Randolph L. Braham
A magyar holokauszt felelősei

Ott tartunk hatvan esztendővel ezek után a borzalmas események után, hogy az egykori náci uralom alatt álló világban élő emberek, a Magyarországon élőket beleértve, édeskeveset tudnak minderről. Félrevezetett nacionalisták, akik történelmük e sötét fejezetét mindenáron megtisztítanák, a második világháború befejezése után szinte azonnal valóságos félretájékoztatási kampányt indítottak. (…) Sokkal inkább aggasztanak azok a köztiszteletben álló politikai, kormányzati és katonai tisztségviselők, akik miközben tisztában vannak a holokauszt valóságaival, mindent megtesznek annak érdekében, hogy felmentsék Magyarországot bármilyen felelősség alól, és hogy a Horthy-korszak rehabilitálását előidézzék. Ezek a személyek a holokausztért szinte kizárólag a németeket hibáztatják és néhány „megtévesztett” nyilast, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a végleges megoldást az alkotmányosan kinevezett Sztójay-kormány akkor tervezte el és váltotta valóra az SS-szel karöltve, amikor Horthy Miklós magyar államfő volt. Ezek a köztiszteletnek örvendő személyek állnak ma a történelem megtisztítását célzó kampány élén. Ezek törekszenek arra, hogy összehasonlítsák Auschwitzot a Gulággal, a kommunizmust a holokauszttal, a bolsevizmust a zsidósággal, hogy Gömböst és Bárdossyt rehabilitálják, hogy Teleki Pálnak szobrot állítsanak, hogy Szálasival kapcsolatos kiállítást rendezzenek, s hogy a Horthy-korszak nemzeti-keresztény elveit életre keltsék. 

A magyar zsidóság 1944-ben bekövetkezett megsemmisítése a legellentmondásosabb szakasza annak a tragédiának, amely a náci korszakban az európai zsidóságot sújtotta. Az utolsó, paradoxonokban bővelkedő fejezete volt ez annak a zsidóellenes háborúnak, amelyet a nácik folytattak. 

Randolph L. Braham történész professzor. „Jól dokumentált népirtás.” Fotó: S. L.

Bár megfosztva megélhetési lehetőségétől és sok alapvető társadalmi és polgári jogától, a magyar zsidóság nagy része viszonylag érintetlenül élte túl a háború első négy és fél esztendejét. Ebben a hosszú háborús időszakban a konzervatív-arisztokrata kormány fizikai oltalma alatt a zsidóság biztonságban érezte magát. Annyira biztonságban érezte magát, hogy tulajdonképpen nem fordított elég figyelmet arra, ami a nácik által uralt Európa más részein a zsidó közösségekkel történt. 
A történelem rendkívül szomorú iróniája, hogy Magyarország 1944. március 19-ei német megszállását követően éppen ezt a magabiztos zsidó közösséget érintette a legkíméletlenebb megsemmisítés a nácik zsidók elleni háborújában. A magyarországi zsidókat - lojális és hazafias állampolgárokat, akik büszkén vallották magukat izraelita vallású magyaroknak - a szövetségesek győzelmének előestéjén semmisítették meg, amikor Auschwitz titkai mind a világ vezetői, mind pedig a magyarországi állami és zsidó vezetők számára széles körben ismertek voltak.
A magyar zsidók ellen elkövetett tömeggyilkosság része volt az európai zsidóság megsemmisítését célzó náci kurzusnak. A végleges megoldást a nácik tervezték meg, és azt Európa-szerte a huszadik század fényes nappalán cinkostársaik segítségével hajtották végre. Az európai zsidóság kiirtása úgy ment végbe, hogy közben a civilizált világ alapvetően passzív és néma maradt. A szövetségesek, a semleges hatalmak, a Nemzetközi Vöröskereszt, a Vatikán saját szűk érdekeikkel voltak elfoglalva, és keveset törődtek - ha egyáltalán törődtek - az európai zsidóságot fenyegető tragédiával. A judeo-keresztény hagyományok ideáljait, a reneszánsz és a felvilágosodás eszméit, az értelemre és a pragmatizmusra alapozott modernitás gondolatait a háború idejére mellőzték, sőt lábbal tiporták. 
