Hetek - VIII. évfolyam, 14. szám, 2004. április 02

A Budapest Sportaréna az ország legnagyobb színpada. Volt már rajta mindenféle, főként, ha az elődintézmény dicső történetét is idevesszük. A Színházi Világnapra elkészült új mű címe: A biztonság biztonsága, ahogy azt biztonságosan elmondjuk, hogy biztosan értse a szerényebb intellektusú szimpatizáns is.

Végre létrejött teremben is a politikai népszínház. Az új bemutatót hatalmas érdeklődés várta, innen is, onnan is. Van az úgy, hogy valaki szeretne egy jó darabot látni, mert úgy hiszi, kiváló a szerző, jó a rendezés, s kap helyette egy középszerű, érdektelen színházi estét. Ott, ahol tudja, hogy középszerű és érdektelen az auktor, gyenge a társulat, és többnyire semmiről nem szólnak a művek, ott nem bosszankodik. Kapja, amit várhat, s ebben a billegő országban ez sem kevés. Csalódni csak abban lehet, amitől várunk valamit. Ezek után már sejthető a következő mondat, igen, csalódtam. Részletesebben, igen nagyon, igen nagyot csalódtam, a csalódás fia lettem, hogy csalódásommal magam maradjak, hogy a szóismétlés mágiájának újszerű módját magam is kipróbáljam.
Tizenöt éve írom, mondom, hogy a magyar közéletben azok közül, akik szóba jöhettek vagy jöhetnek országvezetőként, a legnagyobb talentumnak Orbán Viktort tartom. Teszem ezt híres temetési beszéde óta. Színházi nyelven szólva a világnapon, ő az a színész, akivel bejön a színre valami, akiről szól az előadás, bármekkora is a szerepe. Ezt lehet fejleszteni, de nem lehet megtanulni, erre születni kell. Jó, nem kellett a jóslathoz nagy bátorság, sem sólyomszem, hiszen Horn és Kuncze, Boross és Medgyessy jelentette a viszonyítást. S most ülök a világnapi székben, hallgatom a szóismétléseket és csodálkozom. A képesség nem lehet kevesebb, hiszen egy negyvenéves emberről van szó. Akkor mi történik?
Természetesen bombasiker. Tizennégy óra negyvennégy perckor, amikor hirtelen abbahagyja (most már többedszer érzem, hogy szerkesztési aránytalanságok vannak a beszédében), hirtelen felrobban az aréna. „Izzik a csarnok, itt a magyar bajnok” - szokták kiabálni ilyenkor a kétcsapatos jéghokibajnokság utolsó meccse után, amikor a két csapat közül mindig az nyer, amelyiknek abban az évben nagyobb a költségvetése. Izzik a csarnok, mert itt a magyar bajnok. Tombol a lelátó, bravózás, trombitaszó, popkoncerteken megszokott siker. A főszereplő megáll a szín közepén, meghajol, majd tapsol egy kicsit. Szegény anyámmal annak idején jókat röhögtünk, amikor az SZKP esedékes egyenruha-fényesítő akcióján L. I. B. szupersztár megtapsolta önmagát. Most Magyarország Isten kegyelméből való apostoli demokratája teszi ezt. Egy kissé szégyenlősen, egy kicsit félszegen. Ő a közönséget tapsolja talán, de ennek itt más a színpadi értelmezése. Utána Himnusz, majd még valami, amit már csak kevesen néznek. A főműsornak gyerekelőadás-időben, délután háromra vége, az apukák még kimehetnének megnézni az új akváriumot az állatkertbe, ha nem esne a mindenféle télvégi csapadék.
Nem Orbán Viktorral van súlyos bajom, hanem a tapssal, az elragadtatással. S nem azért, mert azt képzelem, majd a másik. Azért lettem szomorú, mert nincs másik. Természetesen a magamfajta mindig fenntartja magának a tévedés jogát. Erről jó orbanikusan hadd írjak ide egy igazi színházi anekdotát. Az ismert szerző gyenge darabja hatalmas siker. Az igazgató félrevonja és így szól:
- Ugye tudod, hogy ez nem jó?
- Nem hát, de mit tehetünk ketten ennyi ember ellen - és a tomboló nézőtérre mutat.
