Vissza a tartalomjegyzékhez

Morvay Péter
Boszorkányvírus pedig nincs?

Nagy visszhangot váltott ki a Hetekben megjelent Harry Potter-kritika (, 2001. november 9.). Nemcsak olvasói levelek érkeztek szerkesztőségünkbe, hanem cikkünk nyomán a vitáról beszámolt többek között a TV2 esti híradója, a Tények, a Duna TV, és címoldalon a Színes Mai Nap is. Az aggodalmakat szeretném eloszlatni: nem azért foglalkoztam az angol mesesorozattal, hogy a könyv vagy a belőle készült film betiltását követeljem. Célom csupán annyi volt, hogy az utóbbi hetekben Magyarországon is teljes lendülettel beindult Potter-kultusszal kapcsolatban a keresztény idealizmus szemszögéből felvessek néhány észrevételt. A szerkesztőségünkhöz érkezett Potter-párti levelek alapján ezeket a megjegyzéseket szeretném most kiegészíteni.

Mindenekelőtt: szándékosan nem tértem ki a Row-ling-könyvek vélt vagy valós művészi értékeire, hiszen nem volt célom több mint százmillió olvasó ízlését megkérdőjelezni. Épp emiatt a több ezer oldalas történetre csupán jelzésképpen tértem ki - ennyiben nyilván kiragadottak (de nem meg-tévesztőek) az idézett példák. Aki a Harry Potter-féle irodalmi ipar találó műbírálatára kíváncsi, annak ajánlom Kő Zoltánnak a Magyar Narancsban megjelent kitűnő írását (Mindennapi Potterünk - Anya mesél, 2001. január 18.) 
A szerepjátékokról: nem állítottam, hogy a sátánizmust népszerűsítenék, csak azt, hogy népszerűségük nem elválasztható a mágia különböző formái iránt megnyilvánuló érdeklődéstől. A szerep- és fantasy játékok kapcsán a Hetekben egyébként néhány éve már zajlott egy vita, amelyet Szabó Ibolya Anna egyik írása indított el. (, 1998. március 28.) A szerkesztőségbe érkezett reakciók mindenesetre jelezték, hogy sokan játsszák ezeket a játékokat, amelyek - ezt egy egyszerű könyvesbolt-látogató is meg tudja ítélni - számos mágikus motívumot, praktikát tartalmaznak. 
A Harry Potter-könyvekre térve: vállalom, hogy az általam megfogalmazott ellenérveket egy „prekoncepció”, nevezetesen a keresztény idealista világnézet alapján fogalmaztam meg. E felfogás szerint a természetfeletti világ nem puszta szimbólum, hanem valóság, amely sokféle módon hat az emberi életre és környezetre. A természetfeletti valóságban a bibliai világkép szerint nem az emberek döntik el a játékszabályokat, hanem azok már adottak. Ezért bármilyen jó szándékkal nyúl is valaki a mágiához, az eredmény negatív lesz, mivel Isten ezekkel a módszerekkel szemben kategorikusan kifejezte az elutasítását. Ha valaki a mágiát az anyagi valóság valamilyen rendkívüli „meghosszabbításának” gondolja, amely magasabb szintű energiákkal rendelkező emberek kezében a szándékuk szerint szolgál jó vagy rossz célokat, természetesen nem lát kivetnivalót a Potter-történetekben. A történet azonban állást foglal: határozottan állítja, hogy a természetfeletti világ az emberi szándékok alapján oszlik jó és rossz oldalra. Harry ezért jelenti ki a regényben, hogy ő soha nem fog átállni a „sötét oldalra”. 
Elgondolkodtató, hogy J.K. Rowling, miközben a „normális” világot unalmas, földhözragadt porfészekként ábrázolja, a történetek pozitív szereplőit szinte kizárólag a másik oldalra helyezi. Mi értelme van fizikát, matematikát és más hétköznapi dolgokat tanulni, ha egyszer a valóság úgyis manipulálható? A Roxfort boszorkányképzőjében az éltanulók azok, akik úgy változtatnak egy békát tubákosszelencévé, hogy a bajsza sem marad ki. Az a kiváló sportoló, aki rontásokkal és varázsigékkel meg tudja bénítani az ellenfelét. A történelemben sem a demokrácia és az emberi jogok nagyjai számítanak, ennél nagyobb tettet hajtott végre az a varázsló, aki megajándékozta az emberiséget az önkeverő boszorkányüst felfedezésével.
