Makki Marie-Rose
Mindenáron szerelmesen

Boldogságmániások lettünk: a szerelmi kapcsolat korunkban elsőrendű értékké vált, maga mögé utasítva alkalomadtán családot, gyereket, több évtizede hűséges társat is. Mert mindenkinek joga van a boldogsághoz. Ma olyan okok miatt bomlanak fel a házasságok, amelyek miatt ötven éve nem váltak volna el az emberek. Rendkívül ingergazdag világban élünk - magyarázzák a szakemberek -, folyton akad egy látszatra szebb és jobb „lehetőség”, így állandóan kísért a kétely: biztosan jól választottunk? A mai tizen- és huszonévesek eleve sokkal könnyedébben teremtenek kapcsolatokat, mint elődeik, viszont kimutathatóan jóval kevésbé képesek tartós viszony kialakítására és fenntartására. Márpedig minden jól működő kapcsolatra az a jellemző, hogy rengeteg munka fekszik benne. 

A különböző nehézségeken szeretve kell egymást átsegíteni, nem pedig gyötörve és kritizálva

A házasodással és gyermekvállalással kapcsolatos szokásaink gyökeresen megváltoztak az elmúlt bő évtizedben. Az anyakönyvvezetővel indított családalapításra egyre később és egyre kevesebben szánják rá magukat, ugyanakkor terjed az együttélés és a szinglilét. Ez utóbbi sokszor a szülői házban élő, jó keresetű fiatal felnőttet jelenti. A házasságkötések számának drasztikus csökkenésével a gyermekvállalási kedv is visszaszorult, az effajta sorsdöntő lépésekkel kapcsolatban kialakult egy halogató magatartás. Ennek a modernizáció - pontosabban a hosszúra nyúlt diákévek, az elhúzódó kamaszkor -, valamint a fokozott létbizonytalanság egyaránt oka. 

„Hat éve fejeztük be az egyetemet - meséli Éva -, lassan harmincévesek vagyunk. Van, aki még mindig tanul. Szinte mindegyikünk családosan képzelte el a jövőjét, csak előbb némi egzisztenciát is szeretett volna hozzá. Én már családos vagyok, sokan irigyelnek is emiatt: a többség ugyanis legfeljebb együtt él valakivel. A barátnőm is arról panaszkodik, hogy bár jól keres, és van egy sokadik élettársa, folyamatos hajtás az életük. A normális párkapcsolat ritka, egy ilyen társbérletbe meg minek még egy gyerek is? Ahogy telnek az évek, a család mint olyan egyre kevésbé szerepel a tervei között. A szüleim mondogatják: ők is a semmire szültek, másként nem is lehet, mire várunk annyit? Csakhogy az ő idejükben ez nem volt ilyen kockázatos lépés, akkor jóval könnyebb volt a létfenntartás, a munkavállalás.”

A hetvenes években a fiatalokat osztatlan családalapítási láz jellemezte, hiszen a lányok 90 százaléka harmincéves koráig férjhez ment. Jó tíz évvel ezelőtt is még a 20 és 24 év közötti nőknek több mint a fele volt férjnél, míg 2001-ben már alig egyötödük. Mindeközben a válások száma változatlan maradt, a meglévő házasságok stabilitása pedig csökkent, azaz megnőtt a felbomlásuk kockázata. Többek között ez derül ki abból a tavaly publikált felmérésből, amelyet a KSH munkatársai védőnők segítségével olyan fiatalasszonyok körében végeztek el, akik 1990- 1991-ben kötöttek házasságot. Ők a hagyományos családmodell utolsó „mohikánjai”, akik még követték a szülői példát mind a házasodás, mind a gyermekvállalás terén. A vizsgálatot tíz év múltán megismételték, hogy kiderítsék, mi lett az eredeti elképzelések sorsa. Nos, a tizedik házassági évfordulót a pároknak csak a háromnegyede ünnepelte, a többieknek felbomlott addigra a kapcsolata. Kiderült, hogy nagyobb a válás esélye azoknál a pároknál, akik a házasságkötésük előtt összeköltöztek, és azoknál is, akiknél rövid ideig tartott az udvarlási időszak. Meghatározó még a házasság családi fogadtatása (különösen a férj anyósának a hozzáállása) és némileg a pár vallásossága is. Ismét beigazolódott, hogy egyrészt az elvált szülők gyermekei maguk is könnyebben válnak el, másrészt a bontópereket túlnyomórészt a nők kezdeményezik. 
A városi környezet nem kedvez a házasságok stabilitásának, ezen belül is a főváros ugrik ki feltűnően magas válási arányával (26 százalék). A hűtlenség is jóval nagyobb problémát okoz a városiak körében, mint a községek lakóinál. Az iskolázottsági szint azonban nem befolyásolja a válás esélyét. 
A vizsgálat idején a legstabilabbnak a kétgyermekesek házassága bizonyult, a többiek - a gyermektelenek is - nagyobb arányban voltak elváltak. Mindeközben megtörni látszik a kétgyermekes családmodell eddigi egyeduralma. Az átlagosnál több gyerek várható ott, ahol az apa diplomás, míg a diplomás anyák kevesebbszer szülnek társaiknál. 
A házasság első tíz évén belül a legelső kritikus időszaknak a második év tűnik. A következő pedig a negyedik-hatodik év - vélhetően ekkorra válik nyilvánvalóvá, hogy átalakul-e a szerelem egymás iránti szeretetté, törődéssé. 

