Salamon Pál
Zariffa igaz története

November végén jelenik meg a Sorel-ház, A menyegző és más regényeivel nemzetközi hírnevet szerzett Salamon Pál új kötete, amely egy észak-afrikai lány, Zariffa Fortuna Saada naplója alapján készült. A kiadó és a szerző jóvoltából a Hetek olvasói már a megjelenés előtt fellapozhatnak egy részletet a könyv első fejezetéből.

***

Gyerekkoromban Líbia olasz gyarmat volt. Olaszok építették azt a tekintélyes épületcsoportból álló iskolát, amelyben majdnem három évig írást, olvasást és számtant tanultam. Az iskola a főként zsidók lakta negyedek, a Kis Gettó és a Nagy Gettó szomszédságában állt, és javarészt zsidó gyerekek tanultak benne. Nyolcéves múltam, amikor elkezdődött a harmadik tanévem. Az első tanóra előtt tanítónőnk az igazgatóval és egy rabbival lépett az osztályba. Előbb hosszan sugdolóztak, majd a tanítónő felszólította az ábécé szerint az első kislányt. Testvérei száma, lakáskörülményei és szülei foglalkozása után érdeklődött. A válaszokat az igazgató úr és a rabbi füzeteikbe jegyezték. Az én iskolámban, mint jó néhány másikban is, olaszul folyt a tanítás. A jómódú zsidók, arabok és gyermekeik jól beszéltek olaszul. A jómódúak körében egymás közt csak az olasz nyelv járta. Úgyszólván a jómódot jelképezte. Mi otthon arabul beszéltünk. Én csak az iskolában kezdtem olaszul tanulni, ezért, bár nagyon igyekeztem, mégis elmaradtam társaim egy részének olasztudásától. Amikor rám került a sor, én is felálltam, és kezdetben szabatosan válaszolgattam a tanítónő kérdéseire. Ám amikor apám foglalkozásához értünk, zavarba jöttem, mert sehogy sem tudtam elmagyarázni az ő nem mindennapi kenyérkeresetét. Tanítónőm türelmetlen mozdulatát észrevéve hirtelen kinyögtem azt az olasz szót, amiről csak halvány sejtelmem volt, hogy valami szakmát jelent, és a hangzása nagyon tetszett. Reméltem, hogy a tetszetős hangzású szó tetszetős foglalkozást is jelöl. 
- Mio padre fa il facchino (Az én apám hordár) - jelentettem ki határozottan. 
Szavaim hallatán a rabbi és az igazgató megütközve, némi rosszallással néztek tanítónőnkre, mintha ő is vétkes lenne az illetlenségben, amit mondtam. Az első megdöbbenés és rosszallás után a három felnőtt és osztálytársaim szánakozó tekintetét éreztem magamon. 
Mint a szociális felmérés kezdetén a rabbi, az igazgató és tanítónőnk ismét összesúgtak. Csakhogy ezúttal sokkal hosszabban. Csak a tanítási nap végén tudtam meg, mit vétettem. Többi osztálytársam apjukról szólva ezüstművest, bolttulajdonost, borbélyt, hivatalnokot és hasonló foglalkozásokat említett. Mint kiderült, a facchino szó hordárt jelent. Csakhogy az akkori Tripoliban ez korántsem az európai nagy pályaudvarok jól kereső hordárait, hanem a legnehezebb és a legpiszkosabb munkát végző kulikat jelentette. Az órák végén tanítónőm az igazgató irodájába kísért, ahol már egy jókora csomag és egy iskolai egyenruha várt rám. A tanítónő zavarában arra utasított, hogy menjek a mosdóba, és tüstént öltsem magamra az ajándék ruhát. A ruha olyan hosszú volt, hogy minduntalan belebotlottam. Tanítónőm azt tanácsolta, hogy hazafelé menet fogjam fel a hosszú szoknyát. 
- Anyád majd felvarrja. 
A jókora csomagban az abban az évben szükséges könyveket, füzeteket, ceruzákat, radírt és egy vonalzót találtam. A nagylelkű és valóban értékes ajándék mélységesen elszomorított. 

