Vissza a tartalomjegyzékhez

Siposhegyi Péter
Az olvasóverseny és a három kívánság

Hát megvolt! Amit napok, sőt hetek óta elemezgettek tematikus szókincsű elemzők, a közbeszéd tematizálóinak hív analitikusai, az most megvolt. Túl vagyunk rajta! Megtartották a 2004. évi helyesen olvasási versenyt. Ennek a műfajnak nagy hagyományai voltak, magam is indultam ilyesmin a 4435. számú Latinca Sándor Úttörőcsapat rendezésében. Nem én nyertem, de ez ma már történelem. Az idei versenyen sem nyerhettem volna, hiszen nem vagyok, nem voltam, és sajnos már nem is leszek miniszterelnök, márpedig mostanában az úttörőcsapatok megszűntével már miniszterelnöknek kell ahhoz lenni, hogy valaki indulhasson a gyorsolvasási versenyben.
Tudom, akadnak, akik úgy nevezték el ezeket a felolvasmányokat, hogy beszédek. Téves, a beszéd az, amit az ember a fejéből adott pillanatban segédeszköz nélkül elmond. Esetleg egy néhány soros „mankó” segítségével. Itt azonban inkább járókeret volt meg tolószék, a mankó kevésnek bizonyult.

Értelmezhetjük tartalmilag a beszédeket, de ez kevés. Orbán Viktornak ugyanis abban igaza volt, hogy ez egy olyan hely, ahol semmi sem az, aminek látszik. Ez egyúttal megfelel a valónak. Ez ma nem az a helye a világnak, ahol az adott szónak különös súlya lenne. A jeles halott mondta még éltében: az ellenfélnek tett stratégiai ígéret nem kötelez. Márpedig ha egy jó házból való úriembernek sem ér semmit a szava, akkor mit várjunk az udvarból érkezettektől. Épp ezért felhívnám az olvasó szíves figyelmét, hogy máskor figyelje a gesztusokat. A színészetet. A politikai beszéd ugyanolyan színjáték, mint egy előadás. Monodráma. Annyival tisztább, hogy nem kiképzett színész adja. Egy színészt megtanítanak arra, hogy mást mondjon, mint amit játszik. Ez a kódolt játék, a volt keleti blokk stílusa. A politikus ebben a tekintetben műkedvelő, így hiába jön Werber, Rosner, Wermer (bocs, ő nem jön, ő marad), a színész néha pőre.
Orbán Viktor, akinek a szokott közönsége előtt volt módja beszélni, rég volt ilyen jókedvű. Orbán a vereség óta nem szívesen találkozott emberekkel. Közlésvágya nem volt, inkább kivárt. Tudta, hogy ellenfelei megteszik azt a szívességet neki, hogy fékezett hatású kormányzást produkálnak, így egyre többekben ébred majd nosztalgia a millenniumi ígéretek boldog világa iránt, a Széchenyi-terv pályázatainak eredményhirdetést megelőző reménysége iránt. Sejtette, hogy ellenfele ismét elvét majd néhány kifejezést, így nagyjából biztos lehetett önmagában. 
Kétségtelenül kedvező helyzet saját közönségnek beszélni. Orbán közönsége úgy nézett fel a pulpitusra, mint valami misztikus közönség a főpapjára. Itt nem kérdés, hogy egyetértünk-e vele. Itt az egyetértés, a teljes elfogadás alapvető érték. Régóta mondom-írom, Orbán legnagyobb baja, hogy nincs körülötte őt támogató kritikus értelmiség. Emberek, médiacsinálók, akik nem azért szidják, hogy ezzel glancolják az MSZP-t, hanem, mert egy jobb Orbánt akarnak. Az itt ülőktől, elnézve a tekinteteket, ez nem várható.
