Hetek - VIII. évfolyam, 5. szám, 2004. január 30

Január 21-én volt nyolcvan éve, hogy meghalt az az ember, akinek a nevéhez kapcsolódik a kommunista kísérlet Oroszországban, Európában, sőt világszerte. Úgy hívták: Vlagyimir Iljics Lenin. A kommunista országokban sok évtizeden át úgy élt a népi tudatban, mint a „legemberibb ember”, „jóságos nagyapó” vagy „zseniális és becsületes politikus”. A szocialista tábor lakói csak az elmúlt tizenöt évben beszélhettek arról, ki is volt ő - konkrét elvei, tettei, és azok következményei alapján.

Ahhoz, hogy megértsük személyének jelentőségét, és hogy hogyan is került hatalomra, fontos megérteni a korszak lényegét. Az első világháború zajlott éppen, a kor embere számára teljesen értelmetlenül és váratlanul. Azelőtt soha nem volt még ilyen háború; nem szeltek át országokat, sőt kontinenseket több ezer kilométernyi hosszúságú katonai lövészárkok. Nem pusztultak ilyen nagy számban a katonák, tisztek, civilek. E szörnyű időszakban, amikor ezrek haltak meg a lövészárkokban, mások pedig az ő szenvedéseikből és halálukból kovácsoltak tőkét, Lenin amolyan megmentőként jelent meg: békét és földet ígért azoknak, akik megművelik. Milliók hittek neki, főleg hazájában. A forradalom előtti Oroszországot, mint sok más akkori birodalmat, ma erősen idealizálják, pedig nagy volt a szociális igazságtalanság, a nyomor, amit csak tetézett a felső osztályok részéről megnyilvánuló érdektelenség és az általános kulturális elmaradottság. Ezek az ellentmondások nemcsak Oroszországban éleződtek ki, hanem mindenhol; nem véletlen, hogy akkor esett szét az Osztrák-Magyar, a Német és az Ottomán Birodalom is. Oroszország volt azonban a sorban az első.
1917-ben Lenin, miután erőszakkal félretolta a hatalmon lévő kormányt, rögtön beemelte országirányítási gyakorlatába a „politikában nincs erkölcs” cinikus elvét. Minden megengedhető, ami beleillik a hatalom által előirányozott célkitűzésekbe. Lenin mindenfajta szégyenlősködés nélkül nemcsak hangoztatta ezt, de mindjárt így is cselekedett.
Először is, a politikai hatalomátvétel után a lenini bolsevik párt ideiglenesnek nevezte magát. Megígérte, hogy képviselőválasztást tart az alkotmányozó nemzetgyűlésen, ahol majd eldöntik, milyen törvényesen választott államforma kövesse Oroszországban a cárok uralkodását. Amikor aztán 1918 januárjában ez a nemzetgyűlés össze is jött az egyik pétervári palotában, és kiderült, hogy Lenin pártja kisebbségben van, kiadták a feloszlatási parancsot. Azoknak a polgároknak a tömegeit, akik a törvényesen választott képviselők védelmére kelve kitódultak Szentpétervár utcáira, a lenini osztagok géppisztolyokkal kergették szét. Megjelentek az első áldozatok - pedig a tüntetők többségét éppen azok az egyszerű munkások alkották, akiknek pártjaként léptek fel a bolsevikok. De ahogy Lenin mondta: nincs erkölcs, csak célszerűség van.
A megígért béke helyett újabb háború következett: polgárháború, melynek az alkotmányozó nemzetgyűlés szétkergetése és az Oroszország számára megalázó, Németországgal kötött breszti békeszerződés aláírása volt az előzménye. Bizonyos források szerint a szerződés aláírását hosszas viták előzték meg a bolsevik pártban, és amikor az egyik hazafias érzületű párttag így kiáltott fel: „Vlagyimir Iljics! De hiszen ez Oroszország pusztulásához vezet!”, Lenin odament hozzá, és hidegen ennyit mondott: „Köpök Oroszországra! Fő - a világforradalom!”
Hát ez volt Lenin életcélja. Oroszországra is csak úgy tekintett, mint egy gyufára, ami a világforradalmat fogja lángra lobbantani. Úgy tűnik, ilyen módon készült „boldoggá tenni” a föld lakóinak egy részét: a proletariátust és a szegényparasztokat, vagyis mindazokat, akiknek nincs tulajdonuk. A többiekre, beleértve a gyártulajdonosokat, földbirtokosokat, bankárokat, továbbá a papságot és a szabadgondolkodású demokratikus értelmiségieket, a megsemmisítés illetve a koncentrációs táborokba gyűjtés várt. Így lett a lenini politika egyik legfontosabb eleme a nyílt terror - ami elsősorban saját országának lakosait érintette.
