek a két nagy párt dominanciájára épülő kétpárti modellhez. Másodszor megszűnőben vannak a sok cikluson keresztül tartó kormányzások is. Nyugat-Európában gyakorta tapasztaljuk azt, hogy négyévenként csere történik.
Természetesen Európában nincsenek egységes modellek. Más az olasz és más a holland példa. Mindkettőtől eltér a portugál. Valamifajta egységesülés mutatkozik azonban abban, hogy - függetlenül a parlamentben helyet foglaló pártok számától - vészesen csökken a kormányzati alternatívák száma. Nagyjából a szociáldemokrata és a kereszténydemokrata (konzervatív) irányzatok tűnnek ma kormányképeseknek és - néhány európai országban - a nagyobb hagyományra visszatekintő liberális pártok. Ez utóbbiakra Hollandia vagy Belgium hozható fel példának. Más országokban a liberális pártok kevéssé szólnak bele a kormányrúdért folyó versengésbe. Mintha a pártok életében is igazzá válna az a hálózatelmélet számára közhelyszerű megállapítás, hogy a nagyok egyre nagyobbakká válnak, a kicsik pedig egyre kisebbek lesznek. A nagy pártok hovatovább külön kasztot kezdenek alkotni, ami alapos feladatokat ró az elemzőkre. A „nagyság” ma már egészen új dimenziókat nyit meg a pártok előtt: egészen mások az üzleti, gazdasági, kulturális, mediális, sőt nemzetközi lehetőségeik, mint a kicsiknek. Egy nagy párt nagy befektetési lehetőség.

A kis magyar pártok visszaszorulásának okai

A kis pártok kicsinnyé válásának van tehát egy törvényszerű oldala. A pártrendszer ma már nem bír el öt-hat, egyformán versenyképes, nagyjából egyforma erőforrásokkal rendelkező politikai erőt. Az azonban már nem törvényszerű, hogy mely pártok lettek a nagyok és melyek a kicsik. A rendszerváltás idején a „nagyság” első számú kritériuma a régi rendszerrel való (erősebb vagy gyengébb fokú) szembenállás volt. Amelyik párt erőteljes változást akart, az bizton számíthatott arra, hogy elnyeri az állampolgárok kegyét. A régi rendszer pártja, illetve azok a pártok, amelyek túlságosan későn alakultak meg, nem igazán szólhattak bele a nagyok versenyébe.
Napjainkban az úgynevezett „néptömegek” nagyobb jelentőségre tettek szert. Növekedett az identitáspolitika jelentősége. Az MSZP és a Fidesz azáltal emelkedett ki a többi párt közül, hogy egyrészt igen erőteljesen megcélozta az úgynevezett társadalmat, képes volt arra, hogy azonosulást váltson ki a vele rokonszenvezőkből; másrészt pedig erőteljes érzelmi politizálást alakított ki.
A kis pártok visszaszorulásának oka döntően az, hogy a két nagynál lanyhábban képesek csak magukkal szembeni identitás kiváltására, és olykor látványosan elutasítják maguktól az érzelmi politizálást. A kis pártok persze a világ többi részében is inkább a racionális politika hívei. Majdhogynem ott tartunk ma a pártpolitikában, mint a kultúrában. A kultúrát is szokás kettéosztani magaskultúrára és tömegkultúrára. A pártpolitikában a nagy pártok lényegesen jobban fixálódnak a „tömegigények” kielégítésére, míg a kis pártok nemritkán a politikai avantgárdot elégítik ki.

Az MDF helyzete és kilátásai

A két magyar kispárt közül talán az MDF van nagyobb bajban. Elnökének népszerűségét évek óta nem sikerül pártnépszerűséggé konvertálni, s ez a helyzet felvetheti a váltás szükségességét. Dávid Ibolya és a hozzá lojális pártvezetők nemrégiben meghirdették a Monoki programot, amely - olvasatomban - kísérlet az elnök és a párt karakterének szinkronba hozatalára. Talán azt találták ki az MDF agytrösztjei, hogy azért nem növekszik az MDF népszerűsége, mert nem a Dávid Ibolya-i vonulatot követi. A mérsékelt konzervativizmus programjának meghirdetése természetesen elvileg ígéretes kísérlet, de két szempontból is problematikus. Először is azért, mert a tagságnak egy nem csekély része a mérsékelt konzervativizmust az MSZP-vel való kokettálásként értékeli. A mai magyar politikai közéletben, ha egy párt új identitást alakít ki magának, rögtön gyanússá válik. Másodszor a kísérlet kissé megkésettnek tűnik. Amikor a nyilatkozat azt mondja, hogy az MDF vissza akarja szerezni a rendszerváltás idején meglévő tekintélyét, akkor ez némileg anakronisztikus elgondolásnak tűnik.