„A férjem sokat dolgozik, itthon ritkán látni - mondja a háromgyermekes Kati. - Nemrégiben kiderült, hogy viszonya van az egyik kolléganőjével. Amikor megkérdeztem a hölgyet: tisztában van-e azzal, hogy családos embert szédít, igennel válaszolt, majd a szemembe mondta a következőt: »Nézd, tavaly, hét év után ért véget egy komoly kapcsolatom. Huszonkilenc éves vagyok, az ember ilyenkor már nem nagyon válogathat.«”

A válások okait illetően figyelemre méltó változásnak lehetünk tanúi az elmúlt évtizedben. Míg a nyolcvanas évek vezető válóoka kiemelkedően az alkoholizmus volt, addig ezt a főszerepet a kilencvenes években az érzelmi problémák és az elhidegülés vette át, az ital csak jóval ezután jön. Csaknem négyszeresére nőtt mint válóok a család érzelmi elhanyagolása, a munkahely, a barátok előtérbe kerülése. Jelentősen nőtt a részaránya a pénzügyi problémák, illetve az eltérő anyagi igények miatti válásoknak. Ugyanakkor hátrébb sorolódott a durva bánásmód és a féltékenység jelentősége. Egyre fontosabbá válik a család érzelmi funkciója, s ha ezt nem képes betölteni, az könynyen vezethet a házasság felbomlásához. 
Mindez nehezen fér össze a tévésorozatokon felnőtt nemzedékek szerelemfelfogásával. Eszerint a nagy Ő éppen attól nagy Ő, hogy minden erőfeszítés nélkül, simán és automatikusan kialakul vele a sírig tartó boldogság.

„Dobjátok ki a tévét!” 
(internet)