Nos, ezek után nem zárhatom ki, én láttam rosszul a rendezvényt, s a tömeg kollektív élvezete a valóságos értéknek szólt. Azért elmondanám, mit láttam. Láttam, hogy rengetegen vagyunk. Most ez a fő belépési irány. Soha nem volt még ekkora lehetőség. Amikor rendszert váltani készült az ország, melyből a tulajdoni lap átírása hibátlanul, a többi kevésbé sikerült, nem tudhatta az ember, hová lép, illetve azt nem tudhatta, ott terem-e fű. Kilencvennégy előtt lehetett tudni, nyer az MSZP, de oda valahogy nem léptek azok, akik nem voltak párttagok korábban. Azóta volt két szoros és kiszámíthatatlan meccs. A Fidesz ráadásul szorosra zárta sorait az érdeklődők előtt, hiszen minél kevesebb emberrel kell osztozni, annál több marad egynek. Most először lehet mindenki számára előítéletek nélkül belépni egy hatalomra ítélt pártba. Az ajánlat csábító, a kormány teljesítménye kevésbé, így a szervezés eredményei pazarok.
Ha annyi volt a cél, hogy lássa az újonc, tényleg nagy a család, akkor elég lett volna szervezni egy gálakoncertet, ahol ismét elénekelhetjük: Kitörő örömre lelj végre, Magyarország. A tömeg hatalmas, szárnyakat ad és magasra röptet. A tömegélmény kiváló hiterősítő. Tudjuk. Csakhogy az igazi élményhez gondolatok is kellenének. Igaz, nehéz úgy erős előadást kitalálni, hogy kizárólag a párttitkár felesége lehet a szubrett, és a direktor barátnője adja Hamletet, mivel a direktor megértette az idők szavát. Nem egyszerű úgy fenntartani a tömeg figyelmét, hogy a sekrestyési habitusú Harrach Péter, majd a kiváló Farkas Flórián beszél. Utóbbinak szintén lehetne leckéket feladni, mint azt a bizonyos útelágazást, ami mára a szónoki impotencia kulcsszavává vált. Aki nem igazán rétor, annak kétszáz ember is sok, tizenkétezerhez hatalmas invenció kell. Viszont kihagyhatatlan, mert szövetséges. Hogy? Hogy ez már eddig is így volt, s nincs benne semmi kunszt? Istenem, ne nézzünk kicsire! Farkas polgártárs bejelentette, hogy aki tag valahol, annak kétharmada a Lungo Drom tagja. Ez a fontos. A számok varázsa belengi a termet. Eddig főként a számokat hagytuk meg a liberálbolsevistáknak, rontsák ők el az összeadást, de most már a matematika birodalmában is jók vagyunk. Van új szövetséges is, a Szociáldemokrata Párt és Szűrös Mátyás. Hatalmas erő! Indultak a választáson, és a teljes Szűrös család rájuk szavazott. Az elnök szerint az igazi szociáldemokratáknak a nemzeti oldalon a helye. Ez jó! Ezek szerint II. János Pálnak a mekkai zarándoklaton, Oszama bin Laden- nek a Pentagon tanácsadói között, K. Attila pénzügyi zseninek az Alkotmánybíróság tagjai között a helye. Szociáldemokrácia jobboldalon! Egypártrendszert Európának, de legalább valami látványos funkciót a KGB tesztelte elnök úrnak (mint volt moszkvai nagykövetnek szüksége volt ilyesmire). Nincs nyomasztóbb, amikor egy hetvenéves ember inkább porba gyalázza magát, minthogy belássa, ideje lejárt. Mégis van, amikor ezért még meg is tapsolják. Valamikor azt hittem, a nagyon okos embereknek jó az ízlésük. Ma már nem hiszem, és ebben Orbán Viktornak van némi szerepe.