Miközben teológusok és filozófusok továbbra is a rasszizmus és a végleges megoldás vallási és erkölcsi vetületeiről vitatkoznak, úgy vélem, hogy a történészek és más, a társadalomtudományokban jártas tudósok megoldották a holokauszt rejtélyét. A világtörténelem egyetlen eseménye sem annyira jól dokumentált, mint a holokauszt. Ma már pontos beszámolókkal rendelkezünk arról, hogy mi történt és hogyan, mikor történt és miért. A holokauszt magyar fejezetét ábrázoló mozaik túlnyomó része ma már tisztán látható, és teljes mértékben dokumentált. Persze, nem elemezhetem itt e mozaik valamennyi tükörcserepét, ezért kiválasztottam néhányat, amelyek segítségével a teljes képet szeretném részben megvilágítani.
Engedjék meg, hogy néhány feltevéssel kezdjem. Nem tévedhetünk, ha azt állítjuk, hogy a Magyarország megszállására vonatkozó német döntést elsősorban katonai megfontolásokból hozták meg. A náci vezetők teljes mértékben tisztában voltak Magyarország azon próbálkozásaival, hogy minél tisztességesebb és előnyösebb feltételek között ugorjon ki a tengelyhatalmak szövetségéből. Ezekre a próbálkozásokra azt követően került sor, hogy 1943 elején Voronyezsnél a 2. magyar hadseregre megsemmisítő csapást mértek. 
Nem tévedhetünk továbbá, ha azt állítjuk, hogy a német megszállás nélkül a magyar zsidó közösség túlélte volna a háborút, s „csupán” mintegy 60 ezer tagját veszítette volna el, beleértve a Kamenyec-Podolszkijban és a Bácskában meggyilkoltakat. Több mint 40 ezer magyar zsidó férfi halálát ugyanis a Honvédelmi Minisztériumnak alárendelt munkaszolgálati rendszer okozta - közvetve vagy közvetlenül. Erről a rendszerről jegyezte meg elnöksége idején Göncz Árpád volt köztársasági elnök: „... ez volt a történelmünkben az első magyar hadsereg, amely embereket hívott be és vitt ki a frontra azért, hogy saját maga pusztítsa el őket”.
Akkor sem tévedhetünk, ha azt állítjuk, hogy amennyiben a német megszállást követően a Horthy által kinevezett Sztójay-kormány megtagadta volna, hogy a karhatalmi erőket - a csendőrséget, a rendőrséget és a közhivatalnoki kart - a viszonylag kis létszámú Eichmann-Sonderkommando rendelkezésére bocsássa, és ehelyett a Kállay-kormány, a bolgárok vagy pedig a románok álláspontjára helyezkedett volna, a végleges megoldás programját a nácik - és magyar cinkosaik - nem tudták volna végrehajtani. 
Az a könnyedség, amellyel a nácik és magyar bűnrészeseik a végleges megoldás tervét kivitelezték, nagy mértékben köszönhető azoknak az illúzióknak és számításoknak, amelyek a második világháború előtt és idején a magyarországi zsidó vezetők és a magyar kormányzati vezetők gondolkodását jellemezték. Ellentétben a zsidó vezetők illúzióival és számításaival, illetve a magyar kormányzat vezetőinek irreális - mondhatnánk úgy is: fellegekben járó - politizálásával, a nácik és magyar cinkosaik realisták és határozottak voltak. Elszántak voltak abban, hogy gyorsan és kegyetlenül végrehajtsák fajilag és ideológiailag meghatározott célkitűzésüket: a zsidókérdés végleges megoldását. Megértve, hogy a tengelyhatalmak el fogják veszteni a háborút, ezen erők eltökélt szándéka az volt, hogy legalább a zsidók elleni háborúban győzzenek. Az idő lényeges tényező volt. A Vörös Hadsereg gyorsan közeledett Romániához, és amint arra az egész világ számított, a nyugati szövetségesek a náci uralom alatt álló Európa megszállását tervezték. 
