Erdei L. Tamás
Hit és fanatizmus

Korunk a vallási meggyőződések kiéleződésének és összeütközésének kora. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a szeptember 11-ei New York-i események és az új palesztin intifáda. A vallástalan vagy felszínesen vallásos európai-amerikai gondolkodás kétségbeesett igyekezettel próbálja értelmezni ezt a jelenséget, amelyet saját kultúrájában régen túlhaladottnak tekint, és lényegében materialista világnéze-tének értelmezési körén kívül esik. 

„A vallási megszállottság: visszatér a középkor” - írja a Der Spiegel címlapja

Az élet értelmét és célját az anyagi javak megteremtésében, felhalmozásában és birtoklásában kijelölő nyugati világ értetlenül áll minden komoly vallási meggyőződéssel és gyakorlattal szemben. Ezen értetlensége miatti pánikhangulatában pedig hajlamos túlreagálni az őszinte hitből fakadó szokatlan jelenségeket. Amíg a vallási indíttatású háború saját kulturális térképének peremén zajlik, a gazdaságilag csábítóan sikeres nyugati világ eredményesen igyekszik nem tudomásul venni ezeket a konfliktusokat, ám vétkes nemtörődömsége azonnal ellene fordul, amint önnön biztosnak és véglegesnek hitt értékeit közvetlenül kezdi veszélyeztetni a tőle különböző avagy idegen világnézetet valló emberek határozott, netán erőszakos fellépése.
Az utóbbi egy hónap folyamán a világsajtóban frázissá kopott a kifejezés, hogy szeptember 11-e óta a világ nem ugyanaz többé. Az írott és elektronikus tömegmédia a rá jellemző felszínességgel, fogyasztóinak igényét kiszolgálva drámai eseményeket, katonai akciókat, nemzetközi fegyverkezést, egyfajta új keresztes háborút közvetít. Ám, hogy mi az oka ennek a radikális változásnak, azzal nagyon kevesen hajlandók szembenézni. 
Mi sem jellemzőbb erre a lényegi különbségeket sokszor még meglátni sem képes gondolkodásmódra, mint az, a mértékadó német Der Spie-gel hetilap múlt heti számában közölt terjedelmes cikk, amely mindenfajta „fundamentalista” vallási meggyőződést őrületnek nevez, és lényegileg azonosnak tekinti az iszlám terrorizmust a zsidó ortodoxiával, az írországi katolikus-protestáns konfliktus okait a palesztin szélsőségesek indítékaival, a kereszténygyilkoló hindukat a szellemi harcot hirdető pünkösdi mozgalommal. A cikk szerzői kriminalizálják az évszázadokon keresztül az európai civilizáció alapjainak tekintett bibliai kinyilatkoztatásokat is, az ókori Izrael történetének egyik főszereplőjét, Sámsont pedig súlyos csúsztatással a történelem első öngyilkos terroristájaként mutatják be. 
Ettől eltérően a Newsweek magazin cikke (A gyűlölet gyökerei) az iszlám világban élő, Nyugat elleni gyűlölet eredetét a gazdasági és szociális elmaradottságban láttatja, amin nyugati támogatással kellene segíteni. Az írás szerzője szerint ezek a gyökerek nem túlságosan mélyek, éppen ezért elhibázott dolog azokat a távoli múltban keresni, okosabb, hogyha csupán az elmúlt harminc év problémái felé fordítjuk figyelmünket.

