Tihanyi Péter
Meglátni és megőrülni
Beszélgetés Szenczy Sándorral, a Baptista Szeretetszolgálat vezetőjével missziós útjaikról

„Négy éve láttam a televízióban egy megindító híradást arról, hogy éheznek a gyerekek Észak-Koreában. Összeszorult a szívem: de jó lenne segíteni nekik. Fölvettem a telefonkönyvet, megkerestem az észak-koreai nagykövetség házát, majd elmentem és becsöngettem az utcáról.” 

Észak-Korea. Ha az anya meghal, az apa nem neveli tovább a gyereket

Hét szűk esztendő

Legnagyobb meglepetésemre a kaputelefonon magyarul szóltak ki: ki az, mit akar? Mondtam, hogy Szenczy Sándor vagyok, a Baptista Szeretetszolgálat vezetője, és szeretnék egymillió dolláros segélyt vinni Észak-Koreába. Egyből kijött egy ember a kapuhoz, és azt mondta: Egymillió dollár? - Igen, egymillió dollár. - Tessék bejönni! 
Bementem. Egy pirosan kárpitozott szoba volt, a falon az elnök hatalmas fényképe és az elnök fiának még hatalmasabb fényképe. Azt mondja: Van magának egymillió dollárja, amivel segíteni akar? 
- Nem, nincsen. - Akkor gondolom van egymillió dollár értékű áruja, gyógyszere, élelmiszere. Mondom, az sincsen. - Hát, akkor mije van? Hitem - mondom neki.
Nem értette. Mondom, nekem pillanatnyilag pénzem sincs, árum sincs, szeretnék ezért imádkozni, lehet? - Döbbenten nézett, de azt mondta, lehet. Akkor felemeltem a kezem, és jó hosszan, vagy tíz percen keresztül imádkoztam Koreáért, az emberekért, a mindennapi betevőjükért. Nemcsak úgy néztek rám, mint akinek nem hisznek, de úgyis, mint akit teljesen lököttnek tartanak. Elköszöntem. És három hónap múlva egy egymillió dolláros segélyt személyesen adtam át Észak-Koreában. 
- Észak-Koreában hol?
- Találtunk egy várost, Sariwonnak nevezik, ez testvérvárosa jelenleg is Székesfehérvárnak, de a rendszerváltáskor meglazultak ezek a kapcsolatok. Szívszorító módon élnek az ottani árvaházban a gyerekek.
Napi fejadagok vannak, 10-15 dkg rizsnyákszerű valami. Mostanában ezeket a napi fejadagokat nagyon nehéz megadni, mert az elmúlt hét esztendő természeti katasztrófák sorozata volt. A csecsemők alultápláltak, fejletlenek. Kiszáradás közeli állapotban láttunk nagyon sok gyereket. Gyógyszereik nincsenek, 
sokan meg is halnak közülük. A kultúrájuk része, hogyha az anya meghal, az apa nem neveli tovább a gyermeket, hanem árvaházba adja, illetve, ha a rokonság befogadja, akkor megmenekül az árvaháztól. Sokadszorra voltam most kint, visszajárunk hozzájuk, megismernek bennünket a gyerekek, sokan a gyógyszereinknek köszönhetik az életüket.
Szeretem a koreai embereket. Nézd, semmiképpen nem az én feladatom és tisztem a politikájukról vagy bármiről ítéletet alkotni. Én a szükséget látom, a szükségben lévő embert látom, és segíteni szeretnék. Bennem ugyanúgy megvan, mint a baptista lelkipásztorban, Martin Luther Kingben megvolt, hogy álmodom. Ismered a híres beszédét: „Van egy álmom, hogy egy fekete kisfiú egy fehér kislánnyal kézen fogva a Mississippi dombjain fog sétálni.” Én természetesen nem hasonlítom magam Martin Luther Kinghez, de én is szoktam álmodni. 
- Mit?
- Hogy csecsenek és oroszok együtt élnek és együtt imádkoznak, hogy észak-koreai meg dél-koreai gyerekek kézen fogva sétálnak, meg álmodom azt, hogy együtt szerbek és albánok. Ez most lehetetlennek tűnik, de hiszem, hogy csak ma tűnik így.

