Széchey Noémi
Melegszik vagy hűl a Föld?

Vajon tényleg katasztrofális mértékben melegszik a légkör? Valóban megváltozik a Föld éghajlata? Vagy a „jó kifogás sose rossz” elv alapján már minden szokatlan jelenségre ezt a magyarázatot adják? 

A héten Isztambulba is beszökött a tél. Szeszélyesen változó fagyhatár Fotó: Reuters

Az ENSZ éghajlati változásokat figyelemmel kísérő bizottságának (IPCC) jelentései az elmúlt évtizedek során egyre-másra arra a katasztrófára hívják fel a figyelmet, amely a szakemberek által tapasztalt klímaváltozás eredményeképpen sújthatja a Földet a jövőben. A jelentések a következő adatokra alapozzák megállapításaikat: a hatvanas évek óta a világ hótakarójának tíz százaléka elolvadt, az északi félteke középső és északi részein pedig két héttel csökkent az az időszak, amikor a tavakat és folyókat jég borítja; az ötvenes évek óta negyven százalékkal csökkent az Északi-sarkon a jégtakaró vastagsága; a huszadik században 10-12 centiméterrel nőtt a tengerek átlagos vízszintje. Ázsia és Afrika egyes vidékein egyre gyakrabban köszönt be súlyos szárazság; a globális felszínhőmérséklet mintegy fél fokkal emelkedett a 20. században; az ökoszisztémák összetétele folyamatosan változik, különböző állat- és növényfajok halnak ki. 
Az embert sem hagyja „hidegen” az extrém hőség: egyre többen (tavaly Európa-szerte több mint húszezer idős személy) esnek áldozatául, a helyi levegő minőségi problémáitól több millió ember szenved már most is, és mind több trópusi betegség terjed át más földrajzi térségekbe. A jelentés hangsúlyozza: egyre biztosabb, hogy az emberi tevékenység, elsősorban az üvegházhatást okozó gázok atmoszférába juttatása a felelős az átlaghőmérséklet növekedéséért. A jelentés szerint a klímaváltozás katasztrófához vezethet: a Föld a következő évszázadban 1-5 Celsius fokkal fog felmelegedni (egy öt fokos hőmérsékletváltozás akkora, mint amennyi a jégkorszaktól mostanáig bekövetkezett); ez a tengerszint ötven centiméteres emelkedésével jár majd, ami miatt tízmilliók kényszerülhetnek arra, hogy elhagyják tenger- és folyómelléki lakhelyüket az emelkedő vízszint elől menekülve. Az üvegházhatás erősödése maga után vonhatja az éghajlat szélsőségessé válását, ezért gyakrabban következhetnek be pusztító természeti katasztrófák. Az El Nino természeti jelenségét - ami pusztító hurrikánokkal és szökőárakkal járt együtt - sokan a globális felmelegedés számlájára írják. Egyes területeket árvíz, másokat tartós aszály fenyeget, eltolódhatnak az éghajlati sávok. A tengerszint-emelkedés, az aszály és más tényezők hatására emberek milliói kerekedhetnek fel, hogy lakóhelyet változtassanak. Ez a legújabb kori, soha nem látott méretű népvándorlás világméretű konfliktusokat okozhat.
A jelentés kidolgozásakor felhasználták azokat a számítógépes modellező programokat, amelyeket a meteorológiai szakemberek használnak kutatásaik során. Az elmúlt ötven évben ugyanis különböző modellek készültek, amelyekkel regionális, kontinentális és globális szinten is vizsgálják az éghajlatváltozás alakulását. A modellekhez általában az 1860-2100-as időintervallumot használják, ami lehetővé teszi, hogy a múltban mért adatokat kivetítsék a jövőre, és ennek alapján próbálják megállapítani, hogy milyen lesz az időjárás tíz, húsz vagy akár száz év múlva. A modell alapján a következő század elején Közép-Európában már ismeretlen lesz a hó, a nyarak szárazak és forróak lesznek, ugyanakkor időnként hatalmas esőzések és árvizek fognak elsodorni mindent, amit lehet.