Orbán beszéde, melynek zöme előre készen állt, nem tartalmilag izgalmas. Egy valami érdekes belőle. Orbán hangulata. A szigorú arc megenyhült. Már nem haragszik a népre, már szeretni szeretné a népet. Ehhez az kellett, hogy a nép fél uszodahossznyi előnyt jelzett neki a közvélemény-kutatásokban. Orbánt saját sajtója következetesen Magyarország volt és leendő miniszterelnökének nevezi. Olyan ez, mint a leleményes Odüsszeusz, meg a hókarú Nauszikaá. Ez az ember, aki a múlt hét keddjén odaállt az emberek elé a pódiumra, épp úgy viselkedett, mint az ország volt és leendő miniszterelnöke. Orbán azt is tudta, neki nem kell programot adnia. Ezen persze elvitatkozhatunk, hiszen igaz az a tétel, hogy aki elmondja a diagnózist, az adjon receptet is. Kivéve, ha konzílium. Orbán ma ellenzékben van. Ha tételesen elmondja, hogyan szeretné, ezzel épp annyit ér el, mintha nem mondaná el. Elvileg feltételezhetjük, hogy tudja, de ezt ne tételezzük fel. Elvileg feltételezhetjük, hogy nem tudja, de ezt se tételezzük fel. Egy biztos, a magyar csoda receptjét eddig nem láttuk sem itt, sem ott. A magyar hit növelését láttuk nála. A magyar csoda mindig akkor indult meg, amikor a világgazdaság. Addig is tartott. Aztán jött odakint a recesszió, mely egészen aljas és elítélendő módon független a magyar gazdaság állásától, s minden folytatódott ugyanúgy. Az orbáni éra iránti nosztalgia alapja az a közvélekedés, hogy ez az ember tudja, mit akar, most pedig úgy érzi, akik vannak, nem tudják, mit akarnak, illetve kizárólag megúszni akarnak. 
Orbán a terápiáról nem mondott semmit, holott várták, vártuk. Nagyszerű lett volna, hogy kész a recept. Ebből arra következtethettünk, hogy nincs kész. Majd lesz. Ténykérdés, hogy az ellenzéknek nem féltáv előtt kell megadni a maga programját. A kampány nyitására. Addigra meglesz. Marad a stílus mint elemzendő. Mindenkinek feltűnt, hogy milyen békülékeny. Meghirdette a búcsúcédulás megtérés útját. Aki nem ragaszkodik az MSZP-hez, és képes belátni, mit is válasszon, annak megbocsátják az ifjúságát. Tisztes ajánlat, emberi hangon. Orbánt nem a fiatalok küldték el, hanem az idősek. Nem a gazdagok, hanem a kisemberek. Nem a sikeresek, hanem a sikertelenek. Most hajlandó úgy tenni a cél érdekében, mintha jobban szeretné azokat, akiket sohasem becsült sokra. A nagy álmokhoz nagy fantáziájú álmodók kellenek. Orbán azokat az embereket szereti, akik szeretnek nagyot álmodni. Akik mernek nagyok lenni. Aki nem, az bizony töpörödik. Semmi sem az, aminek látszik - ebben igaza van, éspedig oldalaktól függetlenül. Tizennégy év hatalmas politikai eredménye, hogy semmi sem hihető, csak amit az ember előre elhatározottan hinni akar. 
Orbán úgy akart kiállni, mint leendő miniszterelnök. Azt hiszem, ez sikerült neki. Nem vádolt, csak általában, nem támadott, csak elegánsan közölte a hívekkel: ez rossz, mi nem így csináltuk, mi nem így csináljuk. A nagypapa újra megmérhette Orbán Viktort az ajtófélfánál. S ha a látomás továbbra sem ajtónyi, azért aki benne vágyja látni lángoszlopát, annak volt mit néznie. A nagypapa pedig elgondolkodhat rajta: nem centiben mérik a nagyságot, mégsem. Itt van tehát a Pax Orbaniana, újra alhatunk altató nélkül. Újra jó polgárnak lenni.
