Sok van, mi csodálatos, de az írónál nincs csodálatosabb! Ő az, aki ír, olvas, beszél, tehát gyerekkorom kedvenc, Magilla gorilla című rajzfilmsorozatának értékrendje szerint kész főnyeremény. A gorillisztikus értékrend most mintha csorbát szenvedne. Bár minden olvasó ember számára ismertek a tények, azért dióhéjban az események maguk! A valóban visszataszító Tilos Rádió-beli kultikus műsorszeletek elleni tiltakozásul tiltakozott egyet mindenki, aki mindig. Tekintettel a hidegre, forró hangulatú beszédeket kellett tartaniuk a szónokoknak. Közöttük egy Döbrentei Kornél, Balassi-emlékkardos kardoskodó elzsiddantotta magát, de legalábbis lehetett így olvasni.
Vele együtt szerepelt a leghíresebb nemzeti szellemiségű újságíró, de mivel ő rendre így beszélt, a vele kapcsolatos felháborodás elenyészett az olvadó hólével együtt. Döbrentei azonban író, így neki kevesebbet szabad. Ez jó hír. Ezek szerint még él valahol a májunk táján az a beidegződés, hogy újságírónak lenni nagyszerű dolog, de írónak lenni mégis maradandóbb és komolyabb. Helyes, magam is így gondolom. Az újságíró a propagandagépezet része, az író egy kavics a Parnasszusról, porhüvelynyi maradandóság, etika és szellem. Az igazi író természetesen, de el ne feledjük, az utcai szónok mintegy harminc éven át ilyen valódi írónak mutatkozott.
A köztéri kijelentés után egy másik cseppet sem jeltelen szerző, Parti Nagy Lajos kilépett az írószövetségből, aztán követte őt a szerintem legnagyobb élő magyar prózaíró, Nádas Péter, aztán némi hezitálás után Görgey, majd még sokan. Itt tartunk most. Az ok világos, a szövetség nem határolódott el Döbrenteitől. Ismétlem, nem határolódott el. A kollégák viselkedésében volt ugyanis egy biztató a sanyarú jövőre nézve: egyikük sem azt kérte, hogy Döbrenteit zárják ki. Ez nagyon helyes. A Magyar Írószövetség nem az Aranygyapjas Rend Központi Tanácsa, nem a Templomlovagok Központi Bizottsága, sőt nem is valamilyes becsületbíróság. Tagja az lehet, aki író, márpedig ez elvitathatatlan Döbrentei Kornéltól. Kizárható etikai okokból egy író, akinek bűncselekmény terheli számláját (akkor is csak ajánlott a konkrét eset figyelembevételével). Döbrentei azonban büntetlen előéletű magyar állampolgár, így nagyon helyes, hogy a kollégák nem azt követelik, zárják ki onnan, ahol jogosultsággal tartózkodik. Ők azt kérték, hogy a szakma becsülete érdekében nyilvánítsa ki a közösség, hogy Döbrentei visszavonásig magányosan tartózkodhat ebben a közösségben, mert eszméit a többség nem támogatja, sőt kikéri magának.
Ez így egészen helyesnek tűnhet. Akkor mi a baj?
A nagy ügyek mindig kis embereken buknak meg. A mi kis emberünk Kalász Márton költő. Régen, amikor még nem volt Való Világ, a közvélemény foglalkozott irodalommal, és amikor Aczél György kegyéből beengedés volt, az egy csapatban érkezetteket elkeresztelték valahogy, például úgy, hogy Kilencek.
Az Elnök úr virágvasárnapja az első szabadon kiválogatott magyar kormány érkezte volt. Ekkor már lelkes „emdéefes”, majd ennek köszönhetően, tekintettel korrekt újgermán nyelvtudására, Németországban kap jól fizető munkát. Az első szabadon választott kormány korrekt megrendelő volt, aki szerette, annak adott állást, aki nem, annak nem, azt oldják meg az ellenséges liberálbolsevisták. Történetünk szempontjából ez cseppet sem mellékes körülmény, talán ha az első szabadon választott nem párthűség alapján válogat, megteremtődik a szellem embereinek egysége, mely vitákban, de nem ellenérdekben folytatódik. Nem így történt, s ha valaki már egyszer volt Valaki, rá is igaz a régi korai szocialista mondás: káder nem vész el, csak átalakul. Elnökünkkel semmi baj nem lett volna, ha nincs ez a szerencsétlen Döbrentei-balhé.