Számos szakember kiemeli azonban: mindeddig nem sikerült kétséget kizáróan bizonyítani, hogy valóban globális éghajlatváltozásról van szó, mert az eddigi felmelegedés nem haladta meg a lehetséges természetes változékonyság mértékét. Az éghajlat ugyanis nem változatlan. A légkör egy dinamikus rendszer, vagyis nemcsak egyszerűen elnyeli és visszasugározza a Napból érkező energiát, hanem állandó mozgásban van. Eközben a trópusi övezetekben kapott többletenergiát a magasabb szélességek felé szállítja, a felszínről vizet párologtat (amiből felhő és csapadék keletkezik), a vízgőzt is szállítja, kölcsönhatásba lép az óceánokkal, amelyek szintén egy összefüggő dinamikus rendszert alkotnak, ugyancsak állandó mozgásban vannak, és szintén szállítják az energiát. A légköri mozgások rendkívül gyorsak, az óceáni folyamatok viszont sokkal lassabban mennek végbe. Az éghajlatváltozás problémáját a légkör-óceán kölcsönhatás teszi bonyolulttá. Emellett figyelembe kell venni az olyan tényezőket is, mint a napsugárzás, a szárazföldek és óceánok elhelyezkedése, a domborzat, a felszín sugárzásvisszaverő és -elnyelő tulajdonságai, a levegőtömeg, az energia, a Föld forgása és a légköri víz szállítása. Másrészről a modellben szerepelniük kell azoknak a külső hatásoknak (például az üvegházhatású gázok koncentrációjának növekedéséből és a légköri aeroszol mennyiségének változásaiból származó sugárzási kényszereknek), amelyek az éghajlat változását okozhatják.
Az elmúlt száz év során bekövetkezett 0,5 fokos hőmérséklet-emelkedés azért sem tudható be teljes mértékben a légköri széndioxid-tartalom növekedése miatt megerősödött üvegházhatásnak, mert a felmérések egyértelműen kimutatják, hogy a hőmérséklet-változás nagy részben 1940 előtt következett be, míg a széndioxid-kibocsátás az 1940-es évek után ugrott meg jelentősen. Az elmúlt 150 év során végzett hőmérséklet-feljegyzések pontosságával kapcsolatban a kutatók megjegyzik, hogy azokban igen sok a bizonytalansági tényező, mivel egy adott ponton mért hőmérsékletet vetítettek ki egy egész, adott esetben több százezer négyzetkilométeres területre, ráadásul az esetek nagy többségében lakott területen mért adatokról van szó, amelyek átlagban több fokkal magasabbak, mint a nem lakott területre jellemző hőmérsékleti viszonyok. A műholdas mérések már sokkal pontosabb adatokkal szolgálnak, aminek eredményeképpen az 5 Celsius fokos előrejelzés is egy fokra mérséklődött az elmúlt évek során. Az utóbbi húsz évben ugyanis a műholdak által mért adatok az éghajlat enyhe lehűlését bizonyítják, szemben a földfelszínen mért adatokkal. A kórokozók elterjedését szakértők nemcsak a hőmérsékleti viszonyok megváltozásával magyarázzák, hanem azoknak a gyógyszerekkel szembeni egyre erősebb ellenálló képességével, valamint az urbanizációnak a lakosság egészségi állapotára gyakorolt káros hatásával is.
A helyzet ellentmondásosságára adhat magyarázatot, hogy ez a téma sem mentes a politikától. Az 50-60-as években még alig egy tucat meteorológus foglalkozott a Föld éghajlatának változásával, és nem is látszott nagyon valószínűnek, hogy a politika és így a közvélemény felfigyel a témára. Így az érintettek intenzív marketing-tevékenységbe kezdtek, és az ózonpajzs, a szuperszonikus repülés, a savas esők ügyének kérdéséhez kapcsolták az éghajlat változásának témáját is. Munkájuk eredményeképpen született meg az 1997-es kyotói egyezmény, amely célul tűzte ki, hogy 2012-re 5,2 százalékkal az 1990-es szint alá kell szorítani a károsanyag-kibocsátást. A hágai tanácskozás, amely az egyezmény megvalósítását, a részletek kidolgozását tűzte ki célul, teljes kudarcba fulladt, főként azért, mert Európa és az Egyesült Államok nem tudtak megegyezni. Nem csoda: az Egyesült Államok 1990 és 1998 közt 11,5 százalékkal növelte kibocsátását. 
George Bush amerikai elnök már többször jelezte, hogy szkeptikus a globális hőmérséklet-emelkedéssel kapcsolatban, a kyotói egyezményt pedig nem támogatja, mert az „igazságtalan” az Egyesült Államokkal szemben. Kabinetjét többször is érte kritika a zöldszervezetek részéről, mert megtalálhatóak benne az ipari lobbi képviselői és a környezetvédelmi szabályozásokat ellenző politikusok is.