Ma a szerelmi házasság a „trend”, ez értékké is vált a társadalomban, érthetően erre vágyik mindenki. A jelenség természetesen nem új keletű, a huszadik század eleje óta megfigyelhető tendencia - mondja Hajduska Marianna pszichiáter. Ez a modernizálódó társadalmak velejárója, amikor a családok már nem alkotnak szoros gazdasági egységet. Megszűnik a tagok gazdasági egymásra utaltsága, nem kizárólag a gyereknevelő funkcióra építenek, előtérbe kerül az intimitás. Meghatározó kérdés lesz, hogy képes-e a család a tagjainak egy stabil, énerősítő érzelmi hátteret nyújtani. Ez egészen kritikus ponttá vált; nagyon sok kapcsolat, amely ötven évvel ezelőtt nem borult volna fel ilyen problémák miatt, most felbomlik. Sajnos még a tizenöt-húszéves házasok körében is növekszik a válások száma. Amikor a gyermek tinédzser lesz, a szülői gondoskodás szükséglete lecsökken, újra előtérbe kerül a partnerrel kialakított szövetség, harmónia. Az elfáradt, kiürült kapcsolatok nehezen állják ki a leválófélben lévő gyerek hiányának próbáját. 
Ma, amikor a jó kommunikációs képesség alapelvárás egy munkahelyen, az elköteleződés a legnagyobb kihívás - fogalmaz Hajduska Marianna. A fiatalok könynyen be tudnak lépni egy kapcsolatba - ebben jóval kevésbé gátlásosak elődeiknél -, viszont nagyon nehezen tudnak elköteleződni. Ez ugyanis együttesen kialakított értékek, kölcsönös szolgáltatások betartását jelentené, akár lemondások árán is. A probléma nem a kapcsolat elindításával van, hanem azzal, hogy utána mi lesz.
Meg kell tanulnunk egymásra hangolódni, és folyamatosan megegyezésre jutni, úgy, hogy az mindkét félnek jó legyen. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha az emberek lehetőleg naponta időt szánnak egymásra; egy kapcsolattal ugyanis rendszeresen törődni szükséges. Mi magunk is állandóan változunk, és közben idomulunk is egymáshoz - állapítja meg a szakember. Csakhogy sok pár rossz mintát hoz otthonról, nem dolgozik a napi konfliktusokon, hanem hagyja őket felgyűlni egészen addig, amíg válságos helyzet alakul ki. Jellegzetes probléma, hogy a fiatal házasoknak kevés az idejük érzelmileg egymásra hangolódni, a másik intimitás iránti igényére alkalomadtán reagálni, mert állandó rohanásban zajlik az életük. Nem ritka eset, hogy amikor az egyik fél hazaér, a másik még nincs otthon - mire viszont a másik hazaér, az első már alszik.
Alapfelállás, hogy sok ember magányosan él ugyanazon lakásban, és családnak nevezik magukat. Ez kortünet. A közös események, beszélgetések, különféle tevékenységek teszik az embereket családdá, innen merítették a munkahelyek is csapatépítő programjaikat. 
Egy házasságban az első kritikus időszak az első egy-két év, ami az alkalmazkodás időszaka. A következő komoly kihívás az első baba születése. Ha ezt a lépést jól veszi egy házaspár, ha úgy bővül a közösségük, hogy egymás személyére továbbra is kitüntetett figyelmet fordítanak, akkor ez a változás elmélyíti a kapcsolatukat. Ezt követően jön egy jellegzetesen kritikus pont, az úgynevezett életközép időszaka. Rendkívül ingergazdag korban élünk, amikor 35 és 45 év között - többnyire már kamaszkorúvá cseperedett gyerekekkel a háttérben - sokakban felmerül egy komolyabb újrakezdés igénye: vagy karrierváltás, vagy egy újabb párkapcsolat lehetőségének a mérlegelése. „Biztos, hogy ezt a munkát kell csinálnom?” „Biztos, hogy ezzel a partnerrel kell leélnem az életem?” 

„Nyolc évig éltünk együtt, meghitt szerelemben - meséli a negyvenkét éves Zsuzsa. - Azt hittem, egy életre szóló házasság lesz belőle, de tavaly a férjem azzal állt elő, hogy megismerkedett egy brazil nővel, aki idősebb ugyan nála, de nagyon gazdag. Nagy, úszómedencés villája van, több autóval, és meghívta őt magához Brazíliába. És ő szeretne kimenni hozzá. Azt mondta, értsem meg, ez az utolsó sansz az életében. Amikor elutazott, kikísértem őt a repülőtérre. Fogtuk egymás kezét, és mindketten csak sírtunk. Nagyon nehéz volt az elválás.” 

Végül az utolsó komoly párkapcsolati próbatétel a gyerekek kirepülése, a szembesülés azzal a kérdéssel, hogy tulajdonképpen menynyi köze maradt egymáshoz a két félnek. Különböző fordulópontok vannak tehát az életünkben, személyiségünk is folyamatosan változik, és ezeken a változásokon szeretve kell egymást átsegítenünk.
Egy házasság stabilitása a pszichiáter szerint három dimenzió mentén mérhető le a legegyszerűbben. Nevezetesen, hogy milyen minőségű a felek között az együttműködés a mindennapi élet történései területén (gyereknevelés, szülői szerepek, pénzügyi döntések), megfelelő-e a barátság (énerősítés, tanácsadás, beszélgetések), és jó színvonalú-e az intimitás (férfi-női viszony, szex, gyöngédség, támasznyújtás). Egy jó kapcsolatban mind a három funkció, persze nem mindig azonos intenzitással, de jól működik. 
Ha pedig nem működik olyan jól, akkor sem a válás a kézenfekvő - bár kétségtelenül bevett - megoldás, hanem sokkal inkább a változtatás. Ha másként nem megy, akkor szakavatott emberek segítségével.