Először is röviden azokkal az illúziókkal foglalkozom, amelyek a magyar zsidóság központi vezetőségének magatartását és viszonyulását meghatározták. Semmi abból, amit ezzel kapcsolatban állítok, nem csökkentheti azt az alapvető felelősséget, amelyet a holokausztért a nácik és magyar bűnrészeseik viselnek. A két világháború közötti időszakban és a háború idején a magyar zsidó vezetők magatartását és viszonyulását nagy mértékben az az úgynevezett „Arany Korszak” határozta meg, amelyben ők születtek és felnőttek. Ezek a vezetők meg voltak győződve arról, hogy őket olyan erős kötelékek fűzik a kormányzó konzervatív-arisztokrata vezetéshez, amelyek megóvják majd a zsidóságot mindazoktól a bántalmaktól és szenvedésektől, amelyekkel Európa sok más országában élő hitsorsosaiknak kellett szembenézniük. Annak a kölcsönösen előnyös, szimbiótikus viszonynak láttán, amely a két vezető csoport között kialakult, a zsidó tömegek általában még nagyobb biztonságban érezték magukat, a fenntartás nélküli hazafiság és a nagyfokú asszimiláció jellemezte őket.
A nemzeti függetlenségért 1848-49-ben folytatott magyar szabadságharctól kezdve a magyarországi zsidóság fontos szerepet játszott az ország modernizálásában, kultúrájának felvirágoztatásában, és ami ennél is fontosabb, biztosította azt a törékeny többséget, amelyre az alapvetően feudális arisztokrata-dzsentri osztálynak a soknemzetiségű királyság vezetéséhez szüksége volt. „Zsidó hitű magyarokként” meghatározva önmagukat, soviniszta zsidó elemek vezető szerepre is vállalkoztak a kormányzat nemzeti kisebbségek ellen irányuló elmagyarosítási politikájában. Hálásak és hazafiak a zsidók általában, de vezetőik különösképpen készségesen szemet húnytak afölött, hogy Magyarország konzervatív-arisztokrata vezetői, bár felvilágosultaknak tűntek, alapvetően demokráciaellenesek és reakciósok voltak, és nagy mértékben elutasították a tolerancia és a pluralizmus elvét.
Az a „társadalmi szerződés”, amelyet a kormányzó konzervatív-arisztokrata és a zsidó elit megkötött, tulajdonképpen igen gyenge, egyoldalú és mulandó volt. Míg a konzervatív-arisztokrata elit formálisan addig csatlakozott ehhez a „társadalmi szerződéshez”, amíg politikai és gazdasági érdekei megkívánták, a zsidó vezetők „erős köteléknek” tekintették, és a zsidóság biztonságának szavatolóját látták benne. Ezek a vezetők bebeszélték maguknak, hogy a civilizált és lovagias magyarok soha nem felejtik majd el azokat a politikai, gazdasági és művelődési szolgálatokat, amelyeket a magyar nemzetnek 1848 óta a zsidóság teljesített.
Az a tény, hogy ez a szerződés egyoldalú és tiszavirág-életű volt, az Osztrák-Magyar Monarchia 1918-ban bekövetkezett összeomlását követően csaknem azonnal kiderült. Miközben a háború után uralkodó magyar elit egyértelműen elvetette, a zsidó vezetők továbbra is úgy kapaszkodtak bele, mintha még mindig érvényben lett volna, és határozottan tartották magukat a háború előtti hazafiasságukhoz. Ideiglenes tévelygéseknek tekintették a hamarosan elfogadott numerus clausus törvényt (az első világháború utáni Európa első zsidóellenes jogszabályát), a rövid életű kommunista diktatúrát követő antiszemita megnyilvánulásokat és a Horthy vezette ellenforradalmi erők zsidóellenes gaztetteit. Hazafias szerepkörükben, országuk belügyeibe való durva beavatkozásnak tekintették és határozottan visszautasították a nemzetközi zsidó szervezetek fellépését, amelyek azt követelték, hogy Magyarországot büntessék meg a békeszerződés lábbal tiprásáért. 