A gyerek és a fürdővíz 

Napjainkban az európai médiában egyre inkább hódít az a szemléletmód, amely mindenfajta „fundamentalizmusban”, azaz egy vallás vagy ideológia alapjaihoz való viszszatérésben és az erre épülő életmódban kizárólag negatív jelenséget, sőt veszélyt lát. Ennek a gondolkodásmódnak az elhibázottsága abban rejlik, hogy a „fürdővízzel együtt kiönti a gyereket is”, azaz szándékosan nem fogja föl az alapvető különbséget az - egyébként önmagukat is erőteljesen megkülönböztető - eltérő hitek, vallások és meggyőződések között. A vallásokat és vallásos jellegű hiteket csupán társadalmi jelenségként kezelő, ateista nyugati világ nem képes érdemben megérteni a különböző viszonyulásokat az emberi élethez, a mások hitéhez és értékeihez. Hajlamos minden erőteljes meggyőződés mögött fanatizmust látni, s ezért nem akar szembenézni azzal az egyszerű tény-nyel sem, hogy nem egy bizonyos hit alapjaihoz való visszatérés az, ami önmagában veszélyt jelent a társadalom széles tömegei számára, hanem a kérdés az, hogy egyrészt milyen alapokról van szó, azaz az adott hit tartalmáról, tanításairól, másrészt pedig arról, hogy hogyan, milyen módon térnek vissza hozzájuk hirdetőik. 
Világosan kell látnunk: amennyiben egy vallás vagy hit szent, kanonikus iratai az eltérő hiteket és meggyőződéseket eleve agresszívan kezelik, a hitbeli különbségek feloldása kizárólagos eszközének nem a meggyőzést, illetve példamutatást, hanem az erőszakot, a harcot, a gyilkolást, az - akár „szentnek” nevezett - háborút hirdetik, akkor az ilyen hitek esetében az alapokhoz való viszszatérés, a tanítás betű szerinti értelmezése és ennek a tettek szintjén való megvalósítása a más hitet vallók számára valóban radikális veszélyeket hordoz magában, azaz rossz és elítélendő. Amennyiben azonban egy hit és annak szent iratai a türelmet, a megbocsátást, a más hitet vallók szeretetét és mások társadalmi és erkölcsi szabadságának tiszteletben tartását tanítják, akkor ezekhez a fundamentumokhoz való visszatérés nem csupán a benne hívők, hanem a más hitet vallók, illetve a közömbösek számára is jó következményekkel jár, támogatandó és elősegítendő jelenség.
Persze a multikulturalizmus szempontjából felvetheti valaki, hogy ezt csak mi, a zsidó-keresztény civilizációban felnőtt és szocializálódott emberek értékeljük így, az iszlám hitben nevelkedettek éppen ellenkezőleg gondolják. A felvetés teljesen jogos. Lényege tulajdonképpen az, hogy a helyes erkölcsöt az államhatalomnak és a fegyveres erőszaknak kell-e fenntartania és terjesztenie, mint azt az iszlám tanítja, vagy pedig inkább el kell szenvedni a bűn bizonyos mértékű jelenlétét, sőt terjedését világunkban, ezen az áron is megőrizve az emberi szabadságot és életet. A válasz valóban nem evidens, valóban két civilizáció különbségéről van szó. Előbbi esetben az erőszakot etikailag igazolja a pozitív cél, utóbbi felfogás szerint a fegyveres erőszak csak az élet és a szabadság védelmében, végső veszélyeztetettség esetén megengedett. A fő kérdés az, hogy az ember van-e az erkölcsi törvényért, vagy az erkölcsi törvény az emberért. Jézus válaszát ismerjük. 
Tovább bonyolítja a dolgot - amire mostanában sokan hivatkoznak -, hogy a zsidók és keresztények által egyaránt teljes isteni tekintélyű kinyilatkoztatásnak számító Ószövetség a zsidó vallásos államon belül számos, ma enyhén értékelt bűnt halállal büntetett, a többi vallás irányában pedig abszolút intoleráns volt (kultuszhelyeik és hívőik megsemmisítésére szólított fel), és az erkölcsi törvényt fegyverrel érvényesítette. Mielőtt továbblépnénk, már itt jegyezzünk meg egy döntő különbséget: az Ószövetség kizárólag a zsidó népre és annak országára, a kicsiny Izrael területére korlátozta mindezt (valamint az ország és a nép ellen támadókra); ezzel szemben a klasszikus iszlám az egész világra ki akarja terjeszteni az általa vallott erkölcsi törvény fegyveres képviseletét (amely ideológia alapján egyetlen évszázad alatt Spanyolországtól az Indusig terjedő birodalmat hoztak létre).
De a kereszténység szempontjából nem vonatkoztathatunk el attól, hogy az egy új korszak (a „kegyelem kora”, „Isten fegyverszünetének kora”, a „szabadulás napja”) eljövetelét jelentette be az egész emberiség számára. Ennek lényege, hogy „nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért” (Jézus), hogy „a Törvény által senki sem képes igaz emberré válni”, hanem csak Isten irgalmából, mert „a Törvény haragot nemz” (Pál). A kereszténység olyan értelmezést adott a nem zsidó népek számára a mózesi erkölcsi törvénynek, amely szerint az igaz ugyan, és kifejezi Isten véleményét, de erőszakos vagy államhatalmi úton mégsem Isten akarata a jelenlegi világkorszakban annak érvényesítése. (Ettől a hittől sajnos eltért a középkori kereszténység helytelen államegyházi gyakorlata, de ez mit sem változtat azon, hogy ez a gyakorlat idegen volt az Újszövetség felfogásától.) Így a keresztény civilizációban, különösen a protestantizmus felvilágosodásra gyakorolt hatását követően a szabadság - mint az igazi, hiteles erkölcsiség egyetlen lehetséges alapja - és az emberi élet tisztelete elsődlegessé vált az erkölcs mindenáron való erőszakos érvényesítésével szemben. Nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy a kereszténység az Ó- és az Újszövetséget egységes - bár progresszív - kinyilatkoztatásnak tekinti.
Érdekes azonban, hogy az Újszövetséget elutasító zsidóság is hasonló utat járt be az elmúlt kétezer évben. Minden bizonnyal a diaszpóra-létnek is nagy szerepe volt abban, hogy a judaizmus addig tompította a mózesi Törvény fent ismertetett felfogását, amíg az a gyakorlatban a kereszténységgel ebben a kérdésben egy platformra jutott: az élet igenlését az erkölcsi törvény mindenáron való érvényesítése elé helyezte. Ezt fejezi ki többek között a pikuach nefes nevű rabbinikus szabály, amely kimondja, hogy az emberi élet és egészség védelmének szüksége minden erkölcsi törvény megtartása alól felold, a bálványimádás, az okkultizmus, a vérfertőzés és a házasságtörés kivételével, hiszen - érvelnek a rabbik - a Törvényben meg van írva, hogy az azért adatott, „hogy élj”. Azaz: a Törvény summája az élet védelme.
Kétségtelen, hogy az általunk tárgyalt szempontból új, máig még elvileg sem teljesen megoldott erkölcsfilozófiai kérdéseket vetett fel Izrael állam újjászületése. 