Kedves, joviális köszönőemberként eléldegélhetne a szövetség elnöki székében, fogadhatná az erre járókat, és néha írhatna levelet az esedékes kultuszminiszternek, hogy milyen sanyarú az írók sorsa. Mert bizony az író sorsa sanyarú. Mint Párizsban. Meg New Yorkban, Tokióban, valamint Ruandában. A felsoroltak közül talán Ruanda a kivétel, ott az író és a törzsi sámán azonos személy, ami kétségkívül rangot ad az illetőnek.
Mert a nagyon tisztelt olvasó ne képzelje, hogy ez a szövetség több, mint egy darabka múlt. Kertész Ákos, kinek nem csupán nevét, de írásait is ismerheti az olvasó, csaknem könnyes szemmel jelentette ki, ő annak ellenére lépett ki, hogy számára a szövetség ötvenhat generátora, egy olyan szervezet, melynek tagsága rangot jelentett. Igaza van, és időt is helyesen választott, ami egy jelentős írótól elvárható. Múlt. Az írószövetségnek valóban akadtak történelmi tettei. Ötvenhatban, meg a nyolcvanas évek közepén. Részt vettek a forradalom előkészítésében, s ez akkor is érdem, ha ezt olyanok tették, akik boldogan szerepeltek alig három évvel azelőtt a Rákosi-születésnap emlékkönyvében. Ha akkor élek, valószínűleg magam is elbódulok. Nem mindenkinek akad modellül egy Rákosi. Bár személy szerint nem panaszkodom. Drámai nyersanyagként a kiválasztott polgár - ez sem kevesebb, sőt talán izgalmasabb. Az is igaz, hogy nyolcvanhatban az írószövetség nagyon tisztességesen viselkedett a Csurka-ügyben. Igen, a miépes Csurka elődintézményéről, a drámaíró Csurkáról van szó. Arról az íróról, akinek kiváló kvalitásait mindenki elismerte, s éppen ezért sajnálta, ami vele történt.
Én a drámaíró szakosztály velem kibővített ülésén hallottam a bejelentést. Csurka az Egyesült Államokban olyanokat mondott és írt, aminek következtében szilenciumra ítélte a hatalom. Ott ültünk mi sokan, mindenféle emberek Vészi és Gyurkovics, a későbbi XXXL-es magyar Győrffy és a mindenkori liberális Nagy András és egyikünk sem mondott mást, mint hogy sajnáljuk, mert Csurka író, éspedig a jobbikból. Igaz, akkor nyár volt, egy szállodában ültünk a víztől kétszáz méterre, nem kellett tehát magasra vinni hangot. Senki nem volt, még a mai kulturális magazinvezető akkori hivatalnok sem, aki egyetlen rossz szót mondott volna Csurkára. Ó, boldog Éden, hová tűntél? Mert bizony akkor viselkedtünk magunk választotta foglalkozásunkhoz méltóan.
Pedig akkor még velünk volt a szocializmus nevű kísérteties kísérlet, a maga sajátos durungesztétikájával, mely szerint az ember aszerint méretik mennyit vállalt a kötelező osztályharcban. Akkor még nem lehetett tudni, hogy él valahol messze egy Márai nevű aggastyán, nem lehetett tudni, hogy egy parttal idébb egy Wass nevű másik, éljen Raffai Sarolta, meg a vereshagyma színű és ízű október! S mégis, akkor ott voltunk valakik. Miért akkor, s miért nem most? A válasz egyszerű. Akkor egy darab párt létezett, most kettő és kétszer fél. Akkor épp lecsengőben volt a cenzúra, hiszen volt már Gorbacsov, volt már peresztrojka és glasznoszty (a fiataloknak: átépítés és nyíltság - Gorbacsov két hívószava), így az író azzal foglalkozhatott, hogy rendezze ötvenhat után szétgurult gondolatait. Seperje ki a szekrény alól, lelje meg a ruhák alatt azt, amit elrejtett jobbik énjéből, ha volt neki. Senkit nem érdekelt a kultúra vezérkara, senkit nem érdekelt már a Király nevű főítész és tanonchada, érdekes volt mindaz, ami szabad ésszel érdekesnek tűnt. A hatalom csendben asszisztált ehhez, még tiltott néha (büszkén mondhatom, engem is), de senki nem gondolta, hogy a politika értékrendje a művészeté.
