Hetek - V. évfolyam, 43. szám, 2001. október 26

Az Amerikai Egyesült Államokat ért terrortámadások az amerikai lakosság körében magától értetődővé tették, hogy az élet- és vagyonbiztonság garantálása és a megelőzés érdekében szükséges a magánszférát, a személyes szabadságot védő jogi korlátok bizonyos fokú feloldása és a hatósági ellenőrzési jogkörök kiterjesztése. Vita csak a mértéken és a technikán van. Bizonyos, hogy elfogadottabbá és könnyebbé válik majd a titkosszolgálati eszközök alkalmazása, a személyes adatokhoz való hatósági hozzáférés, a levéltitok feltörése, az utazási szabadság korlátozása. Az viszont még a merényletek iszlám vallási gyökerei ellenére sem merült fel komolyan, hogy a vallásszabadságot korlátozni kéne és az iszlám vallási közösségek működését be kellene tiltani.

Az Egyesült Államok mértékadó politikusai tudják, hogy a vallásszabadság korlátozása országuk alapjait kezdené ki. Az egykori bevándorlók, telepesek többségének puritán vallásossága és az embernek a földi hatóságok beavatkozásától mentes, szuverén joga az istenkeresésre ugyanis döntően meghatározta az Egyesült Államok megalapítását. Átitatta az államalapító és jelenleg is az állami működés alapjait képező alkotmányos dokumentumokat, kovásza volt egy addig nem látott szabadságpárti politikai rendszer felépítésének.
Az amerikai demokrácia működését az 1830-as években behatóan tanulmányozó, katolikus vallású, francia arisztokrata Alexis de Tocqueville az amerikai civilizáció eredetiségét abban látta (lásd A demokrácia Amerikában című művét), hogy Amerikában a vallást és a szabadságot, amelyek Európában gyakran egymás ellen harcoltak, sikerült „csodálatosan összeötvözni”.
Tocqueville szavai szerint Amerikában „a valláson keresztül vezet az út a felvilágosodáshoz, az isteni törvények betartása a szabadsághoz. Az amerikaiak elméjében olyannyira összekeveredik a kereszténység és a szabadság, hogy szinte lehetetlen az egyiket a másik nélkül megérteni. A vallás az emberi képességek nemes gyakorlását látja a polgári szabadságban, (…) a szabadság - pedig - harcostársat és diadalai kovácsolóját látja a vallásban, gyerekkora bölcsőjét, jogainak isteni forrását”.
Az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat a szabadságjogokat valóban Istentől adottaknak tekinti, és ezek közé sorolja az emberek jogát a boldogság keresésére, amelybe a túlvilági boldogságot is szervesen beleértették. Az amerikai alkotmány kinyilvánította továbbá, hogy az állam nem is illetékes, nem is rendelkezik joghatósággal a vallás területén, azaz földi szabályozás a szellemi területre nem terjedhet ki. Ezen azt követően sem módosítottak, hogy később Amerika földjén a keresztény irányzatokon kívüli vallások is megjelentek. Az állam és az egyház teljes szétválasztásának ez a felfogása azóta is az amerikai alkotmányos berendezkedés egyik alapköve. Az egyházi ügyekbe való állami be nem avatkozást, illetve a klerikális gyámkodástól mentes államéletet az amerikai politikusok, papok és lelkészek túlnyomó többsége az igazságkeresés és a tőle elválaszthatatlan emberi kreativitás, boldogulás, továbbá a vallási béke zálogának tartja.
Az iszlám egységfront létrejöttének megakadályozására irányuló nyilvánvaló politikai taktikán túl a fentiek tükrében erős alkotmányos háttere is van annak, hogy George W. Bush elnök a szeptember 11-ei terrortámadást követő napokban széles médianyilvánossággal övezett személyes találkozón biztosította az amerikai iszlám közösség vezetőit arról, hogy a megtorlás nem lesz kollektív, nem maga az iszlám, hanem a konkrét terroristák és támogatóik ellen irányul majd. Az amerikai iszlám közösség híveinek tehát - hacsak esetleges bűnrészességükre nem derül fény - nemigen kell tartaniuk jogfosztástól és attól, hogy „destruktív szektává” nyilvánítják őket. Sőt intézményeik az esetleges lakossági atrocitásoktól való védelem érdekében biztonsági őrizetet kaptak.
