Hack Péter
Nem ilyen lovat akartunk

A héten ismét csapás érte a parlamentáris demokráciát. Az MSZP- SZDSZ koalíció képviselői - két szabaddemokrata kivételével - nem nyomták meg a szavazógombot a Fidesz által kezdeményezett rendkívüli ülésnapon, ezzel határozatképtelenné téve az ülést. Írásunkban az esemény távolabbi hatásait tekintjük át.

A parlament tekintélyét a nagyon nagy számú, helyét, érdemi feladatát nem találó országgyűlési képviselő is rombolja Fotó: MTI

Magyarországon 1949 és 1989 között a kommunista egypártrendszer negyven esztendeje alatt sokan álmodtak arról, hogy egyszer még lesz parlamentáris demokrácia ebben az országban. Az 1989-es kerekasztal-tárgyalások megnyitották az utat a szabad választások előtt, és egy olyan alkotmányos rend alapjait fektették le, amelyben a végrehajtó hatalom feje a parlamentnek felelős miniszterelnök. Így az alkotmányos intézményrendszer középpontjában az országgyűlés áll.
Ez a döntés nem volt magától értetődő. Mint tudjuk, számos nyugati demokráciában, így mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államokban, a végrehajtó hatalom feje nem a miniszterelnök - ilyen funkció ott nincs is -, hanem az elnök, akit egy bonyolult eljárással, de tulajdonképpen a nép választ. Az amerikai mintájú elnöki rendszerben az elnök nem felelős a törvényhozásnak, így például az elnök beszédéről, amit a Kongresszus és a Szenátus együttes ülésén mondott el az államok helyzetéről, a törvényhozásban nem is folyt vita.
Akik televízión követték az eseményeket, azt láthatták, hogy az elnök elmondja beszédét az ülésteremben, amelyet szinte percenként szakított meg a jelenlévők tapsa.
A beszéd elhangzását követően a demokrata ellenzék képviselője - kommunikációs szempontból katasztrofális pozícióból - egy üres könyvtárszobából értékelte az elnöki beszédet, ahol nyilván semmilyen taps vagy ováció nem kísérte az elhangzottakat. Ebben az elnöki rendszerben nincs szó a „fegyverek egyenlőségéről”, amikor a felek azonos feltételek között zajló, tisztességes vitája döntené el, kinek van igaza. Az elnöki rendszerben a vita az elnökválasztási kampányokra koncentrálódik.
Európában Franciaország az elnöki rendszer klasszikus példája, ahol ugyan van miniszterelnök, de valójában nem ő, hanem a köztársaság szintén közvetlenül választott elnöke a végrehajtó hatalom feje. (Ez a körülmény némi zavart is okoz például az Európai Unió Miniszteri Bizottságában, ahol az országok többségét a miniszterelnök, Franciaországot viszont a köztársasági elnök képviseli.)
Ma már kevesen emlegetik, de 1989-ben az Ellenzéki Kerekasztal és az MSZMP közötti tárgyalások legélesebb vitája, majd az Ellenzéki Kerekasztal kettészakadása éppen ezen a ponton történt. Az MSZMP ugyanis a békés átmenet garanciáját abban látta, hogy még a parlamenti választások előtt közvetlen választással megválasztják a köztársasági elnököt, aki a közvetlen választásból adódóan nagy hatalommal rendelkezett volna. Kelet-Európában több posztszovjet állam választotta ezt a megoldást. Oroszországban, Ukrajnában, Belorussziában, Kirgizisztánban, Azerbajdzsánban, Grúziában, tehát szinte valamennyi egykori szovjet tagállamban erős elnöki rendszerek jöttek létre. Hasonló volt a helyzet Szerbiában és Horvátországban is. Mint azt tapasztalhattuk, a gyenge demokratikus hagyományokkal rendelkező, vagy éppen demokratikus hagyományok nélküli országokban, ahol a királyt vagy a cárt az első titkár vagy a főtitkár váltotta fel, akiktől alig megkülönböztethető a szintén korlátlan hatalmú elnök, képtelenek voltak a plurális demokrácia megerősítésére. Így nőttek fel úgymond „demokratikus” körülmények között olyan diktátorok, mint Milosevics, Tudjman, Lukasenko, vagy olyan despoták, mint Jelcin vagy Sevarnadze. 
Magyarország azzal, hogy a Horthy-Rákosi-Kádár vonalat nem folytatta egy újabb erős emberrel, nagy esélyt teremtett a maga számára ahhoz, hogy itt egy élhető demokrácia alakuljon ki. A rendszerváltást követő tizenötödik évben mégsem mondhatjuk azt, hogy erről álmodtunk. Ahogy mondani szokták, „nem ilyen lovat akartunk”.
