Vagyim Arisztov
A népakarat

Oroszországban március 14-én lezajlott az elnökválasztás. A hivatalos adatok szerint a választópolgárok közel kétharmada, 64 százalékuk ment el szavazni, és közülük 71 százalék Vlagyimir Putyinra adta le a voksát; a fennmaradó kis hányadon az öt másik jelölt osztozott. Putyin győzelmében sem követői, sem ellenfelei nem kételkedtek: egy politikai elemző megjegyzése szerint gyakorlatilag ez nem is igazán választás volt, inkább referendum arról, hogy bizalmat szavaznak-e a jelenlegi elnöknek.

Idős orosz választó nagyítóüveggel keresi jelöltjét Fotó: Reuters

Putyin valóban népszerű az orosz társadalom széles rétegeiben: egyrészt azért, mert nagyon különbözik elődjétől, Borisz Jelcintől, másrészt a kezdetektől fogva úgy lépett fel, mint aki rendet csinál, és kivezeti az országot a jelcini idők végén már nagyon is kézzelfogható válságból. Megnyilvánult talán az orosz nép hagyományos vonzódása is az erőskezű uralkodókhoz. Amikor a jelcini érában elkezdődött az államigazgatás széthullása, a csinovnyikok tömeges lopásaitól és az oligarchák gazdasági manővereitől megcsömörlött oroszok megmentőt vártak - és Putyin személyében meg is találták. Legalábbis úgy vélik, hogy megtalálták; ebbe jócskán besegített a kormánypárti média is. Putyin elnökségéhez konkrét eredmények is köthetők, például a gazdasági élet megélénkülése. Igaz, pártatlan szakértők véleménye szerint a nemzeti jövedelem és a lakosság bevételeinek gyarapodása nem elsősorban az ország gazdasági növekedésével, hanem az olaj magasabb világpiaci áraival, részben pedig az iraki háború kitörésével függ össze. 
A másik oka annak, hogy a választás gyakorlatilag népszavazássá vált, a kampány idején alkalmazott úgynevezett adminisztratív tartalékok felhasználása, valamint a média kormány általi teljes kontrollja; mindezek következtében gyakorlatilag nem volt kik közül választani: a jelöltek sehogy sem vehették fel a versenyt Putyinnal - főleg, mivel némelyiküket, elsősorban Szergej Mironovot maga a Kreml állította ki.
Mironov teljes egészében Putyinnak köszönheti felemelkedését, így természetes, hogy a választók nem vették őt túl komolyan, mindössze 0,8 százalékot kapott, mindenkinél kevesebbet. Megjegyzendő, hogy még ő maga sem leplezte az orosz elnök iránti elkötelezettségét; az eredményhirdetést követően bejelentette, hogy csak az elnököt támogatta jelenlétével, és szavazatait is átadja neki. Az eddig senki által nem ismert Maliskin a liberál-demokraták színeiben indult Zsirinovszkij helyett, aki most (tőle szokatlan módon) nem vett részt a választásokon.
Már komolyabban lehetett volna venni Szergej Glazjevet, a Rogyina duma-frakció vezetőjét. A választás előtt pár héttel azonban a frakció tagjai fellázadtak ellene, és leváltották. A kormányközeli média a kampány nagy politikai szenzációjaként tálalta az esetet; többször is lehetett olvasni Glazjev régi „csapattársainak” nyilatkozatait, melyekben kifejezésre juttatták: nem kívánják őt támogatni az elnökválasztáson. Glazjev végül is mindössze 4 százalékot kapott.
Nem indult a baloldal erőssége, Gennagyij Zjuganov sem; helyette az agrár-párt színeiben Nyikolaj Haritonov lépett fel. Az ő neve nem ismeretlen ugyan az ország lakossága előtt, de politikailag jóval kisebb súlyú Zjuganovnál: összesen 14 százalék szavazott rá, Putyin után övé lett a második hely.