A magyar zsidóság vezetői ezt az álláspontjukat azt követően is megőrizték, hogy Magyarország 1938-ban - a náci Németország mintájára - hozzálátott egy fokozottan durva zsidóellenes program valóra váltásához. Az egyre súlyosabb zsidóellenes törvények lavináját „az idők szellemének tükrözéseként” értelmezték. „Érthető” és „szükséges” intézkedéseknek tekintették ezeknek a törvényeknek a nagy részét - „érthetőnek” a nemzetközi helyzet fényében, „szükségesnek” pedig annak érdekében, hogy külföldön a nácikat, itthon viszont a nyilasokat lecsillapítsák. Miközben a zsidó vezetők az „új rend” nevében elkövetett számtalan túlkapás fölött merengtek, a magyarok 1941 és 1944 márciusa között közvetve vagy közvetlenül körülbelül 60 ezer zsidó halálát okozták. A zsidó vezetők azonban továbbra is megmaradtak abban a hitükben, hogy mindaz, ami Lengyelországban vagy máshol a nácik által uralt Európában történt, a lovagias Magyarországon semmiképpen nem következhet be. 
Elkábulva és megtévesztve, a megszállást követően a zsidó vezetők a remény utolsó szalmaszálába kapaszkodtak. Megkönnyebbülve vették tudomásul, hogy Horthy Miklós kormányzó úgy döntött, hatalmon marad, és úgy gondolták, hogy legfőbb vezetőként Horthy továbbra is élvezni fogja a katonaság és az állami közigazgatás esküvel válalt hűségét és támogatását, tehát hogy továbbra is képes lesz megvédeni a lojális „zsidó vallású magyarok” életét és talán még vagyonát is.
Nem tudták s nem tudhatták, hogy az az ember, akibe teljes reményüket vetették 1944. március 18-án, a Schloss Klesheimban Hitlerrel folytatott megbeszélésen tulajdonképpen beleegyezett abba, hogy néhány százezer zsidó „munkást” átadjon „alkalmazásra” a Harmadik Birodalomnak. Ezt az egyezséget a németek és a magyar nácik sikeresen kihasználták annak érdekében, hogy a „végleges megoldás” végrehajtását felgyorsítsák.
A Kállay-kormány által a háború idején folytatott politikát is szeretném röviden érinteni, amely a német megszállást és annak következményeként a magyar zsidóság megsemmisítését előidézte. A magyar vezetők a voronyezsi emberpusztítás után azonnal rájöttek, hogy a tengelyhatalmak el fogják veszteni a háborút, és olyan megoldást kezdtek keresni, amely révén Magyarország tisztességes feltételek között ugorhatna ki a tengelyszövetségből. Két gyűlölt és rettegett totalitárius állam közé szorítva - a náci Németország nyugaton és a Szovjetunió keleten - megpróbálták nemzeti és osztályérdekeiket úgy érvényesíteni, hogy megtalálják az utat ahhoz, hogy közvetlenül a nyugati szövetségeseknek adják meg magukat. Ez a cél éppen annyira lehetetlen volt 1943-ban, mint az a sok számítgatás, amelyre alapozták. A valóságtól elszakadva azt feltételezték, hogy a nyugati kapitalista és bolsevizmusellenes szövetségesek a nácik uralta Európát a Balkán irányából szállják majd meg annak érdekében, hogy két legyet üssenek egy csapásra: észak felé, Közép-Kelet-Európa szíve felé haladva a szövetségesek nem csupán a nácikat taposták volna el, de a bolsevizmus nyugati irányú terjeszkedését is meggátolhatták volna. A magyar vezetők úgy vélték - mint ma már tudjuk, tévesen -, hogy a németek nem szállják meg Magyarországot, azt a szövetségesüket, akinek katonai és gazdasági forrásaira és légterére kétségbeejtően szükségük volt. S nem utolsósorban abban reménykedtek, hogy megadva magukat a nyugati szövetségeseknek, Magyarországnak meghagyják egyfelől a Harmadik Birodalom közreműködésével 1938 és 1941 között visszaszerzett területeket, másfelől pedig idejétmúlt félfeudális rendszerét.