A klasszikus parlamentáris demokráciában, mint amilyen a brit modell, a politikai szereplők szimbolikusan is törekszenek a parlament tekintélyének megóvására. Amikor az uralkodó elmondja a parlament két háza előtt a kormány programját ismertető úgynevezett trónbeszédét, elküldi követét az Alsóház ülésterméhez, akinek tradicionálisan többször kell kopogtatnia az ülésterem ajtaján, míg bebocsátást nem nyer, ezzel is jelezve, hogy a király hatalma véget ér a parlament ajtajában. A brit parlamentben a miniszterelnök nem háromhetente (vagy kilenchetente, mint Orbán Viktor) köteles megjelenni a parlament előtt, hanem a miniszterelnöki kérdések órájában minden szerdán délben. Elképzelhetetlen, hogy ha a parlament ülésezik, akkor a brit miniszterelnök szerdán délben más programot szervezzen magának, mint a parlamenti vitán való részvétel. Ugyanígy elképzelhetetlen, hogy bárki távol maradjon egy parlamenti bizottság ülésétől, ha az megidézi az illetőt. Így volt kénytelen a miniszterelnök legközelebbi munkatársa megjelenni a parlamenti bizottság előtt a titkosszolgálati jelentések állítólagos kozmetikázásának ügyében. 
Magyarországon a jelenlegi elszomorító helyzet kialakulásában több körülmény is közrejátszott. Az első talán a demokratikus konszenzus hiánya volt. Mind a bal-, mind a jobboldalon jelentős politikai erők és mögöttük jelentős tömegek viseltettek nosztalgiával az „erős ember” iránt. Ezt a modellt a jobboldal számára Horthy, a baloldal számára Kádár szolgáltatta. 
Azok a választók, akik az erős vezetőben látják az ország felemelkedésének a kulcsát, soha nem tudták elfogadni a parlament tekintélyét. Mivel az előző ciklusban Orbán, most pedig Medgyessy táborában nagy számban vannak ilyen szavazók, mind Orbán, mind Medgyessy látszólag komoly kockázat nélkül veheti semmibe a parlamentet. Felmérések szerint (például az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet kutatása ezt fényesen bizonyítja) mindketten feltűnően kerülik a parlament üléstermét, és gondosan vigyáznak arra, hogy fontos napirendek tárgyalásánál, vagy különösen a kérdések óráján távol legyenek. Mint emlékezetes, Orbán Viktor miniszterelnökként az általa kirobbantott „megfigyelési ügy” parlamenti tárgyalása alatt tartotta fontosnak, hogy idegenvezetést tartson az Országházat meglátogató iskolásoknak. Arra is emlékezhetünk, hogy Orbán Viktor az éves országértékelő beszédeket még miniszterelnökként is a Parlamenten kívül, saját közönség előtt, a Vigadóban tartotta meg. 
Az alkotmányos intézmények tekintélyének helyreállítását a választási kampányukban megígérő szocialisták lendületéből sem futotta többre, mint a hetenkénti ülések nyögvenyelős visszaállítása. 
A parlament iránti ellenszenv kialakulásában nagy szerepe van annak a hibának is, amit 1989-ben, a rendszerváltó lendületben elkövettek, nevezetesen az országgyűlés irreálisan nagy létszámának. A magyar parlamentnek 386 tagja van, a hozzánk hasonló nagyságú országokban a parlament létszáma 200-250 fő között van. (Gondoljunk csak bele, hogy a 10 milliós országnak 386 képviselője van, a több mint negyvenötször nagyobb, 453 milliós Európai Unió parlamentjében a magyar törvényhozás létszámának kevesebb, mint kétszerese, 732 képviselő lesz.)
A parlament tekintélyét a nagyon nagy számú, helyét, érdemi feladatát nem találó, így azután nagyon frusztrált országgyűlési képviselő is rombolja. Mivel a nagy tömegben elvész a személyes felelősség, elvész a sikerélmény lehetősége, ezért fordulhat elő, hogy egy ülésnap azért marad el, mert a 386 képviselő közül csak ketten jelentek meg. 
A képviselők maguk rombolják a parlament tekintélyét, amikor lehurrogják a vitában felszólalni vágyó képviselőtársukat, vagy amikor mindkét oldalról nagy tapssal jutalmazzák azt a minisztert vagy államtitkárt, aki a szavazás előtt bejelenti, hogy nem kíván a több tízórás vitában elhangzottakra válaszolni. (A kialakult helyzetet szemléletesen mutatja be Bauer Tamás: A tiszteletlen ház című cikkében a Magyar Hírlap 2004. január 6-i számában.)
Ilyen körülmények között érthető, hogy a választók fel vannak háborodva azon, hogy a képviselők a parlamentben csak vitatkoznak, és nem dolgoznak. Holott a parlament munkájának a lényege éppen a vita lenne. Nem az a fajta egymás mellett elbeszélés, aminek mostanában tanúi lehetünk, már ha ahhoz a törpe kisebbséghez tartozunk, amely még hajlandó odafigyelni arra, mi történik a Tisztelt Házban.
