Pálfy Gyula
Dráma, puska, éhínség

Beülünk a Hideghegy című, amúgy érzelgősséggyanús filmeposzra, aztán a vártnál jobbat kapunk. Van benne romantika (ami persze nem baj), de realizmussal kevert módon, átélhetően, gondos színjátszással megtámogatva. 
Az amerikai nemzet drámái közül az észak-dél ellentét a legnagyobb, ma is érezni belőle valamennyit. A polgárháborúról eddig javarészt tankönyvízű benyomásaink voltak raktáron. Dölyfös déli udvarház, földeken hajlongó feketék sziluettje, Lee és Grant tábornokok harcedzett vonásai, meg egy ceruzarajz a Lincoln elleni színházi merényletről.
Az angol beteg rendezőjének filmjében nem csatáznak elvek a déliség és a jenkiség lényegi különbségeiről. A Romániában felvett déli táj, a Hideghegy lakói viszont tételszerűen azt élik át, amit minden kor hadakozásainak szenvedői átélnek. A háborúnak a kezdeti lelkesedéstől a vérfürdőn át az apátiáig nyúló természetrajzát látjuk itt kegyetlenségi sorrendben, egy - elhisszük, életreszóló - szerelmi történetbe ágyazva. A nagy előd, az Elfújta a szél „keze nyoma” nyilván érezhető a történetben, hogy aki egy sajátos világ lektűrbe öntött hangulatán elérzékenyült, erre is bejöjjön, és mást is kapjon azért. 

A történet magva egy félezer kilométeres hazatérés odüsszeiája ja. Inman (Jude Law), a hallgatag déli ács az alaposan részletezett petersburgi csata után (melynek jellemző képében egy indián a déliek, egy fekete katona az északiak gúnyájában ront egymásra) testi-lelki sérülésekkel szökik haza kedveséhez, Adához (Nicole Kidman). Mert levelet kap, s abból kiderül: szükség van rá. Elborult az otthon ege ugyanis. Barbárok vették át a hatalmat a Dél hátországában, akik - e biztonságos távolban - a harctéri kiégésről, a küzdés értelmének fogyásáról nem akarnak tudni. Terrorba oltják a hazafias morált, ahogy ezt mások (így a nyilasok) is megteszik majd. Polgárőrnek öltözve sanyargatják az otthoniakat, főként nőket és öregeket persze, és sportból vadásznak a dezertőrökre. Tudjuk, hogy Inman majd elszámol velük, akár Odüsszeusz a kérőkkel. Addig évszakok, tájak váltakoznak körülötte, sorra megszenvedi a háború miatt eltorzult emberi viszonylatokat.
Silány erkölcsű szélhámos lelkész sodródik mellé, elkóborolt, kék (északi) katonákkal ütközik, nem az egyenruha, hanem az éhségtől elvadult, özvegyet és csecsemőt fenyegető közönyszerű brutalitásuk miatt. Lepusztul az ember a vészben, úgy látjuk, de azért nem mindenki. A szeretet vágya és készsége apró szigetekben fennmarad. Ahogy példának okáért Kertész Imre, Lengyel József (a magyar gulágíró), Sánta Ferenc, Steven Spielberg munkáiban, úgy itt is felbukkan az iszonyatban jót tevő ember példája. Valami törvényszerűség ez, annyian erősítik meg újra és újra. Közben az is eltörött, amit Hideghegy régen jelentett. A közösség széthullt, a nők az éhség és a zord idők nyomására soha nem gondolt vonásokat öltöttek. Az úrkisasszony Adára például túlélést segítő katalizátorként hat a beköltöző parasztlány (René Zellweger Oscar-díjas játéka). Megtanul kevésbé fennkölten, de életrevalóbban látni. A végére mindenki (aki megmarad) más ember lesz. Nem jobb, de talán érettebb jellem. Ilyen áron ez a legkevesebb.