Ha a bibliai hitvallóként számon tartott amerikai elnök gesztusát egybevetjük azzal a ténnyel, hogy ugyanakkor az iszlám befolyása alatt álló országok közül számos helyen már pusztán a Biblia birtoklása is főbenjáró bűnnek számít, hogy keresztény hitű embereket ölnek meg büntetlenül, vagy állami ítélet alapján a hitük miatt kivégeznek, bármilyen ködösítés ellenére is világos, hogy a konfliktus nem gazdasági, anyagi, hanem vallási és kulturális eredetű. A milliárdos Oszama bin Ladent, vagy a javarészt egyetemi és egyéb képzésekben részesült öngyilkos merénylőket, a terrorista csoportok földi javakban dúskáló vezetőit nem holmi emberhez méltatlan nélkülözés, vagy valamiféle szociális irigység készteti ördögi tettek kivitelezésére. Ők önmagukat és szervezeteik tagjait Allah igaz katonáinak tartván igyekeznek minél előkelőbb helyet kivívni a „paradicsomban”. Az iszlám szemszögéből az iszlám törvényeit megvalósító, az iszlám erkölcsöt, vallást fegyveres erőszakkal is az emberekre kényszerítő, az iszlám vallással teljesen egybefonódott állam maga a földön elérhető tökély. Az iszlám lényegéhez tartozik ugyanis, hogy az iszlám hitet az államhatalom minden eszközzel fenntartani és terjeszteni köteles. Mi viszont az ilyen berendezkedést diktatúrának nevezzük.
Az iszlám törvényeket az államéletbe átültető tálib („tanítvány” - tehát nem valamiféle laikus, az iszlámhoz nem értő) rendszer az iszlám nevében tömeggyilkosságokra bujtogató terroristavezér pártját fogja még annak tudatában is, hogy ez ártatlan afgánok sokaságának életébe kerülhet. (Háború ugyanis nincsen civil áldozatok nélkül.) Legfőbb vallási vezetőjüknek eszébe sem jut, hogy vallását elhatárolja az Oszama bin Laden által hirdetett „szent háborútól”, a dzsihádtól. Garantálják a terrormilliárdos szabadságát, nem győzik hangsúlyozni, hogy a vezér a bombatámadások ellenére is „jól van”, ugyanakkor közönséges bűnözőként tartanak bebörtönözve több keresztény misszionáriust. Ezzel szemben Amerikában, de Európa több országában is az iszlám hívei a legteljesebb vallásszabadságot élvezik, és fel lennének háborodva, ha vallásgyakorlatukat korlátozás érné. Egy hitvalló keresztény az életével játszik, ha például Afganisztán vagy Szaúd-Arábia földjére lép. Londonban vagy Párizsban viszont időnként már kételkedik az ember, hogy vajon még európai városban jár-e. Bár politikai okokból, de hazánkban is előbb, 1916-ban vált törvényesen elismert vallássá az iszlám, mint például a kereszténység jó néhány irányzata. Természetesen az utóbbiakat nem kritikaként, hanem a zsidó-keresztény kultúra befogadó jellegének hangsúlyozásaként említem. Erre a kontrasztra is figyelemmel egyáltalán nem túloznak, akik kijelentik, hogy a World Trade Center tornyainak lerombolására és ártatlan emberek ezreinek halálára vezető terrorista rémtett nem pusztán szörnyű bűntett, hanem ezenfelül az egész „szabad világ”, annak értékrendje elleni támadás is. Amerika visszahatása és tevékeny közreműködése nélkül ugyanis ma Európa sem lenne az, ami.