***

Mióta Zinának nevezett, megéreztem, hogy Mabruknak nagy szüksége van rám. Csakúgy, mint nekem őrá. A nagy termetű és hatalmas erejű bolondról a város távoli negyedeiben is tudtak. Azt rebesgették, hogy a családjában elkövetett régi vétek miatt szállta meg a rossz szellem. Féltek a beléje költözött démontól, amely Isten tudja, mire ragadja hatalmas erejét. Messze elkerülték a Zenget el-Hatabot, amelynek egyik, terecskévé szélesülő kanyarulatában üldögélt. Én pedig büszke voltam, hogy attól, akitől mindenki babonásan fél, nekem nincs mit félnem, mert elnyertem a jóindulatát, sőt talán a barátságát is. Ha pedig néha mégis megrettentem tőle, az nem volt igazi félelem, hanem inkább csak borzongató kaland. Hálából, amiért nem ütött agyon, elhatároztam, hogy megtanítom írni-olvasni. Egyáltalán mindenre megtanítom, amit az iskola két és fél osztályában tanultam. Ötletem hallatán láthattam meg Mabruk arcán az első mosolyt. Amilyen könnyen jött az ötlet, olyan nehéz volt megvalósítani. Hiszen tanév közben csak délután tarthattam meg leckeóráimat. Csakhogy délután sehogy sem osonhattam el otthonról anélkül, hogy anyám megkérdezze, hová megyek az iskolatáskámmal. Márpedig könyvek, füzetek, ceruzák, radír és vonalzó nélkül hogyan rendezhettem volna iskolát az elhagyott sikátorban? A szükség teremtette a megoldást. Iskolatáskámat a ház hátsó frontján húzódó, bokrokkal és gyommal benőtt satnya kertbe eresztettem le spárgán. Évtizedek múltán is őrzöm annak a réges-régi örömnek az emlékét, amelyet akkor éreztem, amikor az üzlethelyiség mélyéből előkerített sánta asztallal, két székkel meg egy sötétbarna furnérlemezzel iskolát rendeztünk be. Krétát az igazi iskolából csentem. Leckeóráim egy külső szemlélőt jól elszórakoztattak volna. Ugyanis Mabruk valaha egy olasz étteremben dolgozott, és jómagam is csak törve beszéltünk olaszul. Márpedig én olasz iskolába jártam. Addigi tanulmányaim során a négy számtani alapműveletet, az írást, olvasást, tollbamondást és Olaszország politikai, hegy- és vízrajzi ismereteit sajátítottam el. Úgy-ahogy. Felséges érzés volt a délelőtti közepesnél is gyengébb tanulóból délutánra tanítónővé válnom. Így nyert önbizalmam és lelkesedésem segített át az előre nem látott nehézségeken. Minthogy mi otthon arabul beszéltünk, ezért gyatrábban boldogultam az olasz nyelvvel, mint Mabruk. Így aztán ismereteimet részint olaszul, a nehezebb részleteket arabul igyekeztem elmagyarázni. Már a kezdet kezdetén elámultam Mabruk gyors felfogóképességén és meglepő szorgalmán. Minden alkalommal pontosan és hibátlanul végezte el általam előírt házi feladatait. Akadálytalan előrehaladása kissé zavart is, mert biztosan még érdekesebb lett volna az iskolásdi, ha nagy keservesen, de végül eredményesen küzdhettem volna meg a bolond Mabruk tudatlanságával. Az a különös helyzet alakult ki, hogy Mabruk sokkal jobb tanulónak bizonyult a mi egyszemélyes osztályunkban, mint tanítónője az olasz elemi iskolában. Így hát nem Mabruknak kellett utolérnie.