Az írónő nem bíbelődik sokat a jellemábrázolással, ám annál részletesebb és precízebb leírásokat ad az okkult, ezoterikus fogalmakról és módszerekről. A gyerekolvasók megtudhatják, hogy „az alkímia ősi tudománya egy különleges képességekkel bíró anyagot, a »bölcsek kövét« kutatja”. Megtanulhatják, miként kell zavarba hozni ellenfeleiket a legújabb ártásokkal, és azt, hogy a legintenzívebb varázserőt az egyszarvú szőre és a főnix farktolla hordozza. Lehet, hogy a gyerekek többsége a kalandokat falja a regényben. Ám az akciójelenetek mellett - ha tetszik, ha nem - J. K. Rowling jóvoltából a neopogány világnézettel és annak egyre népszerűbb vallási formájával is beható ismeretségbe kerülnek. Bármennyire kerülik is a Potter-regények a vallás említését (kivétel ez alól a mindenszentek ünnepe, valamint a karácsonyi „szenteste”, amelyet a Roxfort varázslóprofesszorai és mágustanoncai is lelkesen együtt ünnepelnek), hosszú felsorolással lehet igazolni, hogy a könyvben leírt rituálék és eszközök a modern boszorkányság - amelyet wicca vallásként is emlegetnek - kultikus, rituális kellékei. Aki kíváncsi az eddig megjelent négy kötetben fellelhető 214 varázsige teljes listájára, elolvashatja az interneten található Harry Potter-lexikonból, csakúgy, mint a jövendőmondás különféle - gyakorló jósok által is használt - technikáinak (tenyérjóslás, tealevéljóslás, kártyajóslás, kristálygömb, madártoll- és hamuómen-olvasás, valamint asztrológia) részletes leírását a könyvből. Világos: nem a Potter-mese az első, ahol boszorkányok és varázslók szerepelnek. A klasszikus meseirodalomban is gyakori szereplők természetfeletti képességekkel rendelkező lények. Arra azonban nem volt eddig példa - legalábbis világszerte kultúrától függetlenül olvasott meséket alapul véve -, hogy egy gyerektörténet lexikonszerű precíz felsorolását tartalmazza az okkult praktikáknak és ezoterikus fogalmaknak. Mindez ráadásul egy minden ízében modern, a gyerekek által ismerősként megérthető világba helyezve. 
Ám lépjünk túl a teológiai fenntartásokon. Nem lévén pszichológus, csupán gyakorló apaként teszem fel a kérdést: hogyan értse egy gyerek azt a kijelentést, miszerint „a pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete”. Ezt pedig nem a főgonosz mondja, hanem Harry egyik példaképe, a varázslóiskola bölcs igazgatója, Dumbledore professzor tanítja a kisfiúnak. Lehet, hogy ezer gyerek közül egy sem lesz, aki kedvet kap arra, hogy nekiinduljon a halál izgalmait keresni, de amikor tinédzserek ugranak le kéz a kézben hidakról, toronyházakból minden érthető ok nélkül, akkor mégsem lehet szótlanul elmenni az ilyen mondatok mellett. Az amerikai iskolai lövöldözések során gyerekek a virtuális valóságban elsajátított kíméletlenséggel mészárolták le osztálytársaikat. Többen közülük utólag azt mondták, hogy azt hitték, egy újabb kalandtörténetet játszanak el.
Egyik olvasónk küldte be a következő apróhirdetést, amelyet az interneten talált: „Barátja, barátnője elhagyta? Úgy érzi, nincs megoldás? Segítünk. Fehér és fekete mágikus rituálék szervezését és lebonyolítását vállaljuk.” Alatta név, telefonszám. Szerencse, hogy a Potter-olvasók többsége még gyerek…


Nem ármány az ellenvélemény

Elolvastam ezt a furcsa és prekoncepciózus cikket. Nem kívánok vitatkozni az író erősen katolicizált véleményével, hiszen ez is egy olyan vélemény, mely a szocializációval, iskoláztatással, hittel kialakulhat. És ez így helyes. Mindemellett úgy tűnik számomra, hogy a szerep- és fantáziajátékra vonatkozó véleménye szintén bizonyos elfogultság és alulinformáltság alapján született. Ha az író úgy gondolja, hogy mégis teljesebb ismeret alapján kíván a közeli és távoli jövőben erről a területről - akár csak megjegyzés formájában is - írni, úgy szívesen állok rendelkezésére információkkal, és ha kell, a „másik oldal” véleményével is. Bízom abban, hogy a cikk szerzője levelemet és más irányú véleményemet nem a Sátán művének és a liberális vagy kommunista bérírók újabb ármánykodásának nézi.
Üdvözlettel: Berényi Konrád