Fegyveres harc a hit védelmében

Az az elterjedőben lévő felfogás, és különösen annak rosszhiszemű változata, amely a saját maguk által is hirdetett különbségeket figyelmen kívül hagyva tartalmi szempontból egyenlőségjelet tesz a különböző vallások közé, ráadásul mindenfajta fundamentalizmust egyaránt károsnak ítél, súlyos veszélyeket hord magában, és indirekt módon elősegíti a valóban káros és veszélyes vallási gyakorlatok előretörését, miközben visszaszorítja az össztársadalmi szempontból is hasznos és építő hitek gyakorlását. Ám hogyan képes egy mindenfajta tételes valláson kívül álló, európai „átlagpolgár” eldönteni, hogy melyik vallás hívei jelentenek számára valós veszélyt, és melyikéi nem veszélyesek, illetve hasznosak? 
A világ figyelmét a nagy világvallások közül a közelmúltban az Amerikai Egyesült Államok ellen végrehajtott terrortámadás-sorozat irányította az iszlámra. A modern történelem legborzalmasabb merényletei elsősorban a „szent háború”, a dzsihád, illetve a „mártírság” fogalmainak újraértelmezését teszik szükségessé. A Korán, az iszlám vallás i. sz. 7. századból származó szent könyve, melyet a hagyomány Mohamed prófétának tulajdonít, sokat beszél a hitetlenek elleni harcról, a szent háborúról. „Harcoljatok Allah útján azok ellen, akik ellenetek harcolnak! Ám ne hágjátok át Allah parancsait! Allah nem szereti azokat, akik áthágják a parancsait. Öljétek meg őket, ahol csak rájuk leltek, és űzzétek ki őket onnan, ahonnan kiűztek benneteket! A megkísértés (fitna) rosszabb, mint az ölés. …Ez lesz a hitetlenek fizetsége… Harcoljatok ellenük, amíg nem lesz többé megkísértés, s míg a hitvallás csupán Allahé lesz! Ha azonban fölhagynak (és megtérnek), szűnjön meg az ellenségeskedés - kivéve az istentelenek ellen.” (Korán, 2. Szúra 190-193.) (Az idézetek sorát hosszan folytathatnánk.)
Mohamed alapvető felismerése volt a kicsiny, azonban hatalmas területet benépesítő, egymás ellen folyamatosan harcoló arab törzsek egyesítésének szükségessége. Ennek érdekében a „szent”, hitvédő háború eszközét fölhasználva hirdette azt a modern nyugati politikai gondolkodással ellentétes eszmét, hogy a vallási és a politikai államot teljes mértékben egyesíteni kell. Fontos megértenünk, hogy az iszlám lényegéhez tartozik az a meggyőződés, hogy az igaz (iszlám) hit elképzelhetetlen iszlám állam nélkül, a hit legfőbb célkitűzése pedig ennek az államnak a létrehozása és szüntelen kiterjesztése. Ez a tanítás a mohamedán vallás lényegi alapját, fundamentumát képezi. Az az igazhitű, aki ebben a harcban harcol és elesik, nem gyilkos, hanem a legszentebb ember, aki a Paradicsomban a mártírok számára külön fenntartott örök jutalomból részesül. A legfőbb jutalom pedig az evilágon nem, vagy csak részlegesen kiélt érzéki vágyak, kulináris és szexuális örömök mértéktelen élvezése. Ez a legnagyobb erő, amely huszonéves fiatalok százait a legbrutálisabb öngyilkos merényletekre, saját életük kioltására bírja. 
George Bush és Tony Blair nyilatkozatai arról igyekeznek meggyőzni a világ közvéleményét, hogy az iszlám valójában a béke vallása, a merényletek mögött álló terroristák pedig rossz követői saját vallásuknak, vallási fanatikusok, akiket az iszlám világ túlnyomó többsége szintén elítél. Ezzel szemben felvethető az a kérdés, hogy nem az al-Kaida és a ma legütőképesebbnek tűnő iszlám hadsereg mögött álló karizmatikus vezető és hívei követik-e éppen hogy szó szerint vallásuk és a Korán parancsait. Nem lehetséges, hogy az iszlám világ szemében ezek az emberek nemhogy nem gonosztevők, hanem Allah kiválasztott emberei, akik szinte isteni lényekként a nekik adatott hatalommal és erővel megbüntetik a gonosz, hitetlen és erkölcstelen Nyugatot istentelen életéért, és közelebb viszik a világot az igaz hit győzelméhez?