***

Iskolai tanulmányaimnak a tífusz vetett véget. Egyik éjszaka a Zenget el-Hatab kútjánál állva rémülten néztem a Mabruk-féle üzlethelyiség lángjait. Vödrömmel hiába futottam a lángokat oltani, a távolság köztem és a tűz között nem csökkent. Láttam, amint Mabruk tűzcsóvává válik, miközben segélykérőn nyújtja felém lángkarjait. Reggel vettem észre, hogy nővérem egy padlóra terített takarón alszik. Anyám kérdésére azt felelte, hogy nem lehet mellettem aludni, olyan forró vagyok. Anyám a homlokomra tette a kezét, és elszörnyedt. 
- Ez a gyerek beteg. Már csak ez hiányzott. 
A konyhába sietett, hogy megfőzze mindent gyógyító teáit. Miután kétféle teát is megitatott velem, egész testemet olívaolajjal kente be. Szentül hitt - és azt hiszem, nem tévedett - az olívaolaj gyógyító erejében. Ám ezúttal se anyám teái, füvei, kenőcsei, de még az olívaolaj sem segített. Anyám számtalan és szüntelen teendője közben minduntalan besietett hozzám, hogy az ágy szélére ülve figyeljen engem. Szokatlan tekintetéből értettem meg, hogy nagy baj lehet velem. Meg is kérdeztem:
- Ugye meghalok? 
Anyám elfordította a fejét, majd elváltozott hangon válaszolt.
- Isten segítségével meggyógyulsz, kislányom… - Fölém hajolt, és megcsókolta a homlokomat. Olyan forró lehetett, hogy azonnal el is kapta az ajkát. 
- Vu alija!… - suttogta. - Vu alija! (Jaj nekem!)
Megsajnáltam anyámat, és szégyelltem magam, amiért számolatlan gondját és baját szaporítottam. Rémisztő forróságom ellenére csaknem jól éreztem magamat. Olyan volt, mintha félig-meddig már eltávoztam volna megszokott földi életemből. A testem és főképpen a gondolataim szárnyra kaptak. Könnyebbnek és szárnyalóbbnak éreztem magam, mint valaha. Nem csodálkoztam volna, ha egyszerre csak felemelkedem az ágyból, és elszállok valamerre. Ha nem gyötör olyan pokoli forróság, azt sem bántam volna, ha sosem gyógyulok meg. Hamarosan megjelent Rachel, anyai nagyanyám, akit mi, unokák, Nonnának szólítottunk. Őt látva mindig azon csodálkoztam, hogy soványnál is soványabb testébe hogyan fér az ő fürge mozgásához szükséges erő. Anyámmal a szoba egyik sarkába vonultak. Hosszan suttogtak, mindaddig, míg Nonna sírni nem kezdett. Anyám akkor felém sandított, és indulatosan rászólt Nonnára:
- Ne sirasd el élve az unokádat!
Anyám nehezen, sőt keservesen szánta el magát, hogy orvost hívjon. Az ő saját füveit, kenőcseit, teáit és gyógyító kezét hatásosabbnak ítélte, mint a patikai gyógyszereket. A halál settenkedésétől megriadva azonban mégis rászánta magát, hogy elküldje Simon bátyámat doktor Viterboért. Viterbo doktor megfogta a csuklómat, megnézte a nyelvemet és a torkomat, belenézett a szemembe, majd azt mondta:
- Tífusz.
Anyám hátrahőkölt. 
- Zariffát azonnal kórházba kell vinni. 
Anyám - akit azelőtt sohasem láttam sírni - sírva fakadt. 
- Azt nem engedem - fordult szembe Viterbo doktorral, és már nem sírt. Sőt, derekát kiegyenesítve, kitartóan nézett az orvos szemébe.
- Miért nem engedi? 
- Azért, mert onnan élve nem jön haza. 
Betegei kezelése közben nemegyszer hallottam anyám megvető véleményét a kórházakról és az állami ápolásról. A mi környékünkön más családokból is csak a legsúlyosabb betegeket engedték kórházba szállítani. És valóban, onnan csak elvétve tértek haza a betegek. Sohasem tudtam meg, vajon jogos volt-e anyám kórházellenessége, vagy azok a súlyos betegek, akik odakerültek, otthon is meghaltak volna. 
Anyám rezzenetlen tekintettel nézett farkasszemet Viterbo doktorral. 
- Asszonyom, bár az ön gyermekéről van szó, mégsem dönthet önkényesen, mert a tífusz fertőző betegség, és ebben a házban Zariffán kívül még hét gyermek és két felnőtt él. 
Anyám ezen elgondolkodott, majd halkan szólalt meg: 
- Tudom, hogy a tífusz fertőző betegség, de nagy ez a ház, és én elkülönítem Zariffát. Csakis én érintkezem majd vele.
Ezen Viterbo doktor gondolkodott el. Anyám ismét megszólalt:
- Bocsánat, doktor úr… a kislányomat csak én tudom meggyógyítani. - Anyám elszántsága előtt meghátrálva Viterbo doktor megadóan bólintott. 