***
Előrebocsátom, nem vagyok fanatikus Harry Potter-rajongó, bár a könyvet kétszer is elolvastam, és nagyon tetszett (25 éves vagyok).
Szerintem a kapcsolat keresése a könyv vagy a szerepjátékok és a fekete mágia, főleg a sátánizmus között teljesen erőltetett. A könyv kapcsán soha fel se merült bennem ilyesmi, és ismerőseimtől se hallottam (se gyerektől, se felnőttől).
A barátaim közül sokan játszanak szerepjátékot (én nem), végigültem párat, és tudom, hogy azokban milyen „varázslatok” vannak, de ezzel kapcsolatban sem hallottam senkiről, hogy érdeklődne a sátánizmus iránt „élőben”.
Azok a fiatalok (14-20), akiket ez (a sátánizmus) érdekel, az ilyen beállítottságú zenéből, együttesektől veszik a remek ötletet (lapozzon végig egy Metal Hammer újságot, minden harmadik együttes „sátánista”). 17-21 éves koromban, mikor sok rockzenét szerető ismerősöm volt, a társaságban bizony nagy divat volt az „okkultizmus”. Ez teljesen ártalmatlan, annyiból áll, hogy feketében, zordnak szánt arckifejezéssel járkálnak (súlyosabb esetben tízcentis fordított kereszttel a nyakukban, szintén feltűnési vágyból, minden vallási-vallás elleni tartalom nélkül), és sátánistának hívják magukat, de csak mert az divat, húdemenő, megdöbbentő, vegyetekészre. A fordított keresztről elismerem, hogy bántó a keresztények számára, de semmiképpen nem veszélyes, inkább nevetséges, még a velük egykorúak is megmosolyogják őket. Valódi, komoly érdeklődés az okkultizmus iránt nincs e mögött, két év alatt kinövik.
Üdvözlettel: L. Kriszta

***
Morvay Péter cikke egy idézettel kezdődik, amelyről azt állítja, hogy a könyv tanulságát fejezi ki: „Nincs jó és rossz, csak erő, és azok, akik nem elég bátrak keresni azt…”
A könyv mondanivalója azonban ennek pont az ellentéte; az említett mondatot a gonosz Voldemort egyik híve mondja, az, aki ellen Harry Potter küzd. Ez a mondat éppen azt fejezi ki, ami ellen a regény hőse a négy kötet mindegyikében felveszi a harcot. A szöveg ugyanis így hangzik: „Bolond ifjonc voltam, dugig volt a fejem nevetséges eszmékkel a jóról és a rosszról. Voldemortnak köszönhetem, hogy észhez tértem. Ő tanított meg rá, hogy nincs jó és rossz. Csak hatalom van.”
Ismétlem, ezt a főgonosz egy híve mondja, aki ellen a továbbiakban Harry Potter élet-halál harcot vív.
Az alapprobléma számomra, hogy Morvay Péter cikkében Harry Potter diabolizálása a cél. Holott Morvay interpretációjával ellentétben nem ördögi cimborálásról, hanem arról szól, hogyan jelenik meg a gyerek fantáziavilágában, varázsvilágba áttéve a jó és a rossz harca. A könyv a gyerekeket arra buzdítja, hogy a jó és a rossz fent idézett cinikus összemosása helyett a jót válasszák. Sajnálom, és nem is értem, hogy a maguk kitűnő hetilapja ilyen konfúziónak ad helyet. (Egy katolikus egyházi lap esetében kevésbé csodálkoznék ezen.) Morvay Péter is jobban tenné, ha a boszorkányokat nem vírushordozóknak tekintené, hanem a magyar népmese hőseihez hasonlóan „öreganyám”-nak szólítaná.
Hálás lennék, ha ennek a helyreigazításnak a Hetek következő számában helyet adnának.
Kende B. Hanna, pszichológus a Harry Potter titka, a gyermek csodavilága című könyv szerzője, a Magyar Individuálpszichológiai Egyesület díszelnöke