Erőszakmentes fundamentalizmus

Az utóbbi időben oly sok támadást elszenvedett pünkösdi és karizmatikus keresztény mozgalmak fundamentalista bibliaértelmezése és az ezen alapuló, néha szokatlan hitgyakorlat áll a támadások kereszttüzében. Súlyos hiba és igazságtalanság lenne azonban a szekularizált világ részéről, hogyha a látszat alapján ítélve a bűn és a gonoszság erői ellen szellemi háborút hirdető, a fizikai harcot azonban elvető, társadalmilag hasznos és békés keresztény polgárok hitgyakorlatát összemosná az erőszakos, életellenes fundamentalizmusokkal. A Koránnal szemben az Újszövetség az eltérő hitekkel szemben nem a gyűlöletet és az élet kioltását hirdeti, hanem éppen ellenkezőleg, az önfeláldozó szeretetet és tűrést: „Hallottátok, hogy megmondatott: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek: Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is… Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket…” (Mt 5:38-44)
Amennyiben tehát egy keresztény a bibliai alapokhoz igyekszik visszatérni, az mind a vele azonos hitűek, mind a más hitet vallók számára áldásos tevékenységgel, és nem veszélyekkel jár, mivel hite nem nyitott a fanatizálódás, valamint a fizikai erőszak felé. A Der Spiegel szerzői által elsősorban vitatott szellemi harc viszont lényegi sajátossága a hiteles kereszténységnek, ezt azonban csak kifejezett rosszhiszeműséggel lehetséges a világi-társadalmi környezet számára károsnak vagy veszélyesnek minősíteni. A Biblia ugyanis a fizikai agresszió tiltásával párhuzamosan a szellemi-spirituális harc fontosságát hangsúlyozza: „Öltözzétek föl az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben. Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a [szellemi] hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság szellemei ellen, melyek a magasságban vannak.”
Ennek a harcnak az eszközei pedig az ima, az igazság, a békesség, a hit és az evangélium hirdetése, nem pedig bombák, baktériumok, puskák és rakéták. Aki pedig nem látja, hogy ki az igazi ellensége, az valójában önmaga ellensége.