„Felakasztani (feltétlenül akasztani, hogy lássa a nép) nem kevesebb, mint száz közismert kulákot, gazdagot… Kihirdetni a neveiket… Elvenni tőlük az egész kenyerüket…” - Ez csak egy távirat azok közül, amelyeket Lenin 1918 augusztusában küldött egy Volga melletti városba, ahol a parasztok ellenezték, hogy a lenini kormány elvegye tőlük saját kenyerüket. A bolsevikoknak nem is annyira azért kellett a kenyér, hogy ellássák az éhínségtől szenvedő régiókat, mint inkább azért, hogy az élelemkészletet saját kezükben koncentrálva irányítani tudják az ország lakosságát. Elismered a bolsevik uralmat - kapsz ellátást. Nem ismered el - halj éhen, ha ugyan nem lőnek le. Így aztán nem csak gazdag kulákok és földbirtokosok estek a terror áldozatául, hanem szegények is. Lenin minden paraszttól elvétette a kenyeret. Szavai szerint az új szocialista rendszer számára ez „győzelem is lesz és nemcsak a kenyeret, hanem a munkát is igazságosan fogják elosztani, és az ipar minden ágazata felett uralkodni fogunk”.
A társadalom minden rétegének elnyomása Lenin szemében az államigazgatás normája volt, sőt úgy vélte, ezen az úton érhető el a nép boldogulása. Szavai szerint „A proletár erőszak minden formája, kezdve a kivégzésektől a munkaszolgálatokig - bármilyen ellentmondásosan is hangzik - nem más, mint a kommunista emberiség kimunkálása a kapitalista éra emberanyagából.”
Lenin, a „jóságos nagyapó” számára az emberek egyszerű „emberanyagot” képeztek, amely felhasználható a „fényes jövő” felépítésében. Később ugyanígy kezeli az embereket Sztálin és Hitler, Mao Ce Tung és Pol Pot. Sztálin gyakorlatilag semmi újat nem talál ki, csupán a Lenin által már kipróbált módszereket használja fel. Hitler a német náció „fényes jövője” érdekében gázkamrákban és krematóriumokban semmisíti meg emberek tömegeit. A 60-as években Mao felajánlja a szovjet vezetésnek, hogy kezdjenek atomháborút a kapitalista világ ellen, mondván, inkább vesszen oda az emberiség kétharmada, viszont a maradék egyharmad kommunista rendszerben él majd. 1970-ben Pol Pot vörös khmerjei valamivel egyszerűbben képzelték el a „kommunizmus ellenségeitől” való megszabadulást: Kambodzsa lakosainak egy részét fejszével irtották ki…
A kommunista társadalmi felépítés életre hívása valamint a világforradalom érdekében Lenin kész volt feláldozni mindent: magát Oroszországot, annak értékeit, kultúráját és népét is. Nincs az orosz történelemben még egy vezető, aki ennyire gyűlölte volna az országát, annak lakosait és tradicionális vallását. Egy orosz történész, Latisev a következőket írja: „Lenin a vallást a világon létező legutálatosabb dolgok egyikének tartotta. Gyakran az Istennel kapcsolatos dolgoknak a puszta említése is felbőszítette a vezért… Lenin négy nagyszabású kampányt is indított a pravo-szlávia ellen”.
Az első mindjárt a bolsevikok hatalomátvétele után kezdődött, 1917 novemberében. Elrendelték a kolostorok és némely templom bezárását, tulajdonaik elkobzását, az egyházat megfosztották jogi személyi státusától. Ezt követően a bolsevikok Lenin közvetlen utasítására elkezdték a papok és a hívők kivégzését. Íme egy leírás a polgárháború során zajló leszámolások egyikéről: „…Dmitrijevszkij papnak, akit térdre állítottak, először az orrát vágták le, majd a füleit, végül a fejét… Azokat az apácákat, akik nem voltak hajlandók elhagyni a kolostort, kivezették a temetőbe egy kiásott sírgödörhöz, levágták a melleiket és elevenen belökték őket a gödörbe, rájuk dobtak egy még lélegző öreg szerzetest, majd miközben elföldelték mindannyiukat, azt kiabálták: szerzetesek esküvője!”
Ez és ehhez hasonló esetek voltak a következményei a vezér útmutatásának, aki A Munkáspárt viszonya a valláshoz című cikkében egyértelműen kijelenti: „Küzdenünk kell a vallás ellen. Ez a materializmus ábécéje.”