A parlamentben vitatkozóknak nem egymást kell meggyőzni, hanem a vitát figyelő választókat. A parlamentarizmusnak ugyanis éppen az a lényege, hogy a döntések nem titkos elnöki kabinetüléseken vagy a nyilvánosságtól szigorúan elzárt központi bizottsági üléseken, hanem a nyilvános parlamenti vitákban születnek. A vitát figyelők számára nyilvánvalóvá válhat, hogy ki milyen erős érvekkel rendelkezik álláspontja megvédéséhez, sőt a jegyzőkönyvekből utólag ellenőrizhető, hogy ki mennyire pontosan tudta előre látni a jövőt.
A modern parlamentekben a szigorú pártfegyelem miatt nem az a kérdés, hogy ki nyer a szavazásoknál, a kérdés az, hogy ki nyeri meg a vitákat, és ez nem a parlamenti szavazáson, hanem a közvélemény-kutatásokban, illetve négyévenként a választásokon dől el. Ezért volt teljesen elhibázott a kormánypártok érvelése tavaly nyáron, amikor a kórháztörvénnyel kapcsolatos elnöki vétót azért játszották ki - mint időközben az Alkotmánybíróság megállapította, alkotmányellenesen -, mert úgymond, már minden érv elhangzott. Ezen az alapon a parlamenti viták jelentős részét el lehet hagyni, hiszen a fontosabb ügyekben a parlamenti vitát megelőzően, a televízióban és a sajtóban a politikusok már lefolytatják a vitáikat, a parlamenti plénumon sokszor egyetlen új érv sem hangzik el.
A Fidesz által kezdeményezett januári rendkívüli ülést szinte azonos érvekkel utasította el az MSZP, mint amilyen érvekkel 2001 nyarán a Fidesz elutasította az akkori ellenzék rendkívüli ülésre vonatkozó kezdeményezését. A mostani döntéssel az MSZP vezette koalíció nemcsak azért követett el hibát, mert megszegte azt a választási ígéretét, hogy helyreállítja az alkotmányos intézmények tekintélyét, hanem azért is, mert elvesztette az esélyt a nyilvános vita megnyerésére. 
Amennyiben a kormánypárti képviselők biztosítják a Ház határozatképességét, esélyt teremthettek volna maguknak, hogy a vitában az ellenzéknél meggyőzőbb érveket felvonultatva megmagyarázzák a lakosságnak az országban kialakult helyzetet. Abban a helyzetben, hogy néhány héttel a költségvetés elfogadása után a miniszterelnök menesztette a költségvetést előterjesztő pénzügyminisztert, nem teljesen indokolatlan az a felvetés, hogy az országban valami baj van. Azt, hogy a baj akkora-e, mint amekkorának az ellenzék szeretné láttatni, vagy csak akkora, mint amekkorának a kormány állítja, csak a vitában elhangzó érvek alapján tudják a választók eldönteni. Ha nincs vita, ahol érvre érv, adatra adat, tényre tény válaszol, akkor a választóknak a racionális döntés helyett maradnak az érzelmek, a félelmek és az indulatok. Aki azt szeretné, hogy az emberek a választások során az urnáknál ne félelmeik és indulataik alapján döntsenek, az megteremti a lehetőséget a vitára. Ha ebben a vitában a másik fél vagdalkozik, rágalmaz, szidalmaz, valótlanságokat állít, azzal csak magát járatja le.
1989 őszén részt vehettem egy egyhetes londoni tanulmányúton. Egy brit alapítvány egy tucat fiatal magyar politikusnak lehetőséget teremtett a méltán híres brit parlament munkájának megismerésére. Máig is emlékszem, hogy az a munkáspárti képviselő, akinek otthonában és választókörzetében töltöttem a hétvégét, milyen elismerően szólt Margaret Thatcher konzervatív miniszterelnök vitakészségéről. Az ellenzéki politikus csak felsőfokon tudott beszélni arról, hogy az igazán nem népszerű miniszterelnök asszony milyen éles eszű és gyorsan reagáló szónok, akivel szemben - mondta az ellenzéki képviselő - nagyon kevés esélye volt vitapartnereinek. 
Azzal, hogy a magyar politikai vezetők, egymást váltó kormánypártok vezetői szisztematikusan rombolták a parlament tekintélyét, saját politikai platformjukat is megfosztották attól, hogy nagy kaliberű, intelligens, jól vitázó új politikus generációk nőjenek fel. Korunk magyarországi politikai sztárjai nem gyors felfogású, szellemes és kulturált vitázók, hanem mesterséges körülmények, sajtótájékoztatók vagy politikai performanszok showmanjai, akikből valószínűleg soha nem lesz államférfi, mert a politikai sikerhez vezető teljesítményük nélkülöz minden olyan készséget és képességet, amely az igazi államférfiaktól elvárható lenne.