Éjszakák pokla után

Érdeklődve olvastam a Hetek szeptember 1-i számában az című kitűnő interjúd, közben eltűnődtem azon, hogy milyen különös, hogy ez a riport éppen most és éppen erről a témáról kerül a kezembe, ugyanis velem valami hasonló történt a napokban. 

Tar Sándor író

Huzamosabb ideje depreszszióval kezelnek, emiatt többször feküdtem kórházban, legutóbb néhány nap megszakítással augusztus hetedikétől harmincadikáig, ebből az utolsó két hetet a pszichiátria úgynevezett akut osztályán, ami tulajdonképpen zárt osztály. Jóllehet ez nem azonos az idegklinikák zárt osztályával, jellegében, külsőségeiben nagyban hasonlít azokhoz. Már a felvételnél érezhető, hogy itt a beteg identitása megszűnik, gyakorlatilag mindent le kell adni, pénzt, értéktárgyakat, mobiltelefont, zsebrádiót, órát, ruházatot stb., és a folyosó ajtaja jól záródik, innen kimenni nem lehet, legfeljebb bizonyos szakrendelésekre, például röntgenre, ápolói kísérettel. Itt nincs rádió, tévé ugyan van, a betegek számára elérhetetlen magasságban, és nem mindig működik, az ápolók kapcsolhatják be saját belátásuk szerint, ami azt jelenti, hogy van, aki este tízig bekapcsolja, van, aki nem. A beteg minden mozgástere a kórterem, a folyosó és a kis elkülönített dohányzó, aki rácsos ágyban fekszik, annak még az sem. A terápia jellegéből adódóan azonban az egész osztály gyakorlatilag egész nap alszik vagy csak fekszik az ágyon és nézi a plafont. Ezeken az ágyakon ülni sem lehet, nem ér le az ember lába. 
Nem célja e levélnek a részleg aprólékos bemutatása, bizonyára így van jól, ahogy van, kétségtelen azonban, hogy a betegek azon része, aki nem különösebben elesett, nyomorultul érzi magát, jómagam néhány nap elteltével úgy éreztem, ha sokáig kell itt lennem, lassan meg fogok bolondulni. Szokásom szerint a képzelet és az emlékezés világába próbáltam menekülni, a betegség jellegéből adódóan és bizonyára a körülmények hatására azonban itt valahogy mindez a visszájára fordult. A legkellemesebb emlékek felidézése is inkább fájdalmat okozott, mintsem vigaszt hozott volna. Ebben a világban egyetlen változatosságot a látogatók érkezése jelentheti, ők hoznak cigarettát, újságot stb. Engem nem látogattak, egyedül élek, rokonaim sincsenek elérhető közelségben, pontosabban távolabb is alig. Ismerőseimet pedig napok múlva tudtam értesíteni egy betegtársam látogatójának mobilján, hogy egyáltalán hol vagyok. Hiába. Néhány nap után úgy éreztem, mindenki sorsomra hagyott, az ajtók bezárultak. És akkor az egyik álmatlan éjszakán valami sugallatra imádkozni kezdtem. Kezdetben a Miatyánkot, többször is, igaz, olykor sortévesztéssel, mégis valahogy megnyugtatott. És hajnalig eszembe jutott valamennyi ima, amit valaha, úgy ötven éve, még gyerekkoromban tanultam, a lefekvés előtti, a reggeli felkelés után mondandó. Szobatársaim nem kis meglepetésére másnap már motyogtam magamban az étkezés előttit, az étkezés utánit, a következő éjszakán énekeltem magamban a De profundis című zsoltárt és egy másikat: „Áldjad én lelkem a dicsőség erős királyát”. Miközben fohászkodtam Jézushoz, Istenhez, hogy segítsenek ki innen.
Amit ehhez tudnod kell, hogy jóllehet, annak idején még a Rákosi-rendszerben konfirmáltam, hittanra is jártam, mégis egész életemben kőkemény materialistának hittem magam, a vallást a kultúra részének elismertem, de nem többnek. Most viszont éreztem, hogy találtam valami fogódzót, és már ez némi nyugalmat adott, reményt, álmot hozott az átvirrasztott, verejtékező éjszakák pokla után. Álmot, melyben egyszer végre harangszót hallottam, nem a szomszéd ágyon fekvő öreg hektikás hörgését. Három nap múlva reggeli után a főnővér tényként közölte velem: maga ma hazamegy, jöjjön a ruhájáért. Ez harmincadikán, csütörtökön volt, holott mindenféle kimenő, eltávozás más esetekben mindig pénteken történik, és kizárólag a kilenc órás vizit után. Szobatársaim ámulatára nekem a vizitet sem kellett megvárni, nyílt az ajtó, és szabad voltam. Természetesen örültem, de volt, van bennem valami megrendülés is: meggyőződésem, hogy az imáim, fohászaim segítségével hagyhattam el az osztályt, betegtársaimtól is úgy búcsúztam, hogy imádkozzatok, rajtunk már csak Isten segíthet. A megrendülés pedig, ami bennem zajlott, annak a felismerése, hogy a világ mégsem olyan, amilyennek eddig gondoltam, hogy van valami magasabb rendű akarat, erő, mely a legreménytelenebb helyzetből is kimenthet. És a hit az, melynek segítségével mindez megismerhető, megközelíthető. Hatvanéves vagyok. Talán van még erre időm. 
Barátsággal ölel:
Tar Sándor