Miután Olaszország 1943 nyarán szerencsésen kiugrott a náci szövetségből, a magyar kormányzati vezetők egyre érdekeltebbé váltak a példa alkalmazásában. Közvetlen és közvetett kapcsolatokat teremtettek a nyugati szövetségesekkel Olaszországban és Törökországban, anélkül, hogy bármilyen katonai biztonsági intézkedést meghoztak volna. Hitler, aki teljes mértékben tájékozott volt a magyarok szándékairól, eldöntötte, hogy azokat meghiúsítja. Szem előtt tartva a birodalom stratégiai katonai érdekeit, úgy döntött, hogy megszállja Magyarországot, és helyettesíti a „zsidók által uralt” Kállay-kormányt egy sokkal „megbízhatóbb” vezetéssel. Elszánt volt a tekintetben is, hogy biztosítsa Magyarország folyamatos gazdasági és katonai hozzájárulását a közös háborús erőfeszítéshez, hogy biztosítsa a háborúhoz szükséges román kőolajszállítmányok folyamatosságát, s nem utolsósorban, hogy a Balkánon lévő német haderő számára megőrzi a Magyarországon átvezető ellátási és lehetséges menekülési útvonalakat. Ez a reálpolitikára alapozott katonai döntés határozta meg Magyarország megszállását, amely megszállás egyebek mellett a rasszista alapú ideológiai célt - a magyarországi zsidókérdés végleges megoldását - is megvalósíthatóvá tette. Hitler katonai döntése volt tehát az, ami megpecsételte a magyar zsidóság sorsát. Visszanézve úgy tűnik, hogy amennyiben Magyarország továbbra is katonailag passzív, de politikai-retorikai szinten a Harmadik Birodalom szövetségese maradt volna, s nem fog bele illúziókkal telt diplomáciai manőverezésekbe, amelyek semmilyen katonai lépésekkel nem párosultak, a német megszállás talán nem következett volna be, s a magyarországi zsidóság viszonylag érintetlenül élte volna túl a háborút.
A zsidó vezetők illúzióival és számítgatásaival, illetve a magyar konzervatív-arisztokrata elit ingapolitikájával ellentétben, a nácik és magyar bűnrészeseik, a Horthy által kinevezett Sztójay-kormány támogatását élvezve, nem vesztegették az időt, s azonnal hozzáláttak a végleges megoldás programjának valóra váltásához. Történelme során első alkalommal Magyarország - a Sztójay-féle Magyarország - Németországgal versengve, gyilkos kampányba fogott saját, zsidónak minősített állampolgárai ellen. A rablás és a fosztogatás állami iparággá változott. Elszigetelve, megbélyegezve, kifosztva és gettókba zárva, a zsidók - a zsidó hitű magyarok, továbbá a kitértek, és azok a keresztények, akik a faji törvények szerint zsidóknak minősültek - elárulva érezték magukat azon magyarok által, akiktől biztonságuk függött: Horthy titokban beleegyezett abba, hogy több százezer zsidó „munkást” átadjon Németországnak; azok a magyar hivatalosságok, akikkel a zsidók rögtön a megszállás után kapcsolatba léptek, egyre csak azt hajtogatták, hogy „a német követeléseknek eleget kell tenniük”; a Horthy által kinevezett Sztójay-kormány az államhatalom eszközeit a „végleges megoldás” mellett elkötelezett SS és cinkosai rendelkezésére bocsátotta; a keresztény egyházak vezetői, akik a különböző kormányok zsidóellenes intézkedéseinek zömét támogatták, titkos leveleket váltottak ugyan, de soha nem adtak ki főpásztori körleveleket; az antiszemita propagandával megmérgezett keresztény lakosság pedig a legjobb esetben passzív maradt. Ez utóbbiak közül sokan szabadjára engedték kapzsi ösztöneiket, s mohón vetették bele magukat a zsidó lakások, vagyonok, üzletek és irodák megszerzésébe.
Voltak keresztények, akik mertek szembenézni az árral, és életük kockáztatásával zsidókat mentettek meg. Bár viszonylag kevesen voltak, ezek az Igaz Keresztények - akik főképpen a nyilas uralom idején Budapesten tevékenykedtek - ragyogó cselekedetekkel egészítették ki Magyarország egyébként meglehetősen sötét 1944-es évi történelmét.