Ezt a gördülékeny, impresszionista olvasmányt kellett döntetlenre hoznia Medgyessy Péternek. Nem egyszerű. Medgyessy szónoki készségéről legendák és viccek keringenek. Miközben, ha figyeljük ezt az embert, akkor kiderül, hogy nem is a beszédkészségével van baj. Ha stúdióban ül, teljesen érthető és világos. Medgyessynek nem a szókincse kevés, pszichikailag vannak problémái. Ő úgy gondolja, utálják. Minél inkább olyan helyre megy, ahol ez valóban így lehet, annál több a lapszus. A hivatalos olvasás egyébként is nehéz műfaj, hiszen semleges a pálya. Míg Orbánnak legfeljebb Kun Béla damaszkuszi autópályáról letért unokájának idvezült mosolyát kell látnia, addig Medgyessyt ott figyeli Kövér, a pápai druidák ivadéka, Áder, az Országgyűlés lelki korelnöke és több más, telepatikus erejű víziógyógyszerész (ez a telepatikus). Medgyessy ehhez képest a magas „Ö” királyaként egyetlen ö-t nem vétett. Mennyi munka lehet egy ilyen beszédben! Nem titok, Medgyessynek szép nagy stábja van, van a beszédíró, a tanácsadó, az arculattervező, a programos és így tovább. Ahogy a Barátok köztben, itt is külföldiek a sztorilájnerek (így magyarosan írva), de hazai a besegítő. A rengeteg munkának lehet, hogy rengeteg eredménye lesz. Miután a baloldalnak nevezett üzleti kör úgy döntött, hogy Orbán nem mondott semmit, és ezt több beszédhibás elemző is megerősítette, így a jobboldalnak nevezett üzleti kör prófétájával ellentétes taktikát dolgoztak ki. Orbán egyetlen számot sem mondott, Medgyessy többet, mint Ági néni egy közepes számtanórán, mely után Mikulás-ünnepség következik (ez is megvolt, de erről később). Megtudtuk, hogy ezerháromszázötven a milliárd. Én személy szerint beérném ezerháromszáznegyvennel is, de ezt egyszer az életben ne személyesen azok tegyék zsebre, akik ígérik. Ehhez a gonosz felvetéshez kötődik az olvasás legnagyobb tartalmi hibája. A szerzőcsoport megfeledkezett egy pillanatra Medgyessy Péter szolidnak épp nem nevezhető anyagi helyzetéről. Hangos morgás támadt, mikor azt találta mondani, mindenki volt úgy, hogy többet tett a kosárba, mint amennyi pénz volt nála. Ez tőle annyira volt hiteles, mint néhai nemzetvezetőnktől annak említése, hogy a Mein Kampf bevételét egyenesen a zsidó szeretetkórház számlájára utalják. Ha Medgyessy és baráti köre így járna, akkor hazaszalajtaná a sofőrt az otthon felejtett arany fokozatú bankkártyák valamelyikéért. Ez hiba, ennyi beszédíró egyszerre nem tévedhet. Vagy megint úgy van, hogy van az író, aki írni, és van a beszédíró, aki mosolyogni tud?
További probléma bizonyos szavak ejtése. Egyszer volt egy esetem, mikor egy színdarabot úgy kellett befejeznem, hogy az utolsó öt oldalon nem lehetett z betű, mert a határidő lejárt, a betű meg letört a gépről. Életem legizgalmasabb nyelvi fejtörő játéka következett. Hasonló feladat lehet a miniszterelnök beszédírójának lenni. Vannak egyszerű mondatok. Nekem jó. Neked is jó. Ez már szerelem. Fejlődünk. Haladunk. Így tovább. De most éppen nem igazán nagyon fejlődünk, így nehezebb szavakat kellett megírnia a stábnak. S valljuk meg, holott szívünk mindig azokért a sportolókért dobog, akik két perc alatt ússzák a száz métert, ennek kimondása nem mindig sikerült. Gond volt a „teljesítőképesség” szóval. Ezt megértem, magam sem vagyok már fiatal. Ilyen nehéz szó ez. Nem „sikerült” elsőre a túlbecsültük sem. Itt lelki okok lehetnek. A szakértő közgazdászok miért becsülték túl? Én túlbecsültem, de én bölcsész vagyok, ezen kívül egyetlen listán sem voltam még, leszámítva a tiltólistát. De ők? Nem csodálom, hogy elsőre nem ment. Nem sikerült a „nehéz és kemény” felsorolás. Lásd lelki okok. Ami nehéz, azt kimondani sem könnyű. Az igazi szónoki bravúr azonban akkor következett, mikor az írás útelágazáshoz érkezett. Ez nem ment másodszorra sem. S ekkor valami olyan történt, amire felső tagozatban ritkán kerül sor. A miniszterelnök sármos mosollyal közölte, nehéz szó. Márpedig megint útelágazáshoz érkeztünk. Megint. Én személy szerint szeretném, ha nem érkeznénk mindig elágazáshoz, mert ez azt jelenti, hogy ez még mindig nem az autópálya.