A MIÉP és a Pannon Rádió köré szerveződő hazai szélsőjobboldal és a kormánykoalíció soraiból velük szimpatizáló személyek azzal, hogy ezt a borzadályt Amerika- és Izrael-ellenes hangulatkeltésre használják fel, világosan tanúsítják, hogy szemben állnak mindazokkal az értékekkel, amelyeken a civilizált világ nyugszik. A globalizációs igazságtalanságok, a hamburger és Coca-Cola szimbolizálta uniformizáló tömegkultúra, az akciófilmes tömegbutítás, de az Egyesült Államok összes hibája sem feledtetheti ugyanis el azokat a valódi értékeket, amelyeket Amerika a világnak adott. Nem feledtetheti a Függetlenségi Nyilatkozatot, ezt az emberi jogokat általánosan kinyilvánító, a mindenkori uralkodói önkény ellen kiállított korszakalkotó dokumentumot, a belőle lángoló szabadságszeretetet. Nem feledtetheti a szabadságpárti rendszer alapjait lerakó alkotmányozó atyákat, az úri privilégiumokat elutasító republikánus eszmét, a köztársasági alkotmányt, a népképviseletet, a hatalmi fékek és egyensúlyok rendszerét, a többség zsarnokságának kiküszöbölésére irányuló technikákat, köztük a bíróságot valódi hatalmi fékké emelő alkotmánybíráskodást, egyszóval a hamisítatlan polgári kormányzás megteremtését. Nem feledtetheti a számtalan etnikum és vallás békés egymás mellett élésének, érdekközösségbe olvasztásának, politikai közösséggé kovácsolásának művészetét. Nem feledtetheti a rabszolgafelszabadítást, a normandiai partraszállást, Európa második világháborút követő újjáépítését, a Szabad Európa Rádió lélekmelengető sistergését, végül pedig magát a bolsevizmus alól felszabadult szabad Európát. Nem homályosíthatja el a kitaszítottak, üldözöttek, köztük a magyar emigráció befogadását, sőt a magyar királyi korona visszahozatalát sem.
Az iszlámmal állami szinten öszszefonódott országok főként saját lakosságukat sújtó mindennapi gyakorlata elrettentő példa arra, hogy mire vezethet, ha az „egyház” és állam összefonódik, ha az állam vallási előírások kiszolgálására, kikényszerítésére adja az erejét. Az ezzel kapcsolatos nyugati kritikákat ők a középkori keresztes hadjáratok, a cezaropapizmus és az eretneküldözések felemlegetésével próbálják hitelteleníteni. Ez persze ma már komolytalan védekezés, azonban arra mindenképpen felhívja a figyelmet, hogy Európa jól teszi, ha a saját háza táján is ügyel. Az európai vallási tradíció az állam és az egyház összefonódásától terhes. Közép- és Kelet-Európában különösen erős a vallási, etnikai arrogancia, élénkek a trón és az oltár összeházasítására irányuló vallási és politikai erőfeszítések. Amilyen mértékben előrehalad ez a folyamat, amilyen mértékben erősödik a klerikális gyámkodás a párttitkárok uralma alól felszabadult társadalmak fölött, olyan mértékben szűkül a szabad vizsgálódás terepe. Hazánkban a többségi egyházak és a kormány teljes egyetértésével (akcióegységben) évek óta nyílt diszkrimináció zajlik a vallási kisebbségekkel szemben. A kormányzat egyházfinanszírozási területen újabb jogfosztásra készül ellenük. Ha fizikai bántalmazást nem is, de mindenképpen léleknyomorítást szül ez a vallási kisebbségekkel szembeni jogi, politikai „dzsihád”. Motivációját illetően pedig ez inkább az iszlám rendszerek valláspolitikai logikájával rokon, mintsem az Egyesült Államokéval, amelynek terrorizmusellenes küzdelmét hivatalosan - nagyon is helyesen - támogatjuk.
(a szerző jogász, volt országgyűlési képviselő)