Geszti Sándor
Az olajpolitika megköti Bush kezét

George W. Bush elnök, az Egyesült Államok első számú katonai vezetője a héten formálisan is bejelentette az amerikai törvényhozásnak, hogy katonai erő bevetéséről döntött az elmúlt hetek terrortámadásai nyomán. Az elnök tapasztalt texasi olajipari üzletember lévén stratégiai döntéseinek meghozatalánál bizonyára kalkulál Amerika és a fejlett világ kőolajtól való függőségével. Az olaj ára nem véletlenül központi kérdés a konfliktus kezelésében, hiszen az USA és a Nyugat olajfüggősége oly mértékű, hogy gyakorlatilag kiszolgáltatott a közel-keleti olajmezők birtokosainak. Bár a Kőolajexportáló Országok Szervezete (OPEC) elnöke biztosította a világot afelől, hogy nem használják ki az úgynevezett olajfegyvert, (azaz az olaj árának mesterségesen magasan tartását), abban az esetben viszont, ha úgymond olajországot érne az USA válaszlépése, nem zárható ki ennek az esélye.

Iraki munkások elzárják az olajcsapot. Kezükben a kormánykerék? Fotó: Reuters

A nyersolaj ára egyelőre nem emelkedik, sőt amíg a terrortámadást követő napokban meglódult, harminc dollár fölé is ment, addig az elmúlt napokban drámai zuhanásba fogott, húsz dollár alá is esett a nyersolaj hordónkénti ára. A Mol is három forinttal csökkenti a motorbenzin és a gázolaj árát csütörtöktől. A Reutersnek nyilatkozó kereskedők elképzelhetőnek tartják, hogy a következő napokban tovább csökken az olajár. 
Azzal, hogy USA válaszlépése időben elhúzódik, csak nő a bizonytalanság, nem véletlenül, hiszen a hetvenes évek rossz emlékű olajválságai és az Öböl-háború óta a világ még inkább függőségbe került az arab olajkészletektől. Eddig kevés olyan történelmi pillanat volt, amikor a kimondottan iszlám fundamentalista tagországokkal is rendelkező OPEC az olajkitermelés viszszafogásával akár az egész világgazdaságot le tudta bénítani. Fontos figyelembe venni, hogy az OPEC tagországainak kezében van a világ ma ismert kőolajkészleteinek háromnegyede. A fejlett ipari országok ma jobban függenek az arab olajszállítmányoktól, mint a történelemben valaha. Az Egyesült Államok olajszükségleteinek 56 százalékát importból kénytelen fedezni, 1973-ban az első arab olajembargó kiváltotta árrobbanás idején ez a mutató még csak 37 százalék volt. Tovább élezi az USA kényes helyzetét, hogy ma olajimportjának egynegyede a Perzsa-öböl menti arab olaj-hatalmaktól származik. 
Az arab olajfegyver élét kizárólag az orosz és az északi-tengeri olajmezők vehetnék el valamelyest, de az utóbbi évtizedben az északi-tengeri olajkészletek jelentősen apadtak, Oroszország pedig részben politikai, részben fizikai akadályok miatt sem jöhet számításba az olajárak védelmezőjeként a Nyugat számára. 
Az északi-tengeri olajkitermelés folyamatos növekedése az elmúlt 25 évben valamelyest ellensúlyozni tudta ugyan az arab olajkitermelés változásainak ár-bombaként robbanó hatásait, de ma már nem ez a helyzet. Jobbára észrevétlenül, Nagy-Britannia északi-tengeri olajkitermelésének 1999-es tetőzés után az OPEC gazdaságpolitikai hatalma újból rendkívüli módon megerősödött a világpiaci olajár meghatározásában. Az olajárak el is kezdtek emelkedni, mígnem tavaly tízéves csúcsot értek el, tömegméretű tiltakozást váltva ki az Atlanti-óceán mindkét partján. Az északi-tengeri mezők kimerülésével és a jelenlegi politikai helyzetben egyre nagyobb nyomás nehezedik az olajvállalatokra, hogy új mezőket találjanak. Ezek egyik színhelye a mostani feltételezett katonai csapások közvetlen közelségében elhelyezkedő Kaszpi-tenger, egy másik ígéretes helyszín pedig a konfliktusban szintén érintett volt szovjet tagköztársaság, az Amerika-barátnak mondható Kazahsztán.
A jelekből arra lehet következtetni, hogy az ifjú Bush kormánya már a terrortámadások napjától kezdve komolyan számol az olajtényezővel a katonai válaszcsapás kidolgozásában. Colin Powell külügyminiszter és Dick Cheney alelnök siettek kijelenteni, hogy az eddig összegyűlt bizonyítékok nem utalnak sem Irak, sem Irán (a térség két meghatározó kőolajexportőrének) szerepvállalására. A legfrissebb amerikai olajipari körökből származó értesülések szerint ezúttal Líbia is hiányzik a katonai válaszcsapással számolni kényszerülő célországok közül. Az amerikai energiaügyi miniszter, Spencer Abraham pedig felkérte az OPEC-et, hogy a kartellszervezet tartsa be a támadások után két nappal tett ígéretét az árak stabilizálására, és ha kell többlettermeléssel is lépjen közbe. 
Az olajárak alakulása tavaly óta belpolitikai tényező is. Ki ne emlékezne a magas üzemanyagárak miatti az Atlanti-óceán mindkét partját érintő tavalyi utcai tiltakozóakciókra és azok gazdaságbénító hatásaira? Az ilyen és ehhez hasonló esetek kényszerítették arra például egyszer a választási kampányának finisében tartó Clinton elnököt, hogy példátlan lépésre szánja el magát, és az USA stratégiai kőolajkészleteiből dobjon piacra, hogy a téli szezon előtt letörje a magasan álló fűtőolaj árat. Ma a Nyugat átlagos stratégiai kőolajkészletei mindössze 90 napra elegendőek. A kérdés tehát továbbra sem igazán az, hogy fog-e az olaj csordogálni Nyugatra, hanem az, hogy politikailag és gazdaságilag milyen áron.