Aztán emelkedik az adrenalin, jön a csapatdöntő. A csapatkapitány hátulról jön előre, ezt a profi bokszból tanulhatták. Fény kíséri a kellő középre az európai csillagot. Ezt nem én mondtam, ezt Kudlik Júlia polgári értékrendű műsorvezetőnő. Mert bizony, míg a kétszeres olimpiai bajnok kiér a pástra, addig elgondolkodhatunk azon, vajon kik és miért vállalják ezt az értékrendet az úgynevezett ismert emberek közül? Mert így lett bekonferálva Sunyovszky Szilvia, ifjúságom egyik legszebb magyar színésznője, a sikeres kultúrdiplomata. Az ám, csakhogy ő nem értékrendet vállalt, hanem állást Orbán Viktor mellett. Ez akár a kultusz része is lehet. Mert bizony mondom néked, kedves olvasó, előbb lesz tele egy terem, ha ott helyezkedni lehet, mint ha csak világnézetet választani! A popsztárt elfogadom, mert önzetlen. Ákos az Ákos volt és marad. Szilviának pénzt hoz fájdalmas éneke, melyet úgy ad elő, mintha darabot játszana.
De hagyjuk ezt abba itt, hipp, hopp, jön Schmidt. Ő joviális, mint rendesen. Fő mondandója, hogy először fordulhat elő, egy szövetség egymaga megszerzi a mandátumok felét. Ha jól emlékszem, 1994-ben ő volt hazánk madridi nagykövete. Ott ezek szerint a Real-Atletico helyi rangadó ment, és nem jutott el hozzá a hír, egy MSZP nevű alakulat megszerezte a mandátumok 54 százalékát. Nem baj, kicsire nem adunk, a lényeg úgyis a főszereplő. Rossz lehet úgy beszélni, énekelni vagy egyebelni, hogy tudom, mindenki Rá vár. Pedig volt itt újabb megtért, Komár László vokálban énekelte a legújabb összefogásdalt, mely erre az alkalomra készült. Jó lehet összefogásdalt írni ilyen alkalomra, még jobb előadni. Komárt is bizonnyal az értékrendje hozta. Egész küzdelmes élete, főként a keresztény családmodellel egyeztethető számú alkalmi kitörő öröme. Még szerencse, hogy ma Magyarországon nincs betartott értékrend. Sem itt, sem odaát. Itt legfeljebb elmondhatjuk, hogy nemzet, meg jártunk ministrálni. Már aki, de ezekre lehet hivatkozni. Ha van bűne, éspedig pártállástól függetlenül ennek az elmúlt másfél évtizednek, akkor éppen az, hogy semmilyen értékrend nem tudott benne megélni, kizárólag a hatalom technikai szakszerűsége, a cinizmus és az önzés értékrendje.
A különbség annyi, hogy míg itt ezt egy talentumos ember műveli, aki életkori okokból nem kompromittálhatta magát a múltban, a másik oldalon e tekintetben rosszabbul állnak. Ennek azonban van egy hatalmas előnye. Ami nincs, az könnyen vállalható. Sőt, ünnepelhető. A tömeg megünnepelte saját választási győzelmét. A napot, mikor vezetője visszafoglalja a helyet, ami őt illeti. Ez baj. Nagy baj.
A választás nincs megnyerve. Két éve azért győzött Medgyessy, mert a Fidesz úgy hitte, turistaút, hátizsákos piknik a kampány. Úgyis borzasztóan jók vagyunk. Most mindenki még jobb, a győzelem a zsebben, csakhogy a választás még csak két év múlva lesz. Nem két hónap múlva, mert ez az EU-játék kizárólag arra alkalmas, hogy eldöntse, tizenkét vagy tizennégy Fidesz jelölte ember kap odakint magas fizetést. Orbánnak igaza van, Európa rossz passzban van, s csak akkor érünk el valamit, ha annyit teszünk érte, mintha ez az egész cirkusz nem is lenne.