Paradox, de igaz, hogy a bolsevikok Isten elleni fanatikus harca valójában egy új valláshoz, az ateizmushoz vezetett, melynek fő istensége és bálványa maga Lenin lett. Ez különösen a halála után nyilvánult meg, amikor testét bebalzsamozták és elhelyezték egy mauzóleumba a moszkvai Vörös téren. Lenin testének megőrzése a szovjet vezetés azon utópisztikus elképzelésére alapozódott, hogy a tudomány később képes lesz feltámasztani. Ilyen módon a bolsevikok a halott feltámasztás feladatát is készek voltak vállalni, meg sem várva Krisztus második eljövetelét. De addig is, míg a dolog húzódott, elhatározták, hogy felhasználják vezérük „szent tetemeit” személyi kultusz kialakítására.
Lenin személyének és tevékenységének vizsgálata során az európai olvasó fejében valószínűleg megfordul a gondolat, hogy mindez bizonyára az „orosz vadság” számlájára írandó. Ugyanezek a kommunista kísérletek az európai országokban pedig csakis a véletlen, és persze az orosz hatás következményei. Azonban az „orosz kommunizmus” lényegének megértéséhez az európaiaknak is érdemes egy kis történelmi önvizsgálatot tartani - és akkor kiderül, hogy Lenin kísérlete egyenesen következik Európa politikájából.
Sok történész szerint Lenin és pártja hatalomra jutását a német, valamint osztrák-magyar vezérkarok finanszírozták. Kezdetben Lenin szorgalmazta Oroszország mielőbbi bevonását az első világháborúba, mivel úgy vélte, a „császárság jobb, mint a cárizmus”. Lenin germanofil volt: Oroszországban született, de anyja - s egyben neveltetése - német volt. Mindenhez, ami német, hódolattal viszonyult, az orosz dolgokat többnyire elutasítóan kezelte.
Berlin, Bécs és Budapest ugyanakkor számított rá abban, hogy valamilyen módon belülről rombolja szét Oroszországot, és így ki tudja vonni a harcból. A német generálisok stábja hatvan millió német márkát bocsátott Lenin és pártja rendelkezésére 1918 októberéig; hogy ezen felül mekkora részt vállalt a forradalom finanszírozásában az Osztrák-Magyar Monarchia, nem ismeretes. Tény azonban, hogy az orosz hadifogságban levő osztrák-magyar katonák aktívan részt vettek a forradalmi harcokban, kifejezetten az ő erejükre támaszkodott Lenin kommunista kísérletei során.
1918 májusában kitört a polgárháború, Lenin hatalma veszélyben volt, s mindössze kétszázötvenezer katona állt rendelkezésére a Vörös Hadseregben; korabeli dokumentumok szerint ebből nyolcvanötezer magyar katona volt, ezen kívül még németek, osztrákok, bolgárok, kínaiak és más nemzetek fiai. Ilyen módon az úgynevezett orosz forradalom csak az esemény helyét, nem pedig résztvevőit tekintve volt orosz. Lenin kifejezetten nemzetközi színezetet akart adni a forradalomnak az után, hogy megszabadult finanszírozói közvetlen befolyásától. A hoppon maradt európai hatalmi körök kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy az általuk gerjesztett bolsevizmus immár rájuk nézve is veszélyes, sőt előbb-utóbb harcba kell szállni vele. Ez a történelmi igazság egy olyan része, amellyel Európa nyugati felén nem szívesen néznek szembe.
Mit jelent azonban Lenin a mai orosz emberek számára? Tekintet nélkül arra, hogy a kommunizmus bukását követően az orosz sajtó mintegy tizenkilencezer cikkben ecsetelte Lenin valós tevékenységét, emberek milliói szimpatizálnak emlékével. Szociológiai felmérések szerint az oroszok történelmi tudatának vezető alakjai sorrendben Nagy Péter cár, a költő Alekszandr Puskin és Vlagyimir Iljics Lenin.
Miért bálványozzák még mindig annyian Lenint? Valószínűleg azért, mert túlságosan sok a szociális igazságtalanság, túl nagy a kontraszt gazdagok és szegények között. Ezek a szegények pedig mind a mai napig azt az embert látják Leninben, aki a föld megalázottainak akart egy boldog világot alapítani. Úgy vélik, követői elárulták tanításait, ezért nem jöhetett létre Oroszországban - Lenin szavaival - „semmi jó és életrevaló”. A szociális igazságtalanság hátrányait magukon viselő emberek nehezen hiszik el, hogy a terror és a tömegek kivégzések nyomán nem jöhet létre semmi jó és életrevaló.