Ott tartunk hatvan esztendővel ezek után a borzalmas események után, hogy az egykori náci uralom alatt álló világban élő emberek, a Magyarországon élőket beleértve, édeskeveset tudnak minderről. Félrevezetett nacionalisták, akik történelmük e sötét fejezetét mindenáron megtisztítanák, a második világháború befejezése után szinte azonnal valóságos félretájékoztatási kampányt indítottak, semmibe véve, rágalmazva, meghamisítva és egyenesen tagadva a holokausztot. Így van ez Magyarországon és másutt is. Amint azt sokszor elmondtam, tulajdonképpen nem a bőrfejűek és más holokauszttagadó szélhámosok miatt aggódom. Ezek, trágár gondolataikkal együtt, végül a történelem trágyadombjára kerülnek. Sokkal inkább aggasztanak azok a köztiszteletben álló politikai, kormányzati és katonai tisztségviselők, akik miközben tisztában vannak a holokauszt valóságával, mindent megtesznek annak érdekében, hogy felmentsék Magyarországot bármilyen felelősség alól, és hogy a Horthy-korszak rehabilitálását előidézzék. Ezek a személyek a holokausztért szinte kizárólag a németeket hibáztatják és néhány „megtévesztett” nyilast, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a végleges megoldást az alkotmányosan kinevezett Sztójay-kormány akkor tervezte el és váltotta valóra az SS-szel karöltve, amikor Horthy Miklós magyar államfő volt. Ezek a köztiszteletnek örvendő személyek állnak ma a történelem megtisztítását célzó kampány élén. Ezek törekszenek arra, hogy összehasolítsák Auschwitzot a Gulággal, a kommunizmust a holokauszttal, a bolsevizmust a zsidósággal, hogy Gömböst és Bárdossyt rehabilitálják, hogy Teleki Pálnak szobrot állítsanak, hogy Szálasival kapcsolatos kiállítást rendezzenek, s hogy a Horthy-korszak nemzeti-keresztény elveit életre keltsék - hogy csupán néhányat említsek a közelmúlt megdöbbentő fejleményei közül. Ezek a történelemtisztítók nem veszik figyelembe olyan emberek figyelmeztetését, mint például Göncz Árpád volt köztársasági elnök vagy Pokorni Zoltán volt oktatási miniszter. A volt államfő szerint Magyarország „szembenézni, könyörtelenül szembenézni a tényekkel mindeddig nem tudott”. A volt oktatási miniszter hasonló érzelmeket fejezett ki, amikor ekképpen szólt: „Ki a felelős mindazért, ami történt? Nekünk, magyaroknak is szembe kell néznünk ezzel a kérdéssel: mennyiben volt felelős a magyar állam, az állampolgárok közössége a magyar zsidók elhurcolásáért, tragikus sorsáért?”
A kérdések helyénvalóak, ám mindeddig megválaszolatlanok. Magyarország - legalábbis eddig - elmulasztotta a nyilvános és hivatalos szembenézést a holokauszttal. Mindeddig hidegen hagyta George Santayana figyelmeztetése: „Azok a nemzetek, amelyek nem tanulják meg a múlt leckéit, arra ítéltetnek, hogy a múlt valamennyi tévedését megismételjék.”
Türelmetlenül várom azt a napot, amelyen a magyar államfő vagy a magyar miniszterelnök ezt majd a nemzethez intézett hivatalos üzenetben megteszi, elismerve a Sztójay-féle Magyarország felelősségét azért a katasztrófáért, amely a második világháború idején zsidó állampolgárait érte. Ha, és amikor ez majd bekövetkezik, a történelem és a történészek fel fogják jegyezni azt is, hogy az őszinte szembenézés felé az első lépést azok a kormányzati vezetők tették, akik a mostani megemlékezéseket megszervezték, illetve támogatták. Csak a jövő dönti majd el, hogy ezeket a lépéseket a célszerűség vagy pedig az őszinte bűnbánat vezérelte.
(A Magyar Tudományos Akadémián 2004. április 16-án elhangzott beszédet a szerző küldte el lapunknak. Cikkünk az előadás szerkesztett változata.)