Az asszony megtébolyodott

1999-ben, amikor a koszovói menekültáradat megindult Albániába, Tiranában, a sportcsarnokban tizenkét- ezren szorongtak, akiknek élelmiszert osztottunk. A lelátón állt egy magas, szikár fiatalasszony. Már órák óta osztottuk az ételt, ez a hölgy ugyanott, ugyanúgy állt és ugyanúgy mozgott, mintha karjában egy kisbabát tartana és azt ringatná, és valamit mintha énekelt volna is. Annyira szuggesztív volt, hogy nem tudtam másra figyelni. A nő tébolyodott volt. Röviddel azelőtt négy szerb katona kitépte az asszony kezéből a kéthónapos csecsemőjét, középen késsel felhasították, majd két kezénél fogva kétfelé szakították. A kisbaba egyik részét elhajították, a másikat röhögve visszanyomták a kezébe. A nő abban a pillanatban megőrült. Utána a négy szerb meg is erőszakolta az anyát. Napokig nem tudták kivenni az asszony kezéből a gyerek darabjait. Azóta ringatja a nemlétező csecsemőjét. 
Azt gondoltam, ismerem a gonosznak minden csínját-bínját, azt gondoltam, Auschwitz után nem lehet lejjebb menni. Tévedtem. Ez az ördögről egy olyan apokaliptikus képet mutatott, amelyhez képest Hitler csak kisinas lehet. 

Gyerek a kutyaólban

Egy program beindítására egész családommal kiköltöztem fél évre Koszovóba. A feleségem eredetileg konduktor a Pető Intézetben. Ő vezette az általunk Pristinában létrehozott mozgássérült központot. A gyerekek nagy része agyvérzéssel született, szellemi és testi fogyatékosok. Nem tudom, ismered-e az albánokat? Nagyon büszkék. A legtöbb családban annyira szégyellik az ilyen gyereket, hogy szinte az állatokkal együtt kezelik. Kisebb helyeken, a hegyekben és a falvakban ez még inkább így van. Egy hegyvidéki településen - ha nem látom, nem hiszem el - az állatoknak elkerített hátsó udvaron egy hat-nyolc év körüli halmozottan fogyatékos kisgyerek négykézláb állt a kutya mellett és együtt ettek a kutya edényéből. Majd egy ólszerű valamiben egymás mellett feküdtek. A gyerek 
- nem tudom, hogy fiú vagy lány volt-e - oldalára fekve két kezével átölelte a kutya két mellső lábát, aki szintén az oldalán feküdt. Ezeket a gyermekeket - persze nemcsak ezeket a drámai eseteket - felkutattuk, elhoztuk és próbáltuk mozgáskoordinációra, emberi kommunikációra, társadalmi beilleszkedésre tanítani. Aztán később a szülőkkel is foglalkoztunk, mármint oly módon, hogy hogyan fogadják el, hogyan kezeljék, hogyan tanítsák a gyermekeiket. Egy idő után tetszett a szülőknek, hogy a gyerekek jobban ellátják magukat, képesek valamelyest mozogni, így egyre kisebb lett a család szégyene is. 

