Hetek - VIII. évfolyam, 9. szám, 2004. február 27

A kirekesztés útját választó magyar politikai elit nem állt meg a törvényi szabályozásnál. 1941 nyarán több tízezer, magyar állampolgársággal ugyan nem rendelkező, de akár évtizedek óta Magyarországon élő zsidót szolgáltattak ki a tömeggyilkosságok végrehajtására trenírozott német Einsatzgruppe C-nek. A következő év elején a visszacsatolt területek egyikén, Újvidéken gyilkoltak meg több ezer szerb és zsidó lakost, csupán azért, mert nem voltak magyarok. A náci Németország oldalán háborúba lépett Magyar Honvédség kötelékében, de a honvéd megtisztelő elnevezéstől és a fegyverviselés jogától megfosztva, több tízezer zsidó és politikailag megbízhatatlannak ítélt személy szolgált a keleti fronton, dolgozott a különböző iparvidékeken, és menetelt a Német Birodalom területe felé, elcsigázva, kifosztva, bántalmazva, megalázva. Őket nevezték munkaszolgálatosoknak. Az alábbi írás nekik állít emléket.

A magyar csapatok 1941. június 28-án elindultak a Szovjetunió megtámadására. Werth Henrik vezérkari főnök rövid időn belül úgy döntött, hogy a rendezetlen állampolgárságú zsidókat kitelepíti a megszállt galíciai területekre. Ez azokat érintette, akik nem rendelkeztek magyar állampolgársággal. Közöttük voltak olyanok is, akik évtizedek óta éltek Magyarországon. Annak ellenére, hogy nem voltak állampolgárok, kaptak iparengedélyt, felvették őket az egyetemekre, főiskolákra.
A vezérkari főnök terveiben elsősorban az 1939 óta magyar kézen lévő Kárpátalja zsidótlanítása szerepelt, de egyúttal az ország belső területein lakó külhonos zsidók kitelepítését is megcélozták. Az új rendelkezések híre futótűzként terjedt. A rendezetlen állampolgárságú zsidók igyekeztek elrejtőzni, de az államrendőrség detektívjei a nyomukban voltak. A deportálás tervét a minisztertanács megtárgyalta és elrendelte. A kitelepítésről szóló rendelkezéseket a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) adta ki 1941 júliusának elején. A helyi hatóságok, különösen Kárpátalján, buzgóságukban még a magyar állampolgárságú zsidókat is kitelepítették. Az akció során, melyben a magyar honvédség is részt vett, megközelítőleg 18 ezer zsidót deportáltak. A zsidókat átdobták a határon a németek által megszállt területekre, ahol szállás, élelmiszer, gyógyszerek nélkül a nácik kegyére bízták őket. Azok először megpróbálták visszaküldeni a kitelepítetteket, de a magyar hatóságok elzárkóztak a visszafogadásuktól.
A senki földjén borzalmas állapotok között, a teljes bizonytalanságban töltöttek egy hónapot a zsidók. A kitelepítettek közül két-három ezernek sikerült visszamenekülnie a magyar területekre. Az általuk elmondottaknak sajnálatos módon kevés hitelt adtak a magyar zsidóság vezetői, és a pánik elkerülésének érdekében nem figyelmeztették hitsorsosaikat. Augusztus végén a németek megunták a kitelepítettek feletti huzavonát, és közel 23 ezer zsidót, magyarországiakat és romániaiakat átadtak a területen illetékes gyilkoló csoportnak, az Einsatzgruppe C-nek, akik végrehajtották a számukra rutinszerű tömeggyilkosságot. Egy magyar zsidó, Mermelstein Gábor, aki hivatásos sofőr volt, és munkaszolgálatosként éppen a területen szolgált, tanúja volt a gyilkosságnak: „Az erdőszél félkörben elkanyarodott, és hirtelen megpillantottunk egy négyzet alakú gödröt, amelynek mind a négy oldalán emberek álltak. Ártatlan emberek százait géppuskázták halálra. Sosem felejtem el, amit láttam és éreztem; a rémült arcokat, az ellenállás nélkül sírjukba vonuló férfiakat, asszonyokat és gyermekeket. Egyszerre volt bennem rémület, felháborodás és mérhetetlen fájdalom. Úgy éreztem, örökre ki vagyok rekesztve az emberiség közül, és a pokolra vagyok kárhoztatva, sosem lehetek már ugyanaz, aki voltam; elvesztettem valamit, amit sohasem fogok visszakapni.”