Ma szabadság van. Kettő darab egyforma méretű szabadság. Van a liberális-posztpártiánus szabadság és van a bestofmúlt-szabadság. Választani kötelező, de minimum ajánlott. Ahol az alkotó embernek helye kijelöltetett, ott most semmi nincs, tehát lassanként senki nincs. Van egy oka. Kevés a pénz, s oly sok az írófajta.
A szakadozó szövetség, melynek jelen értelme csupán annyi, hogy eddig is volt, ezután miért ne legyen, nyilvánosságra hozta, miszerint az úgynevezett írók háromnegyede tengődik. Ez a napos gondokat, a létminimumhoz közeli olcsó, hatlépcsős fröccsös életformát jelenti. Nem tudom, kik ők és miért pont háromnegyed, de tényleg sokan lehetnek. Az ok roppant bonyolult, úgy nevezné Csernus, a médiapszicho, hogy identitászavar.
Ha valakinek megjelenik egy verseskötete, és azt legalább negyvenen megveszik, akkor ő költő. Lehet, hogy önmagának az, de végtére is az a fontos. Ha talál befolyásos pártfogót, felveszik a szövetségbe, hiszen amúgy jó magyar ember vagy kiváló alternatív hóhányó. Ezután neki foglalkozása lőn: ő író. Ha pedig író, akkor tessék eltartani. Ne tessék! Eltartani senkit ne tessék. A jó mecenatura, legyen szó Hiller úr arcával fémjelzett államiról vagy demjáni maszekról, ami nem az alkotót támogatja. Az alkotást. Nem segélyt ad, hanem esélyt. Azért, mert valaki valamikor írt valamit, azért ne várjon el örök időkre támogatást. De ne tűnjön el nyomtalanul kézirat csak azért, mert nem volt pénz kinyomni, ha az jó.
Ma könnyű és nehéz írónak lenni. Nemrégiben megálltam egy szépen kivilágított könyvesbolt előtt. A boltban, a kellő középen ott álltak a különlegesen ajánlott szellemi termékek. Sokféle ember sokféle mindenféléje. Egy közös bennük: szerzői között nem akadt író. Nem jó író nem akadt, nem akadt semmilyen sem. Médiafőisten soros riportázsa. Színházi szupermen szépművészeti ajánlófüzete. Rendezőnő receptjei. Sztárújságíró újabb zsolozsmája Medgyessy Péter édesanyjáról. Ezt ajánlja nekünk - nem az RTL Klub, hanem egy könyvesbolt.
Ezért nem értem az egymásra üvöltözést, az írók szétrohangálását. Valamit be kellene látnunk nekünk, úgynevezett íróknak. Mi a rendszerváltás vesztesei vagyunk. Nem saját ötletem, Spiró mondta, vagy tizenkét éve, hogy a diktatúra valós gazdasági értékrend híján felértékeli a spirituálist, így az írást is. Nem csupán a támogatás túlértékelés, hanem az üldözés is. Amikor Sztálin személyesen tiltotta be Bulgakovot olyan szintre emelte, ami több, mint egy Nobel-díj. Egy író fontos volt a világ leghatalmasabb zsarnokának. Ez a torz állapot elmúlt a boldog demokráciával. Ezek után nem nagyon értem a lelkesedést. Nézzük végig, hány író gazdagodott meg úgy igazán ebben a kicsinyke országban? A Nobel-díjast hagyjuk, ő nem innen kapta, még a hírét sem, aztán aki ezt végiggondolja, az szidja legközelebb azért, mert néha valóban erősen kritikus szülőföldjével szemben. Ha ő nem, akkor más sem. Nem lett gazdag ember Esterházy, hacsak nem számítjuk bele az osztrák családi birtokot, nem az Spiró, Nádas. Bereményi hídépítő művezetői munkadíja annyi pénz, amennyit mi még sohasem láttunk, de hogy jön, mondjuk, egy le-feltőkésítési művelet hasznához? A dolgok tragédiája, hogy az írót, még az első osztályút is, néha a harmadosztályú politika használja bohócnak. Most azt hallom, hogy azért van rosszkor ez a dolog, mert ezzel megzavarják a Hillerrel folytatott tárgyalásokat. Emlékszem, amikor úgy kellett odalöködni kollégákat Berecz János színe elé. Snúrozni jobb heccnek tűnt, mint konzultálni a hatalom képviselőjével. Igen, nagyon olcsón kutyulunk mindenfajta utcákon és tereken, legalább kérnénk meg a méltó árat, hiszen bármily hihetetlen, a gazdaság varázslói, a pénz csodálatos szaporítói, a gazdálkodás nélküli magyar gazdaság pionírjai sokkal gyengébb gazdászok, mint amilyen író Parti Nagy Lajos, Nádas Péter és igen… amilyen író Döbrentei Kornél.
