Bohács Krisztina
Izrael ma – arab szemmel

Nemrégiben hazánkba látogatott Wadie Abunasszar közel-keleti politikai szakértő, az „International Center For Consultations” nevű szervezet igazgatója, az al-Kudsz című palesztin napilap és más arab nyelvű médiumok vezető politikai kommentátora. Az arab származású szakember szervezetének célja, hogy elősegítse a közel-keleti országok közötti párbeszédet, kutatásokkal, felmérésekkel segítse a térség politikai döntéshozóit. Abunasszar úrral az Izraelben élő zsidó, arab és palesztin közösségek helyzetéről, jövőjéről, valamint ezek félelemtől motivált képzeteiről beszélgettünk. 

A biztonsági vonal egy szakasza. „Inkább hidakra van szükségünk, mintsem falakra…” Fotó: Reuters

- Akár mint politikai szakértő, akár mint Haifában élő, arab származású, katolikus állampolgár, milyennek találja jelenleg az izraeli hétköznapok légkörét?
- A körülbelül három éve tartó legújabb intifáda nyomán mára mind az izraeli, mind a palesztin oldalon áldozatok százaival, sőt ezreivel kell számolnunk. Az értelmetlen halál, valamint az áldozatok családjainak nyomorúsága láttán mind az izraeliek, mind a palesztinok érzelmileg meglehetősen túlfűtött hangulatban vannak. Véleményem szerint az egymás iránti teljes bizalmatlanság hatja át jelenleg a mai Izrael légkörét. Ebben a bizalmatlan politikai atmoszférában pedig mindkét fél vagy túlbecsüli, vagy nagyon is alábecsüli a másikat. 
A zsidók - különösen a jobboldal - úgy vélik, hogy az izraeli hadsereg erős, a palesztinok és az arabok pedig gyengék. Sokszor úgy gondolják, az arabok ostobák, iskolázatlanok, ők ellenben sokkal képzettebbek - így telepes városokat, kerítést és hasonlókat van joguk létesíteni. Azt gondolják, majd ők megváltoztatják a közel-keleti valóságot. 
Ugyanígy az arabok és a palesztinok is olyan képzetekkel élnek, amelyekből látszik, hogy nagyon túlbecsülik magukat. Úgy vélik, az idő nekik dolgozik, a népszaporulat nagyon erős, s noha most még csak egy Oszama bin Ladenük van, holnapra lesz tíz - Izrael pedig előbb vagy utóbb úgyis összeomlik.
Máskor pedig mindennek pontosan az ellenkezője igaz: a zsidók alábecsülik saját lehetőségeiket, és attól félnek, hogy az arab nemzetek beleszorítják őket a tengerbe. De ugyanez a félelem az araboknál is megvan: azt hiszik, az izraeliek felfalják őket…
Véleményem szerint ebben az irreális képzetekkel és bizalmatlansággal átitatott légkörben az emberek nem használják a fejüket, inkább a bosszúvágy hajtja őket. 
- Mi lehet akkor a megoldás? Hogyan látja a két, életkoruk miatt is szimbolikusnak tekintett vezető, Ariel Saron és Jasszer Arafat szerepét?
- Azon az állásponton vagyok, hogy a palesztinok igazi vezetője Jasszer Arafat. A palesztinok szemében ő az óriás, s hozzá képest minden más palesztin vezető csak törpe marad, még Abu Mazen is. Ugyanez igaz Ariel Saron esetében is: a zsidók számára ő az „atya”, akiben bízhatnak. Meggyőződésem szerint a térségben a békét nem Amerikának kell kötni, és nem is Amerikának kell elhozni. A békét ennek a két vezetőnek, belülről kell megvalósítania.
- Ön szerint vajon ki lesz Jasszer Arafat utódja?
- Valóban szükséges ezzel a kérdéssel foglalkozni - hiszen Arafat elmúlt már hetvennégy éves. Nem örvend a legjobb egészségnek, persze nem is halálos beteg -, mindenesetre elhagyta a Közel-Keleten szokásosan a férfiakra jellemző életkort. Véleményem szerint Arafat után kollektív palesztin vezetésre számíthatunk, mivel nincs olyan karizmatikus személy, aki ezt a feladatot egyedül elláthatná. Arafatot kimagasló vezetőnek tartom - nem gondolom, hogy egy személyben bárki is képes lenne őt helyettesíteni. Lehetséges persze, hogy a szokásos politikai ügymenet szempontjából lesz majd egy palesztin elnök, de mindenképpen vezetői testület fogja majd a döntéseket meghozni.