A parlamenti szavazás után elszenvedett vereséget követően meggyengült jobboldali erők nem tudtak közös jelöltet állítani; Irina Hakamada azonban mégis indult, azzal magyarázva részvételét a „választási küzdelemben”, hogy „Putyin hallja meg azokat is, akiknek más a véleményük az orosz helyzetről és politikáról”. Hakamadára a lakosság 4 százaléka adta le a voksát. Putyin saját nyilatkozataiból kiderül, hogy elnökségének második szakaszában sor kerül néhány „népszerűtlen intézkedésre”. Ezek alatt több mint valószínű, hogy oktatási, egészségügyi, a szociális ellátás és adminisztratív szférában elvégzendő reformok értendők. A népszerűtlenség oka pedig az lesz, hogy többe kerül majd például az oktatás és az orvosi ellátás. Úgyhogy egyes politikai elemzők már most tudni vélik, hogy Putyin népszerűségi mutatói csökkenni fognak, és az elnökről „minőségileg más” kép alakul majd ki.
Mint ismeretes, Putyin még az első ciklusban a nemzeti összjövedelem 2010-re való megduplázását tűzte ki célul: ez nagyban emlékeztet a Sztálin- vagy Mao-féle „Nagy Ugrás” programra, melyek a lakosság életszínvonalának és az ország erejének növelésére irányultak, a történelmi tapasztalat azonban azt mutatja, hogy az árat elsősorban maga a nép fizette ki. Putyin egyelőre nem tette világossá, milyen módon is kívánja megvalósítani a „Nagy Ugrást”.
Sok más dolog sem világos - elsősorban amiatt, hogy elmaradt a kampányokban szokásos verseny, melyben a jelöltek programjai is megmérettetnek: legalábbis Putyin kijelentette, hogy nem vesz részt ilyesmiben, és szavához hű is maradt. A verseny a többi néhány jelöltre korlátozódott, méghozzá olyan módon, hogy az ország ebből gyakorlatilag semmit sem hallott. Az összes ilyen műsor késő este, éjjel, vagy kora hajnalban került tévéadásba.
Már most szóbeszéd tárgya, vajon ki lesz majd az orosz elnök utódja, miután letölti a második négy évet; Putyin maga vetette fel a témát, mondván, a megfelelő személy kiválasztása már régóta folyik. Konkrét neveket nem mondott, de a legtöbb elemző szerint leginkább a hozzá közelálló, szintén titkosszolgálati múlttal rendelkező Szergej Ivanov jöhet szóba.
Nem kizárt egy másik variáció sem, amiről szintén beszélnek, hogy Oroszországban egyelőre sokáig nem lesz választás - megeshet ugyanis, hogy Putyin élethossziglan elnököl majd. Ehhez a feltevéshez egy szociológiai felmérés eredményei adtak alapot; az ország lakosságának körülbelül a fele egyetért a következő mondattal: „Az elnöknek az ország teljhatalmú gazdájává kell válnia, csak így történhet áttörés.” Szintén a lakosság mintegy fele ért egyet azzal, hogy „országunkban nincs helye olyan személynek, aki gátolja az elnököt politikájának véghezvitelében”. És ha egyes elemzők nem is találnak ebben semmi furcsát, mások megjegyzik: „Nem kizárt, hogy három év múlva teljesen normálisnak tartjuk azt, amire most azt mondjuk: képtelenség. Például, hogy megszüntették a választásokat, a nép és az elit pedig Putyin elnöki jogkörének meghosszabbítását szorgalmazza”.
A demokratikus folyamatokra azonban nem is külső hatások jelentik a legnagyobb veszélyt, hanem az, amihez azok vezetnek. Putyin második ciklusbeli politikájának megnyilvánulásai már 2-3 hét múlva érthetőek lesznek. A „népszerűtlen intézkedések” realizálása azonban csak széleskörű társadalmi párbeszéd után kezdődik - Putyin szavai szerint.