A helyzet, tudom, súlyosabb annál, hogy elvicceljük, mivel a fő gond az, hogy a függetlenségért semmit nem fizetnek. Független mehet külhonba érdekes külföldinek. Állhat sorba, hogy könyvét megjelenteti-e nála jobb módú barátja. Ha nem neki, hát kiadójának kell jóban lennie valamelyik úgynevezett oldallal. Most éppen azon van mindenki felháborodva, hogy Döbrentei alternatív Kossuth-díjat kapott. Magam sem rá szavaztam volna, főként azért nem, mert a sorok zenéjét gyakran túlordítja nála az indulat.
De tiltakozott bárki akkor, amikor a Vegyépszer-vezér Nagy Elek apja, művésznevén Méhes György két éve Kossuth-díjat kapott úgynevezett drámai életművére? Nem emlékszem. Sőt, a negyven éve nem játszó Bara Margit hasonló díját még meg is süvegelték reggeli stúdiókban ügyeskedő horkanóművészek. Egyszer volt olyan, hogy három alkalmas ember egyszerre kapott díjat. 1990-ben posztumusz Kossut-díjat adtak Márai Sándornak, Huszárik Zoltánnak és Latinovits Zoltánnak. Ez volt a csúcs, a helyzet azóta romlik, egészen a Heti Hetes kormánykitüntetéséig és tovább - s erre nagyon rímel az a József Attila-i sor, hogy „Szabad ésszel nem adom ocsmány módon a szolga ostobát”. Aki ezt írta, majdnem éhen halt. Aki ma ezt éli, hasonló jóra számíthat. Most ugyanis elvárják az embertől, hogy valljon színt. Ha pedig színt vall, akkor eleve megszabadul a valódi kritikától, attól, hogy tettét értékén mérjék. Döbrentei Kornél ma az egyik félnek nagy magyar költő, a másik félnek senki. Parti Nagy Lajos az egyik félnek nagy magyar költő, a másik félnek semmi. Van e mögött egy esztétikai szféra, a hatszáz példányos folyóiratok hobbivilága. A kicsi és olvasatlan kötetek, stúdiószínházi bemutatók világa. Ebből azonban nem lehet megélni. Megélni abból lehet, ha az író valamelyik oldal plafonfreskójára odaáll mellékalaknak. Azért fizetnek. A mi szerény tollászi fogalmaink szerint nem is keveset. Sokat. Ezért kegyetlen és gyűlölt az ellenség. Mert meg akarja fosztani a hatalomtól nekünk fizető barátainkat. Rég nem eszmékről van itt szó, hanem a nagyobb rúd szalámiról. A politikai hála kiváltására alkalmas mesterséges hangról. Ezért fizetnek a nagytiszteletű politikai pártok. Nekik nem szellemiség kell, meg művész, nem író, meg gondolat. Jónevű, hihető ember által elmondott jelszóopera, amivel teletölthetik a tömeg üres fejét. Erről szól a dal itt is, ott is, legfeljebb a stílus és a hangerő különböző. Az írótársadalom erkölcsileg túlélte a diktatúrát. A demokrácia nehezebb túlélendő. Aki hangos, mindent visz. A többi néma csend. Nehéz választás kétségtelenül. Talán megpróbálkozhatnánk az írással. Az utókor nevű ugyanis átírja majd a listát. A jövő mindig okosabb, mint a politika. Meg azok, akik kiszolgálják fűtetlen köztereken.