Hadd tegyek még mindehhez valamit. Komoly hibának látom, hogy sem a palesztin politikusok nem veszik számításba, milyen hatással van a holokauszt az izraeli politikai gondolkodásra, sem a zsidók nem értik, mit jelent az 1948-as tragédia, a Nakba a palesztin politikai gondolkodásra. 
A palesztinok hetven százaléka 1948 óta földönfutó, sehol sem szívesen látott „rokon”. Úgy gondolom, a politikában is fontos, hogy megértsük, a másik fél mitől szenved, mert csak így tudunk a gondolkodásmódjába belehelyezkedni. Szervezetem célja az, hogy ezeket a sarkalatos pontokat mindkét fél számára nyilvánvalóvá tegye. 
- Mit gondol, feltehetően Önhöz hasonlóan a legtöbb arab is ugyanígy vélekedik a most épülő kerítésről?
- Azt, hogy a falak - lásd a berlini fal vagy egykor a Maginot-vonal - idővel leomlanak. És hogy sokkal inkább hidakra van szükségünk, mintsem falakra. Szeretném, ha a kerítés egy részét mihamarabb közös, zsidó-palesztin kórházak, egészségi központok váltanák fel. Ez mindkét nép számára hasznos lenne - s véleményem szerint legalább annyira hatékony a terrorizmussal szemben. 
- Mint elkötelezett katolikust kérdezem, Ön szerint a judaizmus vagy az iszlám jelent nagyobb veszélyt a Szentföldön a katolikus vallásra? Milyennek találja a térségben a katolikusok és a zsidók, illetve a muszlimok és a katolikusok viszonyát?
- Elsősorban mint politikus vizsgálom a térségben lejátszódó folyamatokat. Ugyanakkor mint katolikus, úgy gondolom, Palesztinában palesztinok, Izraelben izraeliek kell legyünk. Célunk az, hogy mindkét országban egyenlő állampolgárként élhessünk.
A személyes élményem egyébként az, hogy a palesztin vezetők kormányzati szinten mindent megtesznek azért, hogy társadalmukban se etnikai, se vallási diszkrimináció ne legyen. A jelenlegi oktatásügyi miniszter például nemrégiben fejezte ki irányunkban azt a kérését, hogy szeretné, ha oktatási célokra olyan füzeteket készítenénk, amelyekből a palesztin gyermekek megismerhetik a judaizmus világát és a zsidóság hitét.
- Az Izraelben élő arab közösségek helyzetét és jogait illetően sokszor igen ellentétes nézetek keringenek a világban. Az arabok elnyomásról, jogfosztottságról beszélnek, míg más zsidó állampolgárok úgy vélik, az arabok bizonyos tekintetben még náluk is nagyobb lehetőségeket élveznek - nem kell katonai szolgálatot teljesíteniük, szabadon alapíthatnak gyárakat, cégeket, sőt ma már diplomáciai vonalon is tevékenykedhetnek, Izrael egyik nagykövete ugyanis arab származású. Ön szerint mi jellemzi az Izraelben élő arabok jogi-társadalmi érvényesülését?
- Az izraeli demokráciát nagyra értékelem - ugyanakkor hierarchikusnak tartom. Véleményem szerint Izraelben ma az askenázi zsidó férfit illeti a legtöbb jog - és a skála legvégső pontján a muzulmán arab nő áll. A többiek - az askenázi zsidó nő, a szefárd férfi és asszony, az orosz zsidók, az etiópok, a drúzok, a keresztények - mind-mind valahol a kettő között helyezkednek el. Ez nem de jure, hanem de facto alapon van így. Kétségtelen, hogy az Izraelben élő arabok több joggal vannak felruházva, mint Szíriában élő társaik. De európai társaikhoz képest jóval kevesebb joguk van. 
Az izraeli kormánytól az elmúlt három évben nagy szavakon kívül semmit sem kaptak az arabok - annak ellenére, hogy 2000-ben ígéretet tettek 4 milliárd sékel, azaz 800 millió dollárnyi támogatásra, amit elvileg az arab társadalomba fektetne be Izrael. Ennek a pénznek azonban még csak a töredéke sem érkezett meg.
Ami a katonai szolgálatot illeti, az izraeli miniszterelnöknek joga van minden izraeli állampolgárt katonai szolgálatra berendelni. A kormányfő - nyilván az ultraortodox réteg miatt - nem él ezzel a jogával. Mindazonáltal azt gondolom, hogy az igazán fejlett demokráciákban nemcsak elvesznek az emberek az országtól, nemcsak jogokat kapnak, de adnak is valamit cserébe. Véleményem szerint mind az arab lakosságot, mind az ultraortodoxokat polgári szolgálatra kellene behívni, ezzel a kényes kérdéseket, mint például fegyverhasználat, kivédenénk.