Apropó autópálya. Medgyessy szereti az autópályát. Konkrétan és általában is. Igaza van, az autópálya fontos, s ha már ilyen fontos, jó lenne gyorsabban építeni. Számára ez jelkép. Haladjunk a kapitalizmus építésének útján. Ekkorra, akkorra. Szép és vonzó célok. Egyetlen gond van velük. Ki hiszi el? Orbán nem beszélt a jövőről, mert úgy érezte, még nincs hozzá köze. Medgyessy nem beszélt a közelmúltról, pedig az értékelésben illik szót ejteni arról, vajon mit tettünk eddig. Tervszámokat mondani bármikor lehet, de ennek szakmai és erkölcsi fedezetét az adja, hogy ami eddig történt, az nem egyéb, mint a tervek betartása. Háát… ebben akadnak hibák, így a tudós közgazdász a ráció látványa mögött szintén az általunk becsült teológia mezejére tévedt. Aki el akarja hinni, hogy komolyan beszélt, az elhiszi, aki nem, az nem. Az érje be annyival, hogy a mindig mosolygó Draskovits vezérletével száznyolcvanöt milliárdot kell megspórolnunk mint polgári erény. Az. Némi szolid tévedés, hogy a felesleges pénzszórás megvetése az és nem a nélkülözés, ami annyi ember napi kínja.
S mégis… Medgyessy olvasmánya korszakhatár. Az MSZP általa kezdeményezésbe ment át, éspedig a három kívánság által. Ennek olvasása közben éreztem először két év óta, hogy az országnak miniszterelnöke van, nem csupán egy sajátosan gondolkodó kormánya. Annál is inkább, mert úgy tűnt, a többség ezeket a kívánságokat még nem hallhatta. Saját stábkezdemény. Valami, ami Medgyessytől jön, és nem kerül semmibe, nem is elvihető, sőt…
Ráadásul ezek az ötletek jók. Kettő biztosan és a harmadik sem akkora marhaság, mint elsőre hallatszik. Igaz, van benne taktika. Medgyessy egy elvben vesztes helyzetben felajánlja a döntetlent az elvben győzelemre álló Fidesznek. Ha elfogadják, az MSZP megmenekült egy várható választási vereségtől, ha nem, akkor joggal mondhatja a Medgyessy-team, hogy Orbán csak beszélt az egységről. Nincs kétség, akié az egység, azé a győzelem. Medgyessy a vesztésre álló volt győztes pozíciójából megpróbálkozott valamivel, ami nem fog sikerülni, de mindenképpen elegáns - az előbb elmondottak ellenére is. 
Ráadásul nem viszonzás nélkül kéri a döntetlent. Egy évvel később egy biztos sikert hajlandó kockáztatni. A jelen szabályok szerint az MSZP egy év múlva köztársasági elnöki székbe segítheti valamelyik nagyformátumú emberét. Erről lemondana. Tegye. Ez naná, hogy tetszik a Fidesznek, hiszen úgy véli, hogy egy évvel a nagy meccs előtt bizonyíthatja, ő a jobb és székbe emelheti, vagy ott tarthatja emberét, ha nem lesz jobb ötlete Mádl Ferencnél. Csak az SZDSZ-nek nem tetszik. Hátha elesik attól a lehetőségtől, hogy a tűrésért cserébe ő mondhat egy nevet 2005-ben.
Az igazi siker a csökkentett parlament. Egy ekkora országnak tudtommal sehol nincs ennyi képviselője. A tisztelt választó örömmel venné, hogy ebből a drága és kevés hasznú emberfajtából kevesebbet kelljen eltartania csak azért, hogy továbbra sem legyen képviselete, csak képviselője. A kétszázötven untig elég. Ezt a pártok vezetői megszavazzák majd, hiszen a csökkentés, a létszámleépítés nem őket érinti, hanem azokat a sokadikakat, akiknek majd valóban más munka után kell nézniük. Jó lenne, ezt már magam teszem hozzá, a beíró naivitásával, jó lenne, ha nem az egyéni körzetek száma csökkenne, hanem azoké, akik listán kerülnek be, néha több ciklusra is úgy, hogy soha nem méretik meg saját nagyságnak képzelt kicsinységüket. Én, ha rajtam múlna, tovább mennék ezen az úton, és 2014-re összeállna egy hatékony, tehetséges, húszszemélyes parlament, melynek minden tagja okos és tiszteli a másik tizenkilencet.
E három pont mindenképpen javított a miniszterelnök helyzetén, most ő kezdeményezhet, ami eddig nem volt jellemző. Kérdés, mit lép Orbán nagymester? Egy biztos, mostantól nem nézheti kívülről a partit, hiszen nyerni akar. A mérkőzés hétfőtől szorosabbnak tűnik valamivel.