Négy dollár és élsz

Árvaházi gyerek Kambodzsában. Sok kicsi meghal fertőzésben

Kambodzsában, a Mekong folyó deltájában nagyrészt fű- meg nádkunyhókban laknak az utak mentén az emberek. A kisgyerekek négy-öt éves kortól hajtják az óriási vízibivalyokat a rizsföldeken. Rengeteg a gyerek. Az átlagéletkor 45 év. A felnőttek nagy része prostitúcióból él, a lakosság öt százaléka HIV-pozitív. Időseket nem is láttunk. 
- Miért nem?
- Mert nincsenek, meghaltak. Annak idején a vörös khmerek körülbelül kétmillió embert öltek meg Kambodzsában. Sok embert mostanában is lemészárolnak, AIDS-ben is bőven meghalnak vagy más betegségekben. Sok anya a szülést sem éli túl. Rengeteg a felfedezetlen akna, amit még annak idején a khmerek és részint az ellenük harcoló vietnamiak tettek le, még ma is hetente két-három embert tép szét. A kisgyerekek helyzete sem jobb. Most, mikor kint voltunk hároméves korig az összes gyerek beteg volt a víztől. Monszun időszak volt, ilyenkor a legrosszabb a víz minősége, víztisztító berendezésük egyáltalán nincs. Sok kicsi meg is hal fertőzésben. 
- Hol volt az árvaház?
- Egy Bakou nevű faluban, ami talán ezer fős lehetett. Az árvaház egy óriási épületkomplexum volt, ahol kilencszáz gyerek is elfér. A szobák olyan szegényesek és lehangolóak, mint a cellák. Kis fapriccs, egy gyékény, és ahol elfér, egy kis szekrényt is tesznek be a ruháknak. Nélkülözésük ellenére a gyerekek hallatlanul vidámak, ugyanúgy játszanak, rohangásznak, csintalankodnak, veszekszenek, mint mindenütt a gyerekek. Idősebb lányokat láttunk, amint mosnak a kutaknál, a fiúk meg kicsavarják szépen és fölaggatják a pálmákra. 
- Hány éves kortól vannak ott gyerekek?
- Öt hónapostól akár húszévesig is. 
- Hogy kerülnek oda?
- Úgy hozza be őket az, aki megtalálja. Van amikor ölben, amikor a postás talál rájuk, akkor a kerékpárja csomagtartóján, de hoztak már kiskocsival is. Úgy találják őket az utcán. Legtöbbje már rosszul van az éhségtől. Intézeten belül sincs a gyerekek nagy részén szandál, de télen se. Eszméletlenül örültek a szandáloknak, a játékoknak, sportszereknek, a kötszereknek. Mi most kétszáz gyerek számára vittünk gyógyszereket, gyógyászati eszközöket, ruhaneműket, sportszereket. Mikor átadtuk, az igazgatónő sorokba rendezte őket, bemutatott bennünket és elmondta miket hoztunk. Mindezt khmer nyelven, de a kedvünkért elmondta angolul is. Miután felhúzták a pólókat, szandálokat, a kis nadrágokat tapsolva köszönték meg. Aztán elénekelték nekünk az ábécéjüket, mást nem nagyon tudtak. Még amikor az ölünkbe kéredzkedtek, akkor is tapsoltak. Náluk ez az öröm és a köszönet egyik formája. 
- A kambodzsaiak barnák?
- A legszebb fajta barnák, akiket valaha is láttam. Ők a legsötétebb színű ázsiaiak, egyszerűen gyönyörűek. Különben négy dollárba kerülne az államnak egy gyerek egy havi teljes ellátása, de nem futja. Amerikaiak segítenek, mi segítünk és nagyon sok francia. Ezerkétszáz forint egy csöppség ára. Vagy hogy mondjam, négy dollár és élsz. 

Volt és nincs, noha van - rabszolgapiac

Nemrég támadás érte a grozniji irodánkat. Van egy hét és féltonnás teherautónk, azzal szoktunk kéthetenként segélyt bevinni a városba. Múltkor megverték az embereinket, elrabolták a pénzt és megfenyegették őket. Mit mondjak, ez egy veszélyes üzem. Az emberrablások mindennaposak, találkozunk ma is rabszolgákkal. Jelenleg is vannak rabszolgapiacok Csecsenföldön, a túszokat adják-veszik, háziszolgák lesznek, meg ki tudja még mik. 
- És nem lehet vagy nem tudják őket kiszabadítani?
- Érdekes ennek a lélektana, egy idő után belefásulnak, és már nem is akarnak szabadulni. Pár évvel ezelőtt egy baptista imaházba fegyveresek betörtek géppisztolyokkal, és az anyáktól elragadták a kisgyerekeket, a lányokat elrabolták, és utána a partizánosztagok egymás közt eladták. Az egyik tizennégy éves lány négy hónap után valahogy meg tudott szökni. Képzeld el milyen lelki és szexuális sérülések érhették ezt a lány, hogy három hónap múlva azt mondta nekünk, hogy szeretne az elrablóihoz visszamenni.
- Vissza rabszolgának? A megalázóihoz?
- Igen. Itt is olyan ördögi mélységben működhetnek a szálak, amit szinte már nem is lehet követni. Persze nem engedtük már vissza. Na most, aki évekig ott van a fogvatartóinál, az már nem is akar elmenni. Van olyan település, ahol teljesen szabadon járnak a rabszolgák.
- Úgy is bánnak velük, mint rabszolgákkal?
- Hát nem. Úgy mint egy cseléddel. Van mindenkinek külön szobája, szabadon jöhet-mehet, a tulajdonosa engedélyével. Csak éppen nincs semmi papírja. A hatóságok is tudják ezt, de szemet hunynak. Áru az ember Csecsenföldön ma is. 

***
- S te?
- Álmodom tovább.