Vissza a tartalomjegyzékhez

Szilágyi Sándor
Júlia a jegeslegjobb

A Magyar Írószövetségnek ugyan nem tagja Sebestyén Júlia, ez mégsem akadályozta meg abban, hogy maradandó művet írjon. Sporttörténelmet! Magyar hölgy az emberiség múltja során még nem nyert Műkorcsolya Európa-bajnokságot, s ez a huszonkét éves tiszaújvárosi leányzó megtette. Gratulálunk! 


Sebestyén Júlia Gyurcsány Ferenc sportminiszter társaságában Fotó: Réti Dóra

Elöljáróban elárulom, hogy az elmúlt két-három évtizedben, a Sallai- Regőczi páros óta nem igazán követtem figyelemmel ezt a sportágat, egészen addig a napig, amíg a budapesti Eb-n a női rövid programot követően az első és a harmadik helyen is egy-egy magyar lány várta a folytatást. Erre már felkaptam a fejem, s a családdal együtt figyeltük az ismétlést az esti sportműsorban, majd másnap a döntőt. Négy és fél éves kislányom spontán megjegyezte, hogy hatéves korától ő is korcsolyázni fog. 
Figyelve a két lány rendkívül magabiztos produkcióját (mert ne feledkezzünk el az élete első felnőtt versenyén szereplő, s a negyedik [!] helyet megszerző tizennyolc éves Pavuk Viktóriáról sem), azt a konzekvenciát vonhatjuk le, hogy hosszú évek kőkemény munkájának a gyümölcse ez a siker.
- Háromévesen léptem először a jégre Tiszaújvárosban - kezdte a beszélgetést Júlia. - Rengeteget dolgoztam, és azt hiszem, elég sokat feláldoztam az életemből idáig, és valahol ez egy kárpótlás azért a sok munkáért és lemondásért, hogy tizenhárom éves koromtól távol kell élnem a szüleimtől. Ez számukra is óriási áldozatot jelentett, ez az aranyérem azonban egy olyan elismerés, amely kárpótolt bennünket az elmúlt évekért.
- Gondolom a kárpótláshoz tartozik az emberek reakciója is.
- Igen. Sokan gratulálnak. Ismeretlenek is megszólítanak, s mondják, hogy milyen szépen korcsolyáztam. Boldoggá tesz, hogy ennyi embernek örömet tudtam szerezni. Amikor Szarajevóba mentem az Eb-t követő gálára, a repülőn az utaskísérők külön köszöntöttek, és a pilóta is beinvitált a fülkébe, bár a leszállást nem bízta rám. Meg tudom érteni, hiszen a leszúrt Rittbergerből való leérkezés és a repülővel való leérkezés között van egy hangyányi eltérés. 
- Melyik a legnehezebb elem a kűrödben?
- A lányoknak általában a tripla Lutz a legproblémásabb, számomra viszont ez a legkedvesebb, mert a hölgyek mezőnyében nekem sikerült még tizenhárom évesen először megugranom világversenyen. A szabadprogramomban a tripla-tripla Salhov-Rittberger kombináció a legnehezebb, amit itt nem is tudtam végrehajtani. 
- Mit tartasz fontosnak az életedben?
- Természetesen a korcsolyát - válaszolja rövid töprengés után nevetve, majd komolyan hozzáteszi -, de ugyanolyan fontosnak tartom, hogy mellette tanulok (a Testnevelési Egyetemen műkorcsolya-szakedzőin, a Műszaki Főiskolán műszaki menedzser szakon), mert mindig azt mondom, hogy a jég az csúszik, s nem lehet előre tudni, hogy mi fog történni. Továbbá nagyon fontosnak tartom, hogy olyan szüleim vannak, akik lehetővé tették ennek a sikernek az elérését. Folyamatosan támogattak, és mindig mellettem álltak, s ezúton is szeretném megköszönni nekik ezt, és azt is, hogy tizenhárom évesen elengedtek Budapestre. 
- A sikerhez nyilvánvalóan kevés kizárólag egy személy küzdeni akarása - fordulok most az édesanyához -, nélkülözhetetlen hozzá egy rendkívül stabil családi „hátország” is.
- Az anyagiak biztosításánál - mondja - sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy egy szeretetteljes, konfliktusmentes, egységes család áll mögötte. Nem akartunk mi élsportolót belőle, energialevezetésnek szántuk a korcsolyát, hogy jobban tudjon tanulni, s ez lett belőle. Pestre is csak úgy engedtük el, hogy Kozárik Klára néni vette magához, aki unokájaként kezelte, szerette. Nekünk ettől fogva az jelentette a szórakozást, hogy az edzőtáborokban rendszeresen látogattuk.

***

Kíváncsiak voltunk Száraz András véleményére is, aki 1994 és 97 között volt az edzője Júliának, majd 2000-től ismét együtt dolgoztak.
- Mit jelent Önnek ez az aranyérem?
- Azt hiszem, minden sportember álma az, hogy ilyen sikert tudjon elérni. Teltházas aréna, magyar himnusz, s a dobogó tetején a tanítvány. Ez egy leírhatatlan csoda.
- Mire gondolt, mit érzett akkor, amikor befejeződött a kűr, de még nem voltak meg a pontszámok?
- Akkor még semmit. A lihegőben, ahogy ott ültünk, a Juli már mondta, hogy megvan, de én óvatosabb vagyok, szeretem megvárni a végét. Felfogni ott még nem tudtam, kellett hozzá egy pár nap.
- Következik a márciusi dortmundi világbajnokság. Ha ugyanezt sikerül produkálni, mi várható reálisan?
- Az elvárás ugyanaz, mert minden feladatot ugyanígy végre tud hajtani. Helyezést viszont nem szabad megjelölni, mert a mostani vetélytársak mellett ott lesz három japán és három amerikai versenyző is többek közt. A japánoknak hat olyan korcsolyázónőjük van, akiket bármikor bárhol be tudnak vetni, és dobogóesélyesek, nem beszélve a favorit amcsikról. 

***

Most nézzük a siker további összetevőit a bajnok szemével:
- Naponta két és fél-három órát vagyok jégen, hetente háromszor megyek balettra, és napi húsz-harminc percet futok. Csak a vasárnapom szabad, ami életrajzi könyvek és krimik olvasásával, mozizással telik. Az anyagi biztonságomhoz a hátteret két fő támogatóm a tiszaújvárosi önkormányzat és a TVK Rt. biztosítja, így ez az ő sikerük is. 
- Minden diadal magában hordozza azt, hogy elszáll tőle az ember. Hogy érzed, téged mennyiben változtatott meg ez a sporttörténelmi győzelem? - kérdezem a jégen királynőként tündöklő, beszélgetésünk során viszont egy közvetlen diáklányként megismert bajnoktól. 
- Úgy érzem, ugyanaz maradtam, mint aki voltam. 
Ezek után már nem lehet mást mondani, mint azt, hogy legyél továbbra is ilyen „aranyos” Júlia!