Az 1939. évi II. törvénycikk, az úgynevezett honvédelmi törvény már tartalmazta a fegyver nélküli munkaszolgálat teljesítésének kötelezettségét, kiterjesztve azt minden állampolgárra, szükség esetén nemre való tekintet nélkül. A törvény alapvetően azoknak a személyeknek a háborús erőfeszítésekbe való bevonására született, akiket a fegyveres szolgálatra alkalmatlannak találtak. Ebben a formában semmi diszkriminációt nem tartalmazott. A munkaszolgálatos rendszer azonban egyre inkább politikai töltetet kapott, a politikailag és fajilag veszélyesnek ítélt elemeknek a környezetükből való eltávolítására szolgált.
Az 1940-es évben megkezdődtek a behívások. A munkaszolgálatosok, vagy ahogyan egyre gyakrabban nevezték őket, a „muszosok” kezdetben használt honvédegyenruhát kaptak, amelyet saját költségükön hozattak rendbe. Később az egyenruha viselésének jogától megfosztották őket. Polgári ruhájukban, saját cipőikben végezték munkájukat. Az év végére a zsidó származású munkaszolgálatosokat elválasztották a többiektől. 1941 áprilisában kötelezővé tették számukra a sárga karszalag viselését, amely a németek által megszállt területeken az általános megbélyegzéssel volt egyenértékű. 1942-ben a zsidó vallást korábban elhagyott, a törvények értelmében mégis zsidónak minősülő személyeket is behívták munkaszolgálatosnak. Annyi különbség volt közöttük és a zsidó vallású muszosok között, hogy nekik nem sárga, hanem fehér színű karszalagot kellett viselniük.
A megkülönböztető jelzést viselők mindegyike másként élte meg a helyzetet. Egyikük, Radnóti Miklós gimnáziumi magyartanár és költő így írt naplójában: „Sárga karszalagot kaptunk és katonasapkát. Mély közönyben élek. A sárga szalagot hordom, még »büszke« sem vagyok rá, mint sokan itt. De nem is szégyellem. Jobb lenne büszkének lenni.”
Április után egyre gyakrabban kerültek a munkaszolgálatos századokba jómódú zsidók is. Ez volt az egyik eszköz arra, hogy kivonják a közéletből azokat a zsidó értelmiségieket, akiktől meg akartak szabadulni. Az árja származásúak előtt új utak nyíltak meg a feljelentéssel végrehajtott személyes bosszúkra. Egy nyilas lap újságírója például egyik cikkében „leleplezte” a híres ponyvaírót, P. Howardot és az ismert vadnyugati történetek szerzőjét, Gibson Laveryt. Kifejtette, hogy az ismert szerző egy és ugyanaz a személy, Reich Jenő, aki az Izabella utcában született, Budapest VII. kerületében. Rámutatott, hogy Rejtő Jenő, hiszen róla volt szó, zsidó. Leginkább botrányosnak azt tartotta, hogy szabadon jár-kel, és a kávéházakban írja műveit. A cikk felhívta a honvédelem illetékeseinek figyelmét Rejtőre, akit rövid időn belül behívtak munkaszolgálatra. Ukrajnába szállították, ahol a többiekkel együtt kegyetlenül dolgoztatták, miközben hátizsákjában készülő regényének a kéziratát cipelte. 1943 elején az éhezés, a mosdatlanság és a kegyetlen ütlegek következtében flekktífuszban hunyt el.
