Széchey Noémi
Pokoli hajnal

Az előzetes számadatok szerint mintegy 20 ezer - egyes becslések szerint akár 30 ezer - ember vesztette életét, és legalább kétszer ennyien sérültek meg annak a földrengésnek a következtében, amelyik péntek hajnalban szinte a földdel tette egyenlővé az Irán dél-keleti részén fekvő Bám városát. A nemzetközi segítséget először elutasító iráni kormány, miután felmérte az évszázad eddigi legsúlyosabb természeti katasztrófájának súlyosságát, végül kérte és elfogadta a külföldi kormányok és szervezetek által nyújtott segítséget.

A hároméves Mohammadot két nap után találták meg élve. Apró csoda a tragédia közepette

Bár az iszlám vallású Iránban nem ünnep a karácsony, az ország számára mégis - tragikusan - emlékezetessé váltak az elmúlt hét napjai. A csütörtök este pihenni térők közül ugyanis több tízezren már nem ébredhettek fel pénteken, hogy a hajnalt köszöntve ki-ki dolgára, munkába vagy látogatóba indulhasson az ősi Selyemút mentén fekvő városban és annak környékén. Mintha a föld nyelte volna el őket - ugyanis egy földrengés következtében porrá foszló sártéglából épült házak megroggyant homokvárként temették maguk alá az ott pihenőket. 
A 6,6-os erősségű földrengés következtében a város szinte teljesen elszakadt a külvilágtól, megszakadt a telefonösszeköttetés, megszűnt az áram- és vízellátás. A közeli katonai bázisról felszálló helikopterek pilótái nem láttak mást csak romokat, romokat és romokat. Vannak utcák, ahol csak a fák maradtak állva, fal egy sem.
Ahogy a tragédia híre elterjedt a környéken, úgy árasztották el a városba vivő utakat a mentőkocsik és a szeretteik után kutatni induló emberek sokasága, akik puszta kézzel álltak neki a romok alól kimenteni, akit még lehetett - akit pedig nem, annak a holttestét emelték ki. 
A harmincas éveiben járó Mohammed Karimi feleségének és négy éves kislányának holttestét tartotta karjaiban. „Tegnap este, mielőtt elment aludni, egy rajzot adott nekem, és négyszer megpuszilt” - mesélte kislányáról, Nazeninről. „Mikor azt kérdeztem tőle, miért négyszer, azt válaszolta: lehet, hogy már nem látlak többet, papa” - mondta Karimi egy riporternek, miközben patakokban folytak a könnyek az arcán. 
A tizenhét éves Miriam az egész családját elvesztette, szülei, nagymamája és két testvére került a romok alá. Egy fehér turbános, ősz szakállú, ötvenes éveiben járó férfi rezignáltan nézte, ahogy négy ember puszta kézzel hordja el a törmeléket arról a helyről, ahol egykor a háza állt. Kinyújtott karjával mutatott arrafelé, amerre a hálószobájának kellene állnia, látszólag beletörődve, hogy asszonyát és három kamaszkorú gyermekét már nem találják meg élve. De amikor a romok között egy piros pizsamából kinyúló karcsú kezet pillantott meg, ájultan esett össze. Később sorra előkerültek a többiek is, egy lánya és két fia, mind holtan. Az áldozatok számának megítélése amúgy kétes, a különböző hivatali források is más-más adatokkal szolgálnak, de minden valószínűség szerint eléri a harmincezret. Ennek oka, hogy a kiemelt holttesteket azonnal tömegsírokba temetik el a fertőzésveszély elkerülésének érdekében.
A városban és környékén a túlélők közül szinte mindenki, akár százezer ember is hajlék nélkül maradt a fagyközeli, téli hidegben. A mintegy nyolcvanezer fős lakosságú városnak majd négyötöde elpusztult, közte a két helyi kórház épülete is romba dőlt. Egyes környékbeli falvak pedig teljesen a földdel lettek egyenlővé. A legtöbb túlélőnek semmije nem maradt, csak az a pizsamája, amiben el- vagy megmenekült, hiszen minden egyebüket maguk alá temették a romok. Tüzeket gyújtottak, hogy melegen tartsák magukat, és pálmaágakból fáklyákat gyújtottak, amelyek fényénél puszta kézzel folytatták a túlélők utáni kutatást. 