Bérelt házunk földszinti előteréből lépcső vezetett a férfiak lakrészébe. Ez egy nagy szalonból és az onnan nyíló kisebb szobából állt. Amíg arabok laktak itt, csak férfiak használták, amikor férfi vendégeket fogadtak. Asszonyok ide nem léphettek be. Mi a hatalmas szalon egy részét, a földszinti raktárhelyiséghez hasonlóan, az apám vidéki útjairól hozott áruk elhelyezésére használtuk. Anyám a szalonból nyíló kis szobát rendezte be tífuszkórháznak. Betegségem idejére ő is odaköltözött. Napközben, amikor csak tehette, felszaladt hozzám, hogy borogatásokkal, teákkal és olívaolajjal kezeljen. Éjszakánként, amikor álmomban vagy ébren félrebeszéltem, az ágyam szélére ült. Hideg borogatásokkal és mesékkel csitítgatott. Egyik éjszaka vastag, színes pikkelyű kígyót láttam a padlón felém tekeregni. Rémületem elnémított, majd sikoltozni kezdtem: „Vigyétek innen a kígyót!” Mint anyámtól később megtudtam, ezt kiabáltam. Előbb csak gondolatban, mert hang nem hagyta el a torkomat, később már hangosan. Kiugrottam az ágyból, és anyám fekhelye mellett a férfiak szalonja felé iramodtam. Anyám állított meg. Szorosan ölelt magához. 
- Csak álmodtál, kislányom. Nincs itt kígyó. 
Egyik reggel anyám megkérdezte:
- Mit jelent Lombardia, Piemonte, Lazio? 
- Olaszországi tartományok - feleltem. 
Anyám nagy szemeket meresztett rám. 
- Éjszaka azt ismételgetted: „Miért vagy bolond, Mabruk, amikor nem is vagy az?” 
Erre nem feleltem. Anyám pedig aggodalmasan nézett rám. Két vagy három hét múltán kezét hasán összekulcsolva, félrehajtott fejjel hallgatta Viterbo doktor dicséretét.
- Lauma asszony, az ápolónőknek magától kellene tanulniuk.
- Minden ápolónő így ápolná a saját gyermekét. 
Két hónap is eltelt, amíg teljesen felépültem. Akkor még pótolhattam volna a mulasztásaimat. Csakhogy a betegségem közben csomókban hullott ki a hajam. Imitt-amott sorvadozó hajcsomókkal a fejemen nem akartam iskolába járni. Anyám nem is erőltetett. Mire valamennyire kinőtt a hajam, vége lett a tanévnek. Kopaszságom idején alig hagytam el a házat. Csupán a Zenget el-Hatabig merészkedtem, de úgy, hogy senki se lásson. Lábadozásom hosszú ideje alatt Mabruk tanított tollbamondásra, írni és számolni. Ő adta fel nekem a házi feladatokat, amelyeket én a férfiak szalonjából nyíló betegszobában el is végeztem. Különben másnap szégyelltem volna Mabruk szeme elé kerülni. 
Tífuszom nem csak fizikai következményekkel járt. Gondolom, azért, mert a halál kiszemelt magának, én lettem anyám kedvence. Meglehet, úgy érezte, hogy sikeres ápolásával másodszor is világra hozott. Irántam fellobbanó szeretete arra indította, hogy szinte mindenhova engem küldjön. 
- Benned bízom a legjobban - suttogta ritka ellágyulásában, amikor legnagyobb rémületemre a Tunéziából érkezett Viktor nagybátyámhoz küldött követségbe. A tunéziai nagybácsi arany- és ezüstműves volt, és a családi szóbeszéd szerint mesésen gazdag. Én pedig érkezése idején egy tífusztól megkopaszodott vakarcs voltam, akit a testvérei a soványsága miatt Pálcikának, kopaszsága miatt pedig Káposztának csúfoltak. Anyám követi küldetésemet kitüntetésnek szánta. Engem azonban a kitüntetés kétségbe ejtett. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy a még sohasem látott, mesésen gazdagnak tudott nagybácsi színe elé kerüljek nagyanyámék házában, ahol Viktor bácsi megszállt. Tudtam, hogy a megtisztelő küldetés ellen nincs fellebbezés. De azt is tudtam, hogy képtelen leszek teljesíteni. Csukott szemmel tűrtem, hogy anyám kiöltöztessen. Örülnöm kellett volna, de én megrémültem, amikor indulásom előtt szokatlan gyengédségében kopasz fejemre csókot nyomott, majd a fülembe súgta:
- Nagyon szépen köszönjél Viktor bácsinak, és mondd meg neki, hogy holnap ebédre várom. 
Kiléptem a házból, és elhatároztam, hogy sohasem térek vissza oda. Azzal a szándékkal indultam el, hogy világgá megyek. Szándékomat az hiúsította meg, hogy nem tudtam, merre kell világgá menni. Csupán a Zenget el-Hatab elhagyatott mecsetjéig jutottam. Ott leültem a torony tövébe. Elkeseredésemben még bolond barátomhoz sem volt kedvem közeledni. Ott ültem szürkületig, majd hazamentem.
(Ulpius-ház kiadó, 2003)