Az 1942-es évben zsidó munkaszolgálatosok tömegeit vezényelték a keleti frontra, ahol a legembertelenebb munkákat végeztették velük, a keretlegények önkényének és brutalitásának kiszolgáltatva. Zelk Zoltán így emlékezett az eseményekre: „Sztarij Oszkolban a munkánk annyi volt, hogy minden reggel hatkor sorakoztunk. Hétre kimentünk az ellátó oszlophoz a pályaudvarra, ahol kiraktuk a liszteszsákokat, a cukroszsákokat, az élelmiszerládákat és gyakran a fegyveres ládákat is. Pásztor Béla egy ügyes mesét talált ki. Keresztény felesége lévén azt hitette el a kerettel is, hogy a feleségének van egy tábornok nagybátyja, aki elintézi, hogy a század három hónap múlva teljesen leszereljen. Így aztán Pásztor Bélának három hónapig nem kellett kijönni munkára, sőt külön ételekkel etették. Mikor kiderült, hogy ez mind humbug, akkor neki is ki kellett vonulni munkára. Minket naponta vertek. Pásztor ezt nem tudta. És ezt megérezték a katonák. És kiszúrták maguknak Pásztort, és rettenetesen megverték többször. Úgyhogy alkonyatkor hazafelé jövet megőrült. Földobta magát a levegőbe, lezuhant, fölugrott, öklét rázta az égre, és elkezdett ordítani.”
1943 nyarán Csatay Lajos lett a hadügyminiszter, aki készségesen igyekezett teljesíteni a németektől érkező munkaerőigényeket. A szerbiai Borba, amely egy kis bányavároska volt, három nagyobb csoportban érkeztek Magyarországról munkaszolgálatosok, 1943 nyara és 1944 májusa között. A tábornak kiürítésekor, amely a német visszavonulással esett egybe, 6200 muszos lakója volt. Ezekben a századokban szolgált több neves értelmiségi: Radnóti Miklós költő, Kardos G. György író, Keleti László színész vagy Nóti Károly humorista. A szovjet csapatok előretörtésekor a németek elrendelték a táborok kiürítését. Ennek során a foglyokat egy ideig vasúton, majd gyalogosan hajtották a nyugati határ felé.
A lemaradókat és betegeket kivégezték. Ennek a brutalitásnak esett áldozatul többek között Radnóti Miklós és Szerb Antal is. Köszegi Ábel így mesélt Radnóti meggyilkolásáról: „Két előfogatot kérnek betegszállításra. Orvos jelöli ki, hogy kik szállhatnak fel a szekérre. Mindenki a kocsira akar kerülni, hiszen jóformán mindannyian menetképtelenek. (…) A költő felkapaszkodik a kocsira. A két szekér Győrben marad le a menettől. Néhány munkaszolgálatost leparancsolnak a kocsiról, és ásót, kapát nyomnak a kezükbe. Gödröt kell ásniuk a csalitos szélén. (…) Az első lövésekre a foglyok nem fordulnak el. Nézik, amint társuk arccal bukik a gödörbe. A következők parancs nélkül állnak a sír szélére. Az altiszt és a katona egész közelről lövi tarkón az embereket. A leggyengébbek képtelenek megállni a gödör szélén. Ezeket belökik és úgy lőnek rájuk. Az utolsónak kell rájuk húzni a földet. Úgy érzi, megmenekült. Amikor fegyvert fognak rá, könyörögni kezd, majd futni próbál. Őt két katona földeli el.”
A még életben lévő munkaszolgálatosokat a nyugati határon kényszerítették erődítések építésére, majd, amikor folytatódott a szovjet előrenyomulás, Ausztrián keresztül a Német Birodalom belseje felé hajtották őket, hogy utolsó csepp erejüket is kihasználják egy vesztett ügy érdekében. A kevés túlélőt a különböző koncentrációs táborokban szabadították fel a szövetségesek.