A túlélők sem örülhettek: szinte minden családban temetni kellett valakit Fotók: Reuters

A sebesülteket személyautókon, teherautókon, mentőkocsikon és repülőn szállították a közeli - és távolabbi - városok kórházaiba. A megyeszékhelyként működő Kerman város hatszáz ágyas kórházában több mint kétezer sebesültet ápolnak, ahogy tudnak. A nyolc éves Rahinah Rahinzadeh a súlyos állapotban lévő anyja felett sírt, kérve őt, hogy keljen fel. 
A könnyű sérülést szenvedett kislány elmondása szerint anyja a testével védte őt a rájuk hulló tégláktól, amikor a föld megmozdult. Apjáról azonban nem tud semmit.
Az iráni lakosság egy emberként mozdult meg, hogy a bajba jutottakon segítsen. A teheráni véradó központokat elárasztották az önkéntesek. A minisztériumok bankszámlákat nyitottak a segélyek fogadására, Siraz város pékjei kenyeret ajánlottak fel a szükségben levőknek, Fars megye takarókat és tartós élelmiszert kért a rászorulók számára, és kérelmezte, hogy a huszonöt év alatti férfiak vegyenek részt a mentési munkálatokban. Az ország számos városában ideiglenes állomásokat állítottak fel, ahol segélyadományaikat adhatják le az irániak. Igaz, a fosztogatások is megindultak, úgy a rommá lett városban, mint a segélyszállítmányokat illetően, melyeket fegyveres banditák támadtak meg és rámoltak ki.
A hírek hallatán a nemzetközi közösség sem maradt tétlen, számos ország kormánya, és tucatnyi segélyszervezet - többek között a Nemzetközi Vöröskereszt és a Vörös Félhold - ajánlotta fel, hogy mentőalakulatoknak, illetve segélyszállítmányoknak a térségbe irányításával kész segítséget nyújtani a bajba jutottaknak. Az iráni államfő, Mohammed Hatami - aki lapzártánkig nem látogatott el a katasztrófa sújtotta térségbe - először nem fogadta el a felajánlott segítséget, mondván, hogy úrrá lesznek a helyzeten, később azonban a tragédia súlyosságának láttán már kérte és elfogadta a felajánlott segítséget - mint mondta: „bárhonnan, kivéve Izraelt”. 
Így tizenhat országból érkeztek mentőegységek, amelyek kutyákkal és műszaki eszközökkel igyekeztek túlélőket találni a romok alatt: munkájuknak köszönhetően több százan szabadultak ki élve a romok alól. Bár vasárnap fel akartak hagyni a kereséssel, hétfőn tovább folytatták a kutatást, hátha mégis találnak még túlélőt. A huszonegy országból - többek között Ausztriából, Azerbajdzsánból, Belgiumból, Finnországból, Nagy-Britanniából, Németországból, Oroszországból, Spanyolországból és Törökországból - érkező segélyszállítmányok a Bámtól 200 kilométerre fekvő Kerman repterére érkeznek, s onnan indítják őket útnak a katasztrófa sújtotta térségbe. A folyamatosan érkező segélyszállítmányoknak köszönhetően a fedél nélkül maradottak a szombat éjszakát már sátrakban tölthették. 
A segélyt nyújtó országok között volt az Egyesült Államok is, amely az utóbbi két évtizedben, az 1980-as túszdráma óta nem tartott fenn hivatalos diplomáciai kapcsolatot Iránnal. Az országot Bush elnök a „gonosz tengelye tagjának” minősítette annak feltételezett tömegpusztító fegyverei miatt. Igaz, hogy a hivatalosan iszlám vallású ország Khomeini ajatollah hatalomra jutása óta szintén nem ápolt baráti viszonyt a rendszeresen „Nagy Sátánnak” titulált Egyesült Államokkal. Bush elnök azonban a jelenlegi helyzetben együttérzését fejezte ki a katasztrófa sújtotta országnak, kijelentve, hogy „Amerika kész segíteni Irán népének” és egy 200 fős csapatot és mintegy 75 tonna segélyszállítmányt irányított a térségbe tizenkét amerikai felségjelzésű - ebből két katonai, C-130-as teherszállító - gép fedélzetén.