Az MDF-nek arra a kérdésre kellene elsősorban válaszolnia, hogy rendelkezik-e komoly erőforrásokkal, amelyek életben tarthatják. Nagypártiság ma már nem jön szóba, a kérdés az, hogy kispártként van-e realitása az MDF-nek. Vagy fogalmazzunk egyértelműbben: egyáltalán van-e szükség az MDF-re. A mérsékelt konzervativizmus vonzó ideológiája ugyanis azért problematikus, mert a magyar rendszerváltás sajátos természete miatt - bármily furcsa - az MSZP is rendelkezik konzervatív vonásokkal. Az MDF persze a Fidesz radikálisabb jobboldaliságával szemben szeretne egy mérsékeltebb jobboldali párt lenni, de a mai magyar közeg, sajnos, nem különösebben érzékeny az árnyalatokra. Nem nehéz belátni: amennyiben a párt nem tud képviselőt juttatni az EP-be, belső palotaforradalomra lehet számítani.

Az SZDSZ állapota és bizonytalan jövője

Valamivel konszolidáltabb helyzetben van, de azért korántsem lehet biztos a jövőben az SZDSZ. A párt nagy valószínűséggel soha többet nem tudja elérni a középpárti státust, a kispártiság pedig a folyamatos zsugorodás táptalaja. Lényegében úgy tűnik, hogy Demszky Gábor főpolgármester maradt a párt egyetlen aduja. A párt mozgástere rendkívül szűk, ámbár önállóságát a nagyobbik koalíciós partner elnézi. Azt mondhatnánk, hogy - ellentétben például az 1994-1998 közötti koalíciós időszakkal - ma a két koalíciós párt egészen különbözőképpen gondolkodik, és ezt nem is próbálja titkolni. Az MSZP mintha egyre egyértelműbben venné át a Fidesz módszereit, nevezetesen olyan szituációt igyekszik teremteni, amelyben a kisebbik koalíciós partner automatikusan eljelentéktelenedik. Medgyessy Péter közjogi javaslatait az SZDSZ (és az egész 1989-90-es átmenet) ellenében fogalmazta meg. 2002-ben a Fidesz hirdette meg a „második rendszerváltás” forgatókönyvét, 2004-ben pedig Medgyessy Péter tett valami hasonlót. A folyamat legnagyobb kárvallottja az SZDSZ. Akárhol is áll ma a népszerűségi listákon a párt, a rendszerváltás forgatókönyve nagy részben az SZDSZ fő ideológusainak fejében született meg.
Ahogyan a Fidesznek, lassacskán az MSZP-nek sincs igazán szüksége az SZDSZ-re. Ez merőben új jelenség a bal- és a liberális oldal együttműködésében. Nagy valószínűséggel az SZDSZ-nek sikerül legalább egy EP-mandátumhoz jutnia, de kérdés, mit jelent majd ez a 2006-os választásokra. Mert a kispártiság egyre csökkenő befolyást és folyamatos erőforráscsökkenést is von maga után, azaz nem jó befektetési területté teszi a kispártokat.
2004-re a magyar politika fordulópontjához érkezett. A kérdés jószerivel ez: vagy kétpártrendszer vagy mindkét irányban nyitott kispártok? A „vegetatív” kispártok korszakának - nézetem szerint - vége fog szakadni, mert „ideológiai” segédcsapatokra a két nagy pártnak egyszerűen nem lesz szüksége, illetve túl nagy kockázatot jelentenek a nagy pártokra nézve.

Mindez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a kicsiknek el kell tűnniük. Ez nem törvényszerű. A törvényszerű inkább az, hogy a kispártoknak növelniük kell szabad vegyértékeik számát. Talán az lesz a menekülés útja számukra, ha nem csupán az egyik nagyhoz kötik túlélésüket. A nemzetközi politika mutat példákat a több irányban nyitott kispártokra. A német vagy a holland liberálisok ilyenek. Jobbra és balra is beállnak, ha a történelmi szükség így kívánja. Természetesen a mai Magyarországon súlyos ideológiai (és tegyük hozzá: személyes) terheltsége van a politikának. Ma azt mondani, hogy az MDF legyen nyitott az MSZP, netán az SZDSZ legyen nyitott a Fidesz irányába, súlyos állításnak tetszik, nem túlságosan népszerű.
Csakhogy ma már nem arról van szó, mi a népszerű és mi nem, hanem arról, hogy két párt osztrák típusú váltógazdálkodása alakul-e ki, vagy valami egyéb. Az Európai Parlamentben megszerzett tapasztalatok talán segíthetnek a pártelitnek, hogy bölcsen kezelje ezt a kérdést, és a két kispárt továbbra is politikai tényező maradhat.