Tihanyi Péter, Kemény Gyula
Monet nem más, csak szem. De micsoda szem
Elképesztő siker a Szépművészeti Múzeumban

Vajon mitől érdekes és vonzó ma is az impresszionizmus? Az ember azt gondolná, hogy már rég lecsengett, sőt kicsit megporosodott ez a stílusirányzat. Eltelt száz-százhúsz év, és íme, ma is zarándokolnak az emberek az impresszionisták kiállításaira Párizstól Londonig mindenhol. A Monet és barátai című kiállítás Budapesten december elején nyílt, és év végéig félmillióan látták. Ezerhétszáz forintos jegyárakkal!!! Az a minőség, amit Monet képvisel, teszi ma is érvényessé a festészetét és emeli a legjobbak fölé, a kiállítótermekben tapasztalható középszerűség és a gyorsan megunt divathullámok mellett. Ez a minőség egy újszerű és bombasztikus színbeli kultúrát, a természet megfigyelésének pontosságát, az ecsetvonások természetességét takarja. A kiállítást Kemény Gyula műgyűjtő, restaurátor barátommal néztem meg. 

Impresszió, a felkelő nap, 1872

Impresszió: benyomás. A kép akár egy vázlat is lehetne. Egy korabeli élclapban megjelent írás e kép címe után nevezte impresszionizmusnak az új festészetet. Eleinte ez gúnynév volt, de a festők később örömmel vállalták e találó nevet. A kiállítást sokan látogatták a botrány miatt, és főleg, hogy nevessenek. Hogy ez a kép miért hatott akkor provokációnak? Mert egy olyan időszakban készült, amikor a festészet elmesélő, irodalmi jellegű volt, kissé akadémikus, avítt és legfőképpen unalmas. Minden képnek sztorija volt, teátrálisan megkomponált főszereplőkkel és mellékalakokkal, művi megvilágításban. A figurák végtagjai a képmezőn végigvezették az ember tekintetét, és a kezükön, arcukon, vállukon átsuhanó műtermi fény fogta össze a kompozíciót. Ekkor jöttek Monet-ék. Az impresszionisták arra hívták fel a figyelmet, jé, festeni természetes fényben is lehet, a színek, a természet öröméért. A korabeli közönség megszokta a történelmi vagy mitológiai tárgyú, komor, sötét kompozíciókat. S még sokáig nem döbbentek rá, hogy amit ezeken a vásznakon látnak, az maga az eleven természet valóságos színeivel. Monet tanította meg az emberekkel elfogulatlanul láttatni a természetet, s azt is, hogy az ég kék. 

Vitorlások a kikötőben, 1874

A gyöngyházszürkék arzenálja. Ahogy a szél borzolja a hullámokat, úgy vibrál a fény a fodrozódó vízen. Látni, amilyen örömmel játszik az ecset a festő keze alatt. Latinovits úgy tartotta, ha az ember verset mond, magának kell verssé válnia. Ugyanígy a japán harcművészetben is a harcosnak olyan felszabadult állapotban kell lennie, hogy a kard szinte magától végezze a dolgát. Ugyanilyen módon engedte szabadjára ecsetjét ennél a képnél Monet. Magától szalad a vásznon, egyik hullámról a másikra, majd a felhőre, s aztán vissza a vízre, szinte egyszerre birtokolva a tengert, az eget, a partot. Sőt ecsetje habitusával megjeleníti a természet erejét is, olyan könnyedén és pontosan eltalálva a színeket, ahogy azt csak a legnagyobbak tudják.

Sziklafal Dieppe-nél, 1882

A fény ölelkezése, csevegése a színekkel. Igazi örömfestészet. E derű még ma is átjön a vásznon. Ez máig tartó sikereiknek egyik titka. Az impresszionizmus egyik nagy alapvetése az, hogy a színek természetes fényben jelennek meg, hogy a természet, a víz, egy sziklafal más-más színű, karakterű, attól függően, hogy a napsugár a hajnali derengésben, reggel vagy déli verőfényben éri. A másik találmányuk, hogy nincs főmotívum a képen, nincs főalak, sőt mellékalak sincs. A kép minden része, amit a felületen látunk, egyformán fontos és értékes. Ez a sziklafal például egy teljesen hétköznapi, mondhatni szokványos, átlagos szelete a természetnek. De szinte beleszédül az ember abba a mélységbe, abba a lila árnyékba, ami a szikláról a tengerbe vetődik. (Hallatlanul foglalkoztatta Monet-t a fény és az árnyék színárnyalatának kérdése. Több téli tájat festett, melyeken a fehér hóra vetődött árnyék bizonyította, hogy az nem barna vagy fekete - mint ahogy a festők addig azt ábrázolták, hanem kékeslila.) 
Szinte zavarba jöttek a kép nézői, hogy az emberi alakok (a kép jobb alsó sarkán) csak porszemnyi fekete pontok. Mintha hangyák mászkálnának a tengerparton. Nem érdekelte Monet-t az ego. Ha közelebb hajolunk a képhez (húsz centiről nézzük), és részleteiben látjuk a felületet: a halványzöldek mellett rózsaszínek vannak, és a zöld vízfodroknak lila árnyéka van. A komplementer színek használata izzóvá, lüktetővé, láthatóvá, tisztává, fényessé teszi a képet. Ettől a zöld fű még természetesebb zöldnek tűnik, és a kék tenger még hitelesebb kéknek. Olyan ez, mintha egy középszerűségben megfáradt szem felfrissülne. Mintha egy homályosan látó ember szeméről hirtelen leszednék a hályogot, és az illető látni kezdene.