A leendő miniszterelnök, ahogy hívei nevezik, újra visszanyúlt a félmúltba. Munka, otthon, biztonság - ez nem a nagyot álmodó ember, ez egy biztonsági kűr jelmondata. Megvallom, engem jobban érdekelt az a program, melyben arra szólítottak fel, higgyem el, nem vagyunk sem kevesen, sem kevesek, sem szegények, sem reménytelenek. Ezt a biztonságról szóló szózuhatagot, melyben úgy koppantott fejen a minden mondatban benne levő hívószó, mint csendes eső októberi reggelen, bárki elmondhatta volna. Ez nem Orbán Viktor, ez egy színházi világnapi alakítás. Ezt elmondhatta volna anno Maróthy elvtárs, a KISZ KB korszakos formátumú első titkára. Elmondhatta volna bármely szocialista listabajnok. Néhány napja felvételről megnéztem Orbán nyolcvankilences márciusi beszédét a Televízió előtt. Minden mondata pontos volt, átélt, hiteles. Két fejjel emelkedett a többi szónok fölé. Itt és most egy mondandóját eltitkoló ember sorjáztat közhelyeket. A siker így is adott, a hiba lehetősége elenyésző. Igaz, megteheti. Ő vár. Eddig két év alatt úgy ért újra a tetőre, hogy csupán figyelte, mit ront el a hihetetlenül kvalitásos ellenfél. Neki nem Áder és Kövér a leghasznosabb embere, hanem Juhász és Lamperth, Szanyi és Kovács Kálmán, de mindenekfelett az egyetlen vele összevethető szellemi képességű ellenfél, Gyurcsány, akit az ifjú Gyürk egyébként nálam házigyőztes beszédében Amway- ügynöknek nevezett. Bárcsak az lenne, kedves Fidelitas Úr, de sajnos nem ügynököl, nem eladni akar, hanem csak venni-vinni.
Orbán két éve kitalálta a kétszer mondom, hogy mindenki értse technikáját, ebbe mostanra belebonyolódott. A biztonság szó többször hangzott el beszédében, mint ahányszor levegőt vett. Ez az, amikor a színi hatás visszafordul. Mondandója egy mondatban összefoglalható: Olyan módon kell megváltoztatnunk a költségvetést, hogy növekedjék az emberek biztonsága a belépés után, mert csak így van értelme. Tegye fel a kezét, aki egyetért! Kezek a magasban? Rendben, megvolnánk. Ez azonban mintegy negyven percig tartott. Sok. A Színházi Világnapon ennél többet reméltem. Valami magával ragadót. A tehetség áradását, amivel bőven ellátta a Gondviselés ezt az embert. De már megint nem történt semmi, csak az ünnepség. Orbán persze nem politikus, hanem több annál. Sztár, az egyetlen, hiszen csak ő tud tömeget utcára vinni, drága pijárkampány nélkül. S itt a baj. Ennek az embernek kontrollra lenne szüksége. Úgy tűnik, senki nem akadályozhatja meg, hogy 2006-ban újra visszaüljön elvesztett székébe. Teszem hozzá, ha arra gondolok, ebben ki óhajtja megakadályozni, arra csak azt mondhatom, azt azért ne!
Tizenöt éves korában ott tart a legendás magyar demokrácia, hogy egy tehetséges embert körbetáncolnak egy semmitmondó beszéd után, a rajongók és a fizetett elemzők úgy csócsálják, mintha szentírás lenne, miközben a másik oldalon már bocsánatot sem kell kérni azért, ha valaki pénzt utaltat pályázat ürügyén saját magának. Azért sem kell bocsánatot kérni, hogy semmi sem úgy van, ahogy ígérték. Eközben a velünk mindig is szimpatizáló német elemzők szerint Lettország szintjére zuhanhatunk - már nem csak futballban. Ez az elkeserítő. Az izzó csarnokban úgy lehet magyar bajnok valaki, hogy semmit sem produkál érte. Rúg helyette öngólt az ellen, öt percenként kettőt, és még sikkant is hozzá, mert olyan kis helyes dolog az öngól. Eközben van, ki normális Magyarországot hirdet, miközben elnök akar lenni benne, akad, ki autópálya-matricát árul, mert ez egyetlen közéleti sikere, amin ne csodálkozzunk, hiszen honbajnokaink a sztáractivityben semmit sem tudtak kitalálni, ami öt szótagnál hosszabb. Ebben a bajnokságban nyer Orbán Viktor anélkül, hogy megerőltetné magát.
Jó lenne felébredni. Arra, hogy nyolcvannyolc van. Akkor kezdhetnénk keresgélni a tömegben igazi alkalmasakat. Feladat persze van, aláírhatjuk a petíciót, amit Orbán nekünk küldött. Akár alá is írhatjuk, hiszen a költségvetés valószínűleg rossz. Itt csinálták, ennek az úgynevezett politikai elitnek a tagjai, s ez elég ok, hogy ne tételezzünk fel róla túl sokat. Aztán majd újra jön Viktor, a sötétruhás fiú és folytatódik - a Színházi Világnap. Jó estét nyár, jó estét szerelem!