Kardos József
Életöröm a fekete klubokból

Budapesten, egy hetedik kerületi pizzériában találkozom Paulo de Jesusszal és Francesco Lucasszal, a két angolai származású fiatalemberrel. Előtte már megjártunk egy másik vendéglőt, ahonnan zártkörű rendezvényre hivatkozva tessékeltek ki bennünket. A két fekete jóbarát hosszú évek óta él Magyarországon, itt alapítottak családot is, és bár szinte naponta érik őket hasonló atrocitások, ezek szemmel láthatóan nem okoznak nekik lelki problémákat. Sőt, jó kedélyüket az itteni klímában is megőrizték, és azt állítják: Európa többi országában sem sokkal jobb az emberek hangulata. Szerintük a szegénység csak felerősíti nálunk az afféle kellemetlen dolgokat, mint az általános rosszkedv vagy az előítéletek.

A végzettségére nézve mikrobiológus Lucas egy kis csemegeüzletet vezet egymaga, napi tizenkét órában, de az esti zárás után is kedélyesen tereferél. Paulo egy tévéreklám ismert arca, ő próbált meggyőzni a Sport szelet egyedülálló doppinghatásáról. A két jóbarát szabadidejében a Black Feeling nevezetű együttest erősíti, amely táncos-zenés produkcióival szórakoztatja esténként a klubok közönségét. Többnyire a „fekete klubokét”, ahová csak afrikaiak járnak, s amelyekből jónéhány akad itt Magyarországon is. Ennek legfőbb oka, hogy nálunk a feketéket leginkább elvileg engedik be mindenhová, nem pedig gyakorlatilag. Ettől függetlenül a csapat rendre föllép különféle helyeken, meglehetős tetszést aratva a hazai fiatalok körében is. 
- Öt éve zenélek Magyarországon, és mindig azt mondják, hogy vissza-vissza - válaszolja Paulo a kérdésre, hogy volt-e már elutasításban részük fellépéskor. Szavaiból kitűnik: az életöröm ugyancsak kelendő árucikk lehet mifelénk. A tánc és a zene egyébként nekik természetes közeg, sodró kikapcsolódás, amúgy meg némi mellékkeresetnek se rossz. Autóvillamossági szerelő vagyok, ebből is van jövedelmem - mondja Paulo, miközben sűrűn telefonál, meccset néz, meg válaszolgat is egyszerre. Persze vannak esetek: szombaton például Pécsen voltunk fellépni, és odament a lányokhoz egy férfi, és megkérdezte őket, hogy miért vagytok ezzel a négerrel? 
- Te is ott voltál, a szemedbe mondták? 
- Igen, igen, ez mindennapos esemény. 
- És ilyenkor te mit csinálsz? 
Azt mondom, hogy én nem néger vagyok, én fekete ember vagyok - nevet Paulo.
A boltban jó nekem, nem mondhatok semmi rosszat a magyarokról, mert az a 10 százalék, aki tele van előítéletekkel, nem is érdekel. A 90 százalék az inkább - veszi át a szót Lucas, akinek bár nem jelentett gondot elhelyezkedni nálunk biológusként, abból nehezen tudta volna eltartani a családját. Itt járt egyetemre, sok helyen dolgozott is, de szerinte kevés előítéletességbe botlott. Vagy ezeket nem vette úgy a szívére, mint gondolnánk, tenném hozzá én. Másfél éve sarki fűszeres, egyébként pedig úgy érzi, nálunk megszerették. Persze előfordul, hogy benn vagyok a boltban, könyökölök a pulton, és aki bejön, benéz, és már húzza is a csíkot - mondja, majd legyint - de ez csak egy-két ember naponta. Nézd, mindig mindenhol lesz egy ember, aki haragszik, akinek nem tetszik a megjelenésünk. De mondjuk százból kettő-négy ilyen.
- És az mitől ilyen? Tényleg depressziósak a magyarok? 
- Persze, persze, hogy depressziósak, ez száz százalék - bólogatnak mindketten. De amúgy a magyarok kedvesek, jó emberek, mosolyog Lucas. Szerinte a rosszkedvet arra lehet visszavezetni, hogy ha kilátástalan helyzetben vannak, attól könnyen depresszióba esnek. Nálunk Angolában hiába nincs nagy fizetés, nincs munkahely, ott az emberek mindig nevetnek - teszi hozzá.
- És ennek mi az oka szerintetek? 
- Nem tudom. De szerintem itt inkább a pénz a legfontosabb. Nálunk a legfontosabb az egész élet, az, hogy jól érezd magad. A szegénység, szenvedés ellenére Afrikában az emberek mindig vidámak - így Paulo. - Itt viszont más. Itt félelem van. 
- Mondok egy példát - élénkül fel Lucas -, amikor otthon iskolába jártam, és azt tanultuk, hogy milyen betegségek léteznek a világban, a tanárom azt mondta: itt Afrikában sok olyan betegség van, ami a szervezetet támadja, legyen az AIDS vagy ebola, TBC vagy malária, vagy más. Viszont Európában az embereknek más az életszínvonaluk, egészségesek, az ő betegségük mentális. A depresszió, a stressz, az idegeskedések miatt. De az unióban sem jobb a helyzet, mint nálatok. Élnek rokonaim Franciaországban, ők azt mondják, ott is elég rosszkedvűek az emberek. 
Paulonak és Lucasnak magyarországi tartózkodásuk elején erős honvágyuk volt. De most már családot alapítottak, barátságokat kötöttek, láthatóan jól elvannak. Amikor itt vannak, itt érzik jól magukat, ha hazamennek, akkor meg ott, azt mondják. Azért végleg nem maradnának itt. Paulo szerint eljön majd az idő, amikor hazatér Afrikába. Lucas pedig sokszor elképzeli, hogy fogja a családját, és elviszi őket, hadd lássák, ott milyen életforma van. Hogy érezzék, ahogy ő mondja, Afrikában milyen melegség van.