Londoni Parlament viharos éggel, 1904

Híres sorozatképeinek egyike. A kép szinte kizárólag a komplementer színek bravúros variációiból áll. A Parlamentet hideg, lazúros, oxidzöldekkel, lilákkal, kékekkel pár perc alatt rakhatta föl a vászonra. Ez olyan éterien könnyű, légiesen elsuhanó érzetet kelt az emberben, mintha az a hatalmas, súlyos épület csak egy árnyék volna, ami előbukkan, s egy pillanat múlva köddé válik. Ellentétben a vízzel, a felhők mögül átszüremlő hold fényével, amit anyagszerűnek fest, sok festéket használva. Ugyanezt a technikai megoldást vélem fölfedezni Mednyánszky László egy-két impresszionista erdei tájképén is. A fákat, a gallyakat, ami tárgy - anyag, ha úgy tetszik - áttetsző színekkel, vékonyan, légiesen festi, és az ágak közt vibráló fényeket, a levegőt viszont vastag, erős ecsetvonásokkal, sok masszával rakja föl. 

Saint-Lazare pályaudvar, 1877

Az impresszionizmus a nagyváros találmánya. A mozdonyok gőze, füstje, a felhő, mind-mind különböző sűrűségű, halmazállapotú, amin keresztül a fény más-más színkarakterben jön át vagy törik meg. Bent állunk a pályaudvaron, kifelé nézve ellenfényben jelenik meg a nyüzsgő élet. A nagyvárosi elidegenedés élményének nyoma sincs a képen. Nem a büdös, zsúfolt, kellemetlen pályaudvar egy szeletét látjuk, hanem valami olyasmit, amit a festő szépnek, izgalmasnak és vonzónak lát. És láttat. Mindent, ami mozgásban van, azt mozgásként is ábrázol. A füst jön és eloszlik, ugyanúgy jönnek-mennek az emberek s a vonatok. Úgy van megfestve ez a füstbe burkolózó pályaudvar, hogy szívesen beleszippantanék a levegőjébe, mert érdekel még a szaga is. És valami különös pátosz is árad a képből, a vasút, a mozdony, a lüktető mozgás modern költészete. 

Tükröződések a vízen, 1885

Monet természetmegfigyelésének pontosságát mutatja, hogy be lehet határolni, milyen napszakban, és körülbelül hány órakor készülhetett a kép. Ez egy párás, kora délelőtt festett mű, amikor is a tenger fölött először feljön a nap, és a még fátyolos levegőn keresztül világítja meg a sziklát és a tengert. A szikla teteje már élesen vörösbe hajlik, de alul még rózsaszín. Ez tükröződik át a vízen is. A mi Egry Józsefünk tudott hasonló minőségben (más stílusban) balatoni atmoszférát festeni. Monet sokszor a kép vázát, hangulatát a helyszínen rakta fel, és aztán a műteremben folytatta napokig, de akár hetekig is. Úgy vélem, ezt a képet a helyszínen kezdte festeni, és nagyon gyorsan ott is fejezte be. Tetten akarta érni azt a jelenséget, amikor a nap első sugarai elkezdenek táncolni a puha, párás vízen. Erre legfeljebb egy óra állt rendelkezésére. Ez az iram, ez a lendület érződik a vásznon. Ami talán jót is tett, hiszen az idő sürgetése intenzív koncentrálásra ösztönözhette. A képet nézve a pillanat frissességével, de múlékonyságával is szembesülök. 

Vörös hajók, 1875

Az Orangerie Múzeum egyik gyöngyszeme. A kép nyugalma, időtlensége, mozdulatlansága csenddé sűrűsödik a vásznon. A festő többi munkájához képest a kép különlegessége a statikusság. Semmi különös nincs a képen, csak egy horizontális elrendezésű, lapos táj, egy rezdületlen víztükör, két csónak, és a két partból egy kevés. Csak a vízben úszkáló békalencse (vagy békanyál) és a kis labda-felhők, amelyek talán valamelyest mozdulnak. Feszültséget csak az egész tájat fölfeszítő, a vízben is tükröződő árboc-sor függőleges ritmusa ad. S aztán ebbe a kékes közegbe Monet beleköltészkedte ezt a két gyönyörű csónakot. Egy olyan különleges meleg-narancsos-vörös színt talált, ami már túlmutat az impresszionizmuson. A kép már-már egy éteri-fanyar szimbolikus látomássá magasodik. A tisztaság és a színek ünnepévé. Nem tudom, hogy a vöröset vagy a